Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-07-09 / 28. szám
471 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 472 leges eredmény. A doctrina rendesen a parasita irányzat kezére játszik, úgy hogy eredménye legtöbbször csak siralmas lehet. És pedig nem azért siralmas, mivel azok, a kik egy syllogismushoz ragaszkodnak, előbb vagy utóbb, talán életők felét elvesztegetve látják be csalódásukat? hanem, hogy egyáltalán nem látják be. Avagy nincsenek-e emberek, a kik előttünk az egész világnak a textusok logikájának ellenállhatatlan erejével bebizonyítják, hogy ők a megváltottak közé tartoznak, holott olyanok, a kiket Isten országának tagságára nemcsak méltatlanoknak tartunk — milyenek vagyunk mi is mindnyájan — de a kik absolute képtelenek, hogy oda beléphetnének ? Isten országa tagságának feltételeit ismerjük, de hogy ki felel meg azoknak, ki nem, azt már nem tudjuk. Az erkölcsi bizonyságot a theologiainál, daczára, hogy nehezebben alkalmazható, a világ mégis mindig és helyesen többre becsüli. Mindazáltal a parasita a világ Ítélete daczára is megelégedett: „meg van váltva.“ Éveken keresztül egy bizonyos frázis — lánczolatot dolgozott ki, melyben a „hinni“ és „megtartatni“ szavak benne vannak. És ezen pillanattól kezdve jövőjét szerinte az egész szentirás, a logika, a theologia garantálják. Szóval, okoskodása által csalhatatlanul biztosítottnak érzi magát az örök haláltól. Jobb szeretnénk ha ez a kép, a mit festettünk, torzkép lenne, nem pedig a valóság festése. Mindazokat, a kik közelről ismerik a szűk látókörű egyház szellemi állapotát, bizonyságul hívjuk fel, hogy annak tagjai vallásukul igen sok esetben egy formulát, egy syllogismust, egy üres frázist, vagy olyan nemű tapasztalatot mutatnak föl, a mely régen történt és a melyről az emberek akkor azt mondották, hogy az üdvösség. Van-e szükség az evangeliomi Parasitismus ellen való kifogásainkat formulázni? E között és római egyház vallása között ép oly valódi, mint nem is sejtett rokonság van. Mert mindegyik szellemileg egyaránt káros hatású, theológíailag tévelygő, tévesen fogják fel a keresztyénséget. A római katholicismus és a szélső evangyéliomi vallás alap eszméje a menekülés. Szeríntök az ember fő czélja a „szabadulás.“ A vallás minden, legnagyobb és legszentebb tényezőit is ezen színvonalra szülyesztik le. Isten pl. a nagy törvény adó. Vagyis ő mindenható ellenség; azért tőle szabadulnunk kell. Jézus Krisztus az, a ki megszabadít — egy olyan theologiai alak, a ki szövetség szerint rendezi a dolgokat, készíti az utat számunkra. Az egyik esetben az egyház olyan közvetítő hivatalféle, melyben transactiók által kiegyenlítve mindenki megkapja a magáét; a másik esetben juh akol, melyben a nyáj türelmetlenül vagy tunyán várja végzetét. Általán véve az eszközöket felcserélik a czéllal, és a szellemi nevekedés lehetőségének kezdete a növekedés megállapodásának jelévé lesz. Másodszor, ezek olcsó vallások lévén, elkerülhetlenül olcsó élet jár velük. A biztonság garantálva lévén, semmi tenni valójuk sem marad. A gépiesség, melylyel kötelmeit teljesiti, lelkét ösztönzés nélkül hagyja, és jelleme illetlen marad Krisztus áldozatának erkölcsi hatályától. A ki igaztalan volt, az is marad; a ki tisztátalan volt, tisztátalan is marad. így az egész mesterkedés orgánumának degeneratióját munkálja. Mert itt is érvényesül azon törvény, hogy az Organismus ép annyit vészit a saját organisatiojából, amennyit külső forrásból mechanice eltulajdonít. Mert a keresztyénség, bármit adjon is Isten gyermekeinek — annyi bizonyos, hogy sohasem contemplálta, hogy a személyes igyekezetei feleslegessé tegye. Mindaz, mi a közönyt előmozdítja, erkölcstelen és parasítákat, nem pedig embereket teremt. Épen azért, mivel Isten munkál benne, ennek bizonyságára és dicsőségére Istennek igazi gyermeke véghez viszi saját üdvösségét — véghez viszi és valósággal elnyeri — nem mint valami könnyű dolgot, mint fölösleges dolgot, hanem félelemmel és rettegéssel, miként az ésszerű és elkerülhetetlen teendőhöz illik. Ha tehát az a kérdés, hogy a parasita üdvözül-e vagy nem, erre az a felelet, hogy az üdvösség eszméje szerint reménye nem lehet. Ha az üdvösség a Krisztusban való bizalmat jelenti a Krisztushoz való hasonlatosságraj tehát az ő szentségéhez való hasonlóságot, mely nélkül senki sem láthatja az Urat: a felelet az, hogy a parasita reménye teljesen hiába való. Az élősdiség nem a növekedést, hanem a sülyedést munkálja. Nem a szentséget munkálja a Parasitismus, hanem annak épen az ellenkezőjét. Egyik szellemi tehetség a másik után sorvad el és hal meg, a lélek tehetségei a gyakorlathiány által egymás után gyöngülnek és eruyednek el, az erkölcsi tevékenység egymás után szűnik meg. A kinek nincsen, még a mije vagyon is elvétetik tőle, rövid parasitáskodás után nem marad semmije, a mit érdemes lenne megtartani. Ha ez érdemben való vélekedésünk annyira homályos lenne, hogy gáncsolást támasztana, úgy az csak az lehet, hogy a parasitísmus ellen való tiltakozásunknak ellene mond a szabad kegyelem. De reméljük, hogy rövid zárszavunk felment bennünket ezen rosszul alkalmazott gyanútól. A hit és cselekedetek viszonyáról most nem beszélhetünk, erre nincs terünk. Az üdvösség bizonyára szabad adománya Istennek, és az, a ki valóban tudja, hogy mit je lent az, tudja azt is — és pedig mivel az sokat jelent — hogy mennyire következetes tevékenységet kíván az. A kegyelem tanának a tudományos bizonyítással való bámulatos harmóniájáról sem szólhatunk itt. A természeti élet is, miként az örökkévalóság, Isten adománya. De mindenik élet a növekedés kezdete tartozik lenni, nem pedig a kegyelem vége. Szünetelni ott, a hol haladni kellene, mechanicus biztonságot keresni, hogy tunyálkodhassunk, és egy olyan megtartatást találni, a melylyel személyes megszentelődés nem jár — az már parasitísmus. Csizmadia Lajos. Az igazgatótanács ülése 1893. junius 3—4. napjain. Nagy érdeklődés mellett folyt le az igazgató tanácsnak f. hó 3-án és 4-én Pápán tartott ülése. Két ügy u. m : a főiskolai építkezés és a nőnevelde felállításának ügye emelkedett ki főképen a tárgyalt ügyek sorából.
