Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-07-09 / 28. szám

469

DUNANTÜLI PROTESTÁNS LAP.

470

mának titka. Olcsó vallás ... ez az emberi kebel óhajtása ; az üdvösségnek lehető csekély áron való biztosítása az a csalétek, melyet a római egyház a háborgó lelkiismeretű világnak nyújt. Azért azután ezerek és ezerek, a kiket soha sem tanítottak meg tehetségeik felhasználására azon czélból, hogy „idvességöket véghez vigyék,“ ezerek, a kik sohasem fegyelmezik magukat, de a kik még sem lehetnek el vallás nélkül, azon tiszteletreméltó menedékházra bízzák magukat, a mely századokon keresztül közvetítő volt Isten és ember között. De hát azon egyház, a mely a választottak generatioit sorolhatja elő, a mely archívumában a szentek névsorát őrzi, s a melynek fundamentomát martyrok vére öntözé és szentelő meg — nem lehetne-e még mindig asyluma az Istennel való békességet kereső léleknek ? És miként a remete rák elfoglalja a molluska kagylóját, úgy veti magát a szegény lélek Róma karjaiba ; miként Ádám a paradicsomban, ez is úgy akarja elrejteni Isten elől meztelenségét.

Az emberek igaz barátja miért emeli fel szavát, miért inti embertársait ettől és minden más papi vallástól való ovakodásra? Bizonyára nem azért, mintha fel nem ismerné a pápai szék nagyszerű energiáját, vagy nem méltányolná azon sok nemes keresztyén typust, melyeket azon egyház felnevelt ; nem is azért, mivel tanítói igen sokszor romlottak és tanrendszere az igazságnak nem valami helyes kifejezése — oly vádak ezek, melyeket többékevésbbé minden vallás ellen fel lehet hozni. Hanem mivel tévesen szolgálja az emberi kebel legégetőbb szükségeit, a vallás czélját önzésre reducálja, és mivel szellemiség nélkül biztonságot ajánl. Hogy elméletileg is erre igyekeznek, azt nem állítjuk; de hogy gyakorlatilag előhozta az emberben és pedig a legrosszabb alakjában, a parasita szokást, ezt az eredmény bizonyítja. A ki csak tanulmányozta a helyszínén a continentalis vallási állapotokat, elrettenve szemlélhette, miként az újjá nem született emberek ezrei Róma sakramentomaihoz menekülnek, vélvén, hogy az által megtartatnak az örökkévalóságra.

A vallásos dolgokban velünk született parasita tendentiának nincs erősebb bizonyítéka, mint azon teljes készség, mellyel még a müveit emberek is az örök életre való érdekeiket az egyház gondjaira bízzák. Mindenkor bizonyos szomorúsággal emlékezem meg egy külföldi profeszor vallomásáról: „Mindig érdeklődtem — mondá ő — a vallás iránt, ámde a vallás igen nagy tárgy. És én nagyon ei valék foglalva, alig szakíthattam időt elmélkedésre. Protestáns lévén, figyelmem a római katholika vallásra irányult. S ezt magamhoz legalkalmasabbnak találtam. A helyett, hogy a vallás miatt törném fejemet, egyszer egy évben karjai közé helyeztem magam, misére járok.“ Ezek valának szavai azon embernek, a kinek munkálódását nemzete történelme fel fogja jegyezni, s a ki jól ismerte a parisitísmust. Bár ha ő nem képzelte is, mégis az ő esete Parasitismus, még pedig annak is a legrosszabb és legelfajultabb formája. És ezen intellectualis, nem mondom morális, bűn nem is ritka és kivételes. Olyan eset az, mely hazánkban naponként ismétlődik, oly hévvel halljuk sokszor a hitvallást hangoztatni, a mely ritkán van összhangban a cselekedetekkel s igy lesz annak hiánya nyilvánvalóvá.

A Parasitismus azon formája, melyet bizonyos szűk látókörű evangeliomi iskola töredéke képvisel, teljesen különbözik Róma egyházáétól. Itt a parasita nem az egyházban találja föl az oltalmat, hanem a tanban vagy hitvallásban. Ismét megjegyzem, hogy nem az evangyéliomi vallással van itt dolgunk, hanem annak egy bizonyos par rasita szerű formájával — a melyre egyszerre rá ismernek mindazok, a kik ismerik hazánk népies protestantismusát. Jelenleg csak azon irányzattal foglalkozunk, mely csak egy tantételből meríti a bátorítást, nevezetesen az elégtétel tanából, vagy inkább mondhatnánk, ezen centrális igazság elrontott formájából.

Az elégtétel ezen elrontott tana, mely a parasita szokást nemzi, egy szóval definiálható, — egyetlen egy szóval kifejezhető, t. i. nem egyéb az, mint elcsavarás. Ám fejezzük ki ezt egy concret tételben. Halljuk csak a szokott syllogismust: „Hiszed, hogy Krisztus meghalt a bűnösökért; te bűnös vagy , ezért Krisztus éretted is meghalt : tehát meg vagy váltva.11. Mi más volna ez, mint egy más nemű puhány kagyló ? Lehetne-e a homályos elmék elé ennél ügyesebben tőrt vetni ? Itt már nem babonával van dolgunk, hanem okoskodással. A fölizgult lélek elé oda van állítva a Syllogismus csigaháza, hogy bele rejtőzzék, hogy az egyháznál is tiszteletreméltóbb tan mögé bújjék. Csak hogy a szó magában véve keveset ér. Az emberi lélek és tanok épugy ellehetnek élő összeköttetés nélkül, miként a lélek és áldozár vagy a sakramentomok, és igen csekély befolyásuk lehet az életre és jellemre. Ámde a Parasitismus apostolai mindezek daczára felszedik az utczákról a csavargókat, és ezen a tetszetős formulán keresztül vezetik őket, ezzel, azt hiszik, megtérítették, megtérítették azon csekély idő alatt, mely azon okoskodás elmondására elég.

Ezen emberek buzgalma bizonyára minden kérdésen felyül áll. Ösztöneik helyesek, munkájuk sem mindig hiábavaló. Ezen a formula által való üdvözülést bizonyos pontig lehet védeni. Nem a szentirás szavai-e azok? Krisztus is nem maga mondja-e: „Elvégeztetett.“ Nincs-e megírva: „kegyelemből tartattok meg hit által, nem a cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék“, „A ki hiszen a fiúban, vagyon annak örök élete.“ Mindazáltal ezekre ugyancsak az Írás szavaival felelhetjük: „az ördögök is hisznek“ és „Ha valaki újonnan nem sziiletendík, nem láthatja az Istennek országát.“ De nehogy textust textussal megczáfolni akaróknak láttassunk, nézzük inkább, hogy a vélt megtérő ezen processus folyamán minek a birtokába jut. Hogy Krisztus megtartja a bűnösöket, még a legnagyobbakat is, ez egy dicső tény; és hogy az utczai evangélista egyszerű szavai haza is elkísérik az embereket és valami meggyőző erővel is hatnak rájuk, az is tény. De rendes körülmények között, a midőn a kutató elme gyorsan száll gondolatról-gondolatra, a jövőre irányozva figyelmünket, a mult a formula szavaival együtt kitörlődik emlézezetünkből.

Ama szavakban az igazság csírája minden bizonnyal benne van, nagyjelentőségüek azok és az egész életre kihatók lehetnek. De a formula által való megtartatás ellenében azt állítjuk, hogy a tudatlan, fel nem világosult kegyesség azt az eszmét is átveszi, hogy az mindig tény-28*