Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-05-28 / 22. szám
375 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 376 feldúlt házasságok, melyeknek a viszonyok által egymástól elválasztott tagjai, mint egy elpusztult várnak egymásba nem fogódzó romjai, nehéz, viharos, keserves évekről hol könnyezve, hol átkozódva panaszkodnak: itt — mintegy erőszakos letagadásával a tényeknek, házasságról, oszthatatlan, teljes, legbensőbb életközösségről beszélnünk nem lehet. Ott, hol a férj és nő között a kölcsönös gyűlölet a családi benső életközösséget már felbontotta, a kölcsönös vonzalom csökkenésének, az egyenetlenségnek, a családi élet fölbomlásának okául az elválási szabadságot tartani képtelenség. És éppen ez a legnagyobb tévedése a pápai körlevélnek, hogy a családi élet megszűnésének tulajdonképpeni okait, helytelenül, okozatoknak tünteti föl. E helytelen és tarthatatlan kiindulási pont csak helytelen és tarthatatlan végeredményre, hibás következtetésre vezethet. A pápai körlevél szerint a házasfelek elválása hátrányára van a g}ermekek növelésének. Ez se állítható föltétlenül, mig az ellenkező igen sokszor igazolható. A példa világosít. Szóltam föntebb egy házasságról, melyben a férj pazarló, minden tekintetben mértékletlen, szóval olyan volt, hogy családapának csak csúfolni lehetett volna, de nevezni nem. S mégis szegén}’ nejét ostoba féltékenységből örökösen keserítette; becsületében, önérzetében mélyen sértette. Kérdezzük, hasznára van az ilyen házas élet a gyermekek gondozásának, nevelésének ? Ellenkezőleg, felette nagy kárára van. Igaza van Győry Eleknek, ki azt tartja, hogy midőn csupán csak a külső létezik, akkor csak a gyermekek világos erkölcsi kárára, a rossz példa ragadós mételyének állandósítására vezetne a külső, szeretet és kedély-összhang nélkül való kapocs fentartása *). Az előbb említett esetben is éppen a gyermek nevelése szempontjából volt igen hasznos a végleges elválás, mert szerencsétlen anyja fokozott szeretettel ölelte keblére, éber gonddal őrködött felette, mint boldogtalan házasságának egyetlen drága emléke, sok fájdalmának egyetlen vigasza felett. Szól a pápai körlevél a közélet még nyomorúságosabb állapotairól is. Alig képzelhetek nyomorúságosabb állapotot, mely az erkölcsi elaljasodásnak több kóranyagát rejtse magában, mint a minő állapotban vannak az ágy és az asztaltól elválasztott, de uj, tisztességes házasságtól viszszatartott egyének. Tudni se akarnak egymásról; vagy ha gondolnak is egymásra, gyűlölet és megvetésssel teszik ezt. És mégis, ha tisztességes utón segíteni szeretnének magokon, egy áldatlan békó csörrenése „megállj“-t parancsol nekik. . . A gazdagok könynyen túlteszik magukat e nyomorúságon ; módjukban van cselédet fogadni a ház gondozására, a jó iskolázás költségeit is kibírják. De mit csináljanak a szegények? Mit csináljon a szegény napszámos, kevés-vagyonú földmives és iparos, ki arczának verítékével keresi a mindennapi kenyeret a házon kiviil, vagy a műhelyben, vagy a boltban? mit csináljon, még ha gyermekei nincsenek is? Mit csináljon férfi és nő egyaránt? Mit mást, minthogy vadházasságra lép egyik is, másik is. Ennek megakadályozására aztán igazán nin*) Győry Elek. Veemény 11. 1. Joggy. évk. 1873. csen hatalom. Mert ha igen tisztelt állásban levő emberek egész rendének szabad ily utón segíteni magán, t. í. szabad bérért fogadott cselédet tartani: szabad a szegénynek is. Ha gyermekei vannak: még több joggal. Csak egy cselédkönyv tehát — és a hatóság részéről jövő kényszernek útja van vágva! És ez az erkölcsi állapot egy a köztudatból már kiveszett dogmának nyomorúságos és szégyenletes következménye! Hát az micsoda beszéd, hogy semminemű fékező hatalom nem áll rendelkezésünkre, mely az elválási szabadságot kiszabott határok medrébe szorítsa“?! E nyilatkozat bizonyára csak a pápai szó tekintélyére van építve, abban a hitben, hogy sokan vannak még ma is, kik a tekintélyre esküsznek és hisznek valamit csak azért, mert az a valami absurdum. Igenis van a r. kath. egyházon kivül is hatalom, mely az elválási szabadság korlátáit kiszabja. Az egyes keresztyén országok törvényhozó és végrehajtó hatalma ez! És ha e hatalom abból az elvből indul ki, mit 1873-ban a magyar jogászgyülés magáévá tettT t. i. hogy a kötelező polgári házasság köteléke a házastársak életében bírói Ítélettel felbontható, felbontandó pedig a kötelék egyik vagy másik házasfél — tehát nemcsak a férj! — kérelme folytán akkor, ha a bíróság a fenforgó körülményekből és okokból azon meggyőződést merítette, hogy a házasság belsőleg megtört és megsemmisült. Ebből az általános elvből kiindulva felveszi aztán, mint megállapított válóokokat a prot. egyház által ilyenekül már elfogadottakat, (nem azért ugyan, mert azokat a prot. egyház helyesli, hanem mert önmagukban helyesek) tehát világosan kiszabja az elválási szabadság határait: no már ekkor nem lehet attól tartani s igazsággal nem lehet azt mondani, hogy ez a keresztyén hatalom ilyen intézkedéseivel ajtót- kaput nyit a könnyelmű elválásnak, elősegíti az erkölcsi romlottságot, aláássa az állam s a család boldogságát! Minő bölcseség is az a római bölcseség! Az értelmes kath. világiak sehogy se tudják megérteni, sehogy se tudják bevenni; sőt kiváló tudósaik erősen ostromolják. Hisz ha megtekintjük azokat az államokat, melyekben a polgári házasság intézménye el van fogadva, ezek közt kivált Francziaországot, Belgiumot, Spanyolországot s a pápa fészkét, Olaszországot: úgy találjuk, hogy éppen nem a haladó korhoz alkalmazkodó Protestantismus tette szükségessé a polgári házasság behozatalát, hanem a megkövesült katholicismus hajthatatlan merevsége. A mit a zsinat egyszer elhatározott, azon többé változtatni nem lehet, mindegyre csak azt hajtják. Akár csak Chinában laknának. Hivatkoznak a katholikusok lelkiismeretére, mely tiltja nekik az egyház hitelveivel ellenkező cselekményeket. Mintha bizony Olaszországban is az eretnek protestánsok szégyenitették volna meg a polgári házassággal a pápát?! Vagy mintha Franczia-, Spanyolországban, Belgiumban s másutt is a katholikusok lelkiismereíén durva erőszakot téve, a protestánsok honosították volna meg ezt az intézményt?! Hát az igaz-e, hogy a zsinati határozatokat nem lehet megváltoztatui? Ha a zsinatok történetét nem ismernénk, talán igaznak tartanánk ezt az állítást. De mikor tudjuk, hogy pl. az efézusi zsinatot (449) bár minden tekintetben megfelelt a formasá-
