Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-05-14 / 20. szám
349 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 350 bizonyára minden törvényszék nélkül már régen karóba húzták volna valamennyiket, ha csak egyet is igaznak tudtak volna azok közül. Bátor lélekkel vádolja őket, hogy Isten és emberek iránt való köteles tiszteletről megfeledkezve, a törvényeket megvetve, Magyarország összes katholikus rendéit, rőt magát a királyt is bálványimádóknak, pápista kutyáknak nevezték; nép előtt tartott beszédeikben a bolöugságos szűz Máriát, a meghalt szenteket, azoknak s a Krisztusnak képeit súlyosan gyalázták; a szent ostyát ördög testének nevezték s lábbal tiporták; ő felsége párul ó ellenfeleivel egyetértettek, azokat segélyezték, jövetelükön örvendettek; a törökkel czimboráltak s azokat a haza megtámadására izgatták. S most legújabban is a hontmegyei prédikátorok az odavaló szolgabirót és esküttjét, kik abban a megyében az idézéseket végezték, a nógrádi béggel elfogatták. A kegyetlen bég pedig 500-at veretett rájuk s csak súlyos váltságdíj mellett bocsátotta őket szabadon. Mely istentelen gonosz tetteikért a mag3rar törvénykönyv (corpus iuris) különböző czikkelyei alapján a következő szelíd büntetéseket kéri rájuk kimondatni: az ostya megtiprásáért vágják le kezeiket és lábaikat, a szentek- és képeiknek megsértéséért égessék meg őket elevenen, többi bűneikért pedig felségsértés és hazaárulásban elmarasztalva fej- és jószágvesztésre Ítéltessenek. A fölhivoltak közül jelen van Séllyei István pápai pap és superintendens. Megparancsolják, hogy feleljen az ügyész vádjaira. A tisztes ősz férfiú szavai rögtön elárulják a rendíthetlea bajnokot, kit semmi vész meg nem ingathat. Igazságának érzetében egyszerre föltűnted a törvényszék és kir. ügyész eljárásának igaztalan voltát. Azt feleli, hogy ő ugyan nem akar királyával vitatkozni, de minthogy a király szolgái olyanokkal vádolják, melyek ha igazak volnának, megérdemlené a legnagyobb büntetést, azért mint becsületes embernek kötelessége megvédelmezni saját jóhirnevét. A felhő ott vádak sem egészükben, sem részleteikben az ó személyére nem vonatkoznak. Ha valaki tud ellene valamit felhozni, hiteles tanukkal igazolja. Élete, az ő legdrágább kincse, a bírák kezében van, s ha a felhozott vadak valamelyikét be tudják ellene bizonyítani, nem könyörgí le az ügyésztől kívánt büntetéseket. Azt kérdik ekkor tőle: vájjon törvényszéken kívül vagy belül mondja-é ezeket ? Mire azt feleli, hogy nem tudja, vájjon törvényszéken kívül vagy belül mondottaknak tekintik-é szavait a bírák, de ő máskép nem beszélhet, mig a vádakat hiteles tanukkal nem igazolják. Mikor pedig a prímás hamis jóakarattal felhívja, hogy védő ügyvédeket kérjen a magas törvényszéktől, nyugodt lélekkel feleli: neki nincs szüksége védőkre, mert az igazság kevés s/.őval megelégszik s nem szorul az ügyvédek hoszszas vitatkozásaira. A magas törvényszék azonban, hogy a törvénykezési komédiát kü'sőleg szabályosabbá tegye, föltétlenül szükségesnek nyilvánítja, hogy védőket válasszanak. De azért újra elárulják hamis lelkűket, mert midőn a vádlottak az erőltetésnek engedve, egy tekintélyes pozsonyi ügyvédet kérnek védőül, minden bővebb indokolás nélkül visszautasítják. E visszautasítás után Csizmadia Adám nevű pápai kálvinista nemest kérik védőjüknek, ki a pápai lelkészt és rektort Pozsonyba kisérte, hogy ha miben lehet, segítségükre legyen. De alig hallotta meg ennek nevét Szelepcséuyi prímás, rögtön kiesett magas bírói és elnöki szerepéből. Tüstént elárulta valódi mivoltát: az igazságtalan és kegyetlen embert, ki a kezébe jutott nagy hatalmat a gyengék és védtelenek nyomorgatására használja fel. Indulatosan és fenyegetőleg kérdi: „Hát Pozsonyban van az a Csizmadia Adám s mit akar itt? talán bizony a prédikátorokat akarja védelmezni? hát nem tudja, hogy a ki ilyen embereknek a védelmét magára vállalja, azt magát is ép oly bűnös lázadónak (rebellis) tartják, mint ezeket a vádlottakat? Még most sem okúit a testvére példáján, ki vallása miatt egész éven át börtönben ült s betegen szabadult ki?„ Szegény, igazlelkü prédikátorok, kik a tiszta igazság erejében bizva itt megjelentetek, vájjon mit éreztetek ezen beszédek hallatára? Micsoda igazságra lehet itt számítnotok, hol a törvényszék elnöke, egy fő-fő pap, ily dühöngésekben tör ki csak azért, mert az erőltetések után egy egy független embert mertetek kérni védőül, ti elemésztésre szánt vádlottak? De épen ez a dolog mutatja fényesen az igazság erejét s az igazak főlényét a gonoszok felett. Lám, milyen indulatba hozta a hatalmas prímást csak a lehetősége is annak, hogy majd az a védőül kért becsületes ember kereken kitalálja mondani az igazságot. Talán attól tartott a szent férfiú, hogy a törvényszék világi tagjai a világos igazság ellenére még sem szolgáltatják kezére ezeket az igaz embereket, bármily vakbuzgó katholikusok s bármennyire függjenek is a főpapok kegyétől? (Folyt, köv.) A nagy szólam. E becses Lapnak f. évi 15. számában egy gyűlési tudósítás jelent meg Fülöp József körmendi lelkész úrtól, az őrségi egyházmegye rendkívüli közgyűléséről. — Maga a tudósítás tárgyilagos, nincs benne sem több, sem kevesebb, miut a mi a közgyűlésen történt, — de van benne egy pont, jobban mondva egy egyéni vélemény, melyet nem hagyhatok megjegyzés nélkül. Azt Írja ugyanis Fülöp J. ur, hogy a tanácsúiról állás betöltése tárgyában hozott egyhangú határozat után va pesti egyházi lapban őrségi aláírással egy tendencziosus czikk jelent meg a gyűlés lefolyásáról, mely annak két határozatát is szabályellenesnek declarálta, ezenkívül az idősebb lelkészeket, sőt az egyházmegye világi gondnokát (tehát egyházi is van)? érzékenyen megsértette“. A jóhiszemű olvasó, a ki az ominosus czikket nem olvasta (mert más lapban jelent meg) méltán csudálkozhatik, sőt meg is botránkozhatik azon, hogy találkozik olyan egyházi vagy világi egyén a ki egy közgyűlés lefolyását tendentiosus világításban viszi a nyilvánosság elé. — Szinte megvárná az ember, hogy álljon elő valaki,
