Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-04-30 / 18. szám

315

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

316

lesz többé senki, a ki vigasztalja, bátorítsa őket s erőt öntene a csiiggedezők leikébe!

E jól kieszelt terv folytán 1674-ben több mint 400 kálvinista és lutheránus lelkészt és tanítót Pozsonyba czitáltak egy külön e ezélra összeállított törvényszék elé, hogy őket ígéretekkel és fenyegetésekkel vagy a katholikus hitre térítsék, vagy az országból távozásra kényszerítsék; azokat pedig, kiket különben semmiféle ígéret és fenyegetés sem képes megtántoritani, halálba küldjék. A törvényszék előtt meg is jelentek mintegy harmadfél százan.

E lelkipásztoroknak és tanítóknak gyászos sorsát beszélem most el. Különösen pedig azokét, kik hitükben s a hivataluktól rájuk rótt kötelességekben a legnagyobb kínzások közt is állhatatosan megmaradtak. — kik szent vallásunkért még a gályarabság gyalázatos kínjait is átszenvedték. Elbeszélem pedig azért, hogy ebben a mi gyengehitti korunkban az ő példájukból menthessünk hitet és lelkesedést s tőlük tanuljuk megismerni szent vallásunk isteni hatalmát, mely a legnagyobb szenvedések közt is képes erőt és bátorságot önteni az emberi lélekbe.

I. Fejezet.

Hazánk állapota 1674-ben. Az idézés. Miért jelentek meg a lelkipásztorok és tanítók, holott tudták, hogy mily veszély várakozik rájuk?

Szomorú idők jártak akkor szegény magyar hazánk felett I. Lipót király és császár ült az ország trónusán, kit némelyek nagynak is szoktak nevezni. De valójában csak a bajok és szenvedések voltak nagyok, melyeket uralkodása alatt magyar nemzetünkre s protestáns egyházunkra árasztott. Nem lett volna ugyan rossz lelkű ember, csakhogy gonosz tanácsadók vették körül ;s legtöbbnyíre azokra hallgatott. Legnagyobb hibája pedig az volt, hogy papnak nevelték s igy annyira vakbuzgó katholikussá vált, hogy király korában is papnak vélte magát s azt hitte, hogy Istennek tetsző dolgot cselekszik, ha a más vallásuakat országaiból kiirtja s erőszakkal katholikussá teszi. Elképzelhetjük tehát, hogy mennyi bajt árasztott hazánk azon részeire, melyek fölött uralkodott? Ot ugyanis csak az ország északi és nyugoti részei uralták; a többit Budával együtt még a török császár tartotta elfoglalva. Erdélyben pedig Apaífy Mihály fejedelem uralkodott.

Legfőbb czélja mégis az volt, hogy Magyarországot régi szabadságától és alkotmányától megfossza s azután német tartományai közé olvassza be. Ezért az egész országot német katonasággal árasztotta el, kik a törökkel versenyt fosztogatták a népet. A törvények hiába voltak; igazságot legfeljebb csak olyan embernek szolgáltattak, a ki velük együtt tartott a rosszban. Mikor Lipót király szándéka nyilvánvalóvá lett, a főurak közül a jobb hazafiak Wesselényi nádor vezérlete alatt titokban szövetkeztek, hogy megvédik hazánk szabadságát. De mielőtt a védelemre felkészülhettek volna, maga a nádor meghalt, az összeesküvést pedig felfedezték s a készületlen forradalmat hirtelen elnyomták.

Most következett a boszu kegyetlen munkája. Az összeesküvés életben maradt fejeit kivégezték; a honfiakat százával fogdosták össze, hogy halálra vagy börtönre Ítéljék s vagyonuktól megfosszák. A ki tehette, — futott; s vagy az erdélyi fejedelemhez, vagy pedig a törökhöz menekült. A király és német miniszterei elérkezettnek látták az időt, hogy régi tervüket megvalósítsák. Magyarország szabadsága, alkotmánya oda volt! A király egy idegen embert, Ampringer Gáspárt, nevezett ki az ország kormányzójává, ki jog és törvény nélkül, kénye-kedve szerint dúlt, gyilkoltatta a honfiakat, különösen a protestánsokat, mint a kik leghűbb védői voltak a haza szabadságának. Ezek viszont nagyobb csapatokba verődve s az erdélyi fejedelemtől is támogatva, védték magokat, a hogyan tudták. így folyt a vérengzés, nagyobb kegyetlenséggel, mint mikor török — tatár dúlta az országot. S ez a szörnyű állapot mintegy 10 évig, 1671-től 1681-ig tartott. Ezt nevezik hazánk történetében „gyász-évtized“nek; s méltán, mert ennél nehezebb 10 esztendőt sohasem éltek át a magyarok.

Magyarország védőangyala gyászba öltözött és ^siratta a sírja szélén álló nemzetet! De gyászba öltözött a mi agyaszentegyházunk is, mert sorsa mindig össze volt kötve a haza üdvével és szabadságával. Mig oly hősök állottak a magyar nemzet élén, mint Bocskai, Bethlen Gábor s az öreg Rákáczi György, kik észszel és erővel dicsőén megvédték hazánk függetlenségét a német királyi udvar nyílt és alattomos támadásai ellen: addig a protestáns egyház is virágzott, vagy legalább sikerrel tudta védeni életét és szabadságát. Mert ezek az ország szentesített törvényeit nem engedték lábbal tapodni. De mihelyt e nagy hősök kidőltek s a szerencsétlen viszonyok következtében nem volt, ki helyükbe léphetett volna, rögtön gyűlni kezdtek a sötét fellegek egyházunk felett s az üldözés szüntelenül tartott. Most pedig, mikor a haza szabadságának utolsó maradványa is semmivé lett, teljesen ki volt szolgáltatva ellenségei ádáz dühének.

S ez az ádáz harag nem ismert határt. Nem volt többé senki a jó Istenen kívül, a ki védett volna bennünket! Maga az idegen, zsarnoki kormány a protestánsokban látta a tőle annyira gyűlölt magyar szabadság leghübb védőit s épen azért teljes erejéből segítette a hazai katholikus főpapságot nemzetirtó munkájában, hogy a protestánsokat végkép kiirthassa a Mária országának nevezett Magyarországból. Az országot már koldussá tették ; most elérkezettnek látszott az idő, hogy régi tervük szerint egészen katholikussá s azután németté tegyék. Egyes főpapok és vakbuzgó főurak német dragonyosok és horvát katonák kíséretében járják be az országot; a protestánsok templomait falukon és városokban elszedik; a papokat vagyonukból kiforgatják és elűzik; a polgárokat bottal és puskatussal téritgetik a szerintük egyedül üdvözítő katholikus hitre s némely ellenszegülőknek erő\el tömik szájukba a szent ostyát.

De még ez sem volt elég! Még ez is lassú munkának tetszett előttük! Mert még ily bánásmód mellett is sok százezerén maradtak, kik hitükben szilárdan megállották. (Folyt, köv.)