Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-04-30 / 18. szám
313 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 314 testánsokat — ha arra kerülne a dolog — a szentszékek hatalma alól kiszabadítani czélzó törvény is mily keveset ér a makacs, sőt rosszindulatú szentszékekkel szemben! Az 1868. évi 53. t. ez 8. §. szerint az áttértnek minden cselekedetei azon egyház tanai szerint itélendők meg> a melybe áttért és az általa elhagyott egyház elvei reá nézve semmiben se kötelezők“ ... A házasság felbonthatatlanságának képtelen dogmáját elviselni semmiképpen se tudó katholikusok ezt a t. czikket ragadják meg gyakran, mint egyedüli mentőeszközt. Áttérnek, hogy az áldatlan, malaszt nélküli, már önmagában megsemmisült házasságból menekülhessenek. De vájjon mit szóljunk? Kárhoztassunk-e, vagy sajnálkozzunk, mikor látjuk, hogy sokszor csak kizárólag e czélból történik a vallásváltoztatás?! Mit szóljunk akkor a közel múltban megtörtént dologhoz, hogy egy nagy hitbizomány várományosa, ki első nejétől ágy — és asztalra nézve szentszékileg elválasztva volt, unitárius hitre tért, házasságát végleg felbontotta és mint unitárius prot. nőt vett feleségül. Miután azonban a kérdéses hitbizomány feltétele, hogy azt csak katholikus nyerheti el, a várományos a házasság megkötése után megint visszatért a katholikus vallásra. (Sztehlo K. í. m. 97. 1.) Mit szól az ilyen esetekhez első sorban maga a r. kath. egyház? Hisz szerinte e férfinak első házassága nem semmisittetett meg, még érvényben van; a második házasság tehát törvénytelen; a férfi bígamiába esett! És mégis kénytelen tűrni, hogy e második házasság törvényesnek tekintessék s hogy a belőle származott gyermekek törvényesekül auyakönyveztessenek. Nem lett-e üres fictióvá ez esetben a házasság felbonthatatlanságának amúgy is holt, a köztudatban legalább megholt dogmája?! De mit szóljon az ilyen esetekhez egy akármelyik vallásfelekezethez tartozó komoly meggyőződésű ember? Kárhoztassa talán azt a férfit, kinek bizonyára volt oka első nejétől végleg elválni, mert hisz a szentszék senkit se választ el ok nélkül ágy- és asztaltól!! Ne kárhoztassuk, sajnáljuk inkább. A felemlített s nem csak úgy szórványosan előfor" dúló, de nagyon gyakran ismétlődő összeütközések s ezekből származó tarthatatlan erkölcsi állapot, a sok úgy nevezett vadházasság létezése még akkor is ajánlaná nekünk, kik felekezeti álláspontunknál fogva az igazi humanisinus, az emberszeretet, a jogegyenlőség és a tiszta erkölcs szolgálatában állunk, a törvényhozás által czélba vett polgári házasság és polgári bíráskodás behozatalát, ha hitfeleinkre éppen semmi hátránynyal nem járnának a most életben levő törvények, illelőleg azoknak gyakorlati alkalmazása. De mikor látjuk, hogy egy alapjában már megsemmisült házasságot a prot. fél szorgos utáujárása mellett is 7—8 év múlva lehet csak törvényesen, úgy felbontatni, hogy a prot. fél uj házasságra léphessen — mily drágán fizetett 7—8 év ez a legszebb korban! —; mikor látjuk, hogy az ultramontanísmus meglehetős hosszú és csendes munkában magát jól felszerelve megindult elvesztett kiváltságainak visszahóditására s e végből már évek óta nyíltan harczol a vegyes házasságból született gyermekek vallásos nevelését szabályozó 1868. évi 53. t. ez. 12. §. ellen, követelve ennek eltörlését s helyébe a szülők szabad rendelkezésének — a szabad halászás szempontjából törvénybe iktatását; mikor látjuk, hogy e törekvés — a szülők természetes, Isten adta jogára hivatkozással — a szabadelvüség, az egyéni ős, elidegeníthetetlen jog tetszetős leple alatt hódit, — pedig csak kissé kell félrehúzni a lepelt, azonnal felismerhetjük a ravasz számítás mosolygó démonát, a prot. gyermekek ily utón elhóditását biztosan reménylő Rómát: mindezeket látva csak üdvözölhetjük a kormányt a jogegyenlőség megvalósítása felé irányzott lépéséért, (Folyt, köv.) Kis József, tlieol. tanár. A gályarabok története. (1674—1676.) Irta: BORSOS ISTVÁN. Ha valami jóravaló embert nagy csapások érnek, a mi derék kálvinista népünk azzal szokta magát és másokat megnyugtatni, hogy a jó Isten különösen a derék embereket szereti próbára tenni. Ennek a hitnek legrégibb táplálója mindenesetre a biblia, melyben Jób esetétől kezdve számtalan hasonló példára találunk. De legjobban megerősítette leikeinkben ezt a gondolkozást saját magyar protestáns egyházunknak szenvedésekben gazdag története. Mert ha ezt végig olvassuk s látjuk ama kegyetlen üldözéseket, erőszakos, háborgattatásokat, melyek nem egyszer már a sir szélére látszának sodorni szent egyházunkat: bizony, a méltatlanságoktól felháborodott lelkünk alig találhat másban megnyugvást, mint abban a gondolatban, hogy a jó isten különösen a jókat szereti próbára tenni. Próbára teszi, de csak azért, hogy jóságuk annál inkább kitűnjék. S ki a nehéz harczot híven megállja, kimenti azt a szenvedések tüzéből. Kimentette protestáns egyházunkat is. Nem egyszer, mikor ellenségeink már örömmel énekelték a halotti dalt vélt sirunk felett, mindig uj életre hivott bennünket, mint Jézus a sírban nyugovó Lázárt, így a megpróbáltatásokból is csak uj erőt meríthetünk a további küzdelemhez, mert a legnagyobb szenvedések közepett is nyilván látjuk az Űr védő kezét egyházunk felett. Joggal elmondhatjuk: „Az Úr minékünk őriző pásztorunk“ -Ama gyászos időben is, melynek történetét mosfc szándékozom elmondani, az Űr volt a mi őriző pásztorunk- Az ő hathatós védelme mentette meg egyházunkat a végromlástól. Évtizedeken át tartó gyilkos üldözés után a. katholikus főpapság elérkezettnek látta az időt, hogy egyházunknak gyökerére vesse a fejszét s — ha lehetséges — egy csapással elvágja éltető gyökerét. Ezért száz meg száz templomunknak elfoglalása s ezer meg ezer hitsorsosunknak erőszakos áttéritése után a már különben is megrettentett protestáns népet egyszerre akarta megfosztani minden lelkipásztorától, azt hívén, hogy akkor sl számtalan üldözéstől zaklatott népet valahára teljesen beterelheti a római katholikus egyházba. Mert hiszen nemi
