Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-04-09 / 15. szám
255 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 256 delmekben gyakorta; a zsidóktól ötször szenvedtem negyven-negyven csapást egy-egy híján, háromszor verettettem meg vesszővel, egyszer köveztettem meg, háromszor szenvedtem hajótörést, éjjel-nappal a mélységben voltam, veszedelmes utakban gyakorta, folyó vizeken veszedelemben, latrok miatt veszedelemben voltam, veszedelemben honfitársaim miatt, veszedelemben a pogányok miatt, veszedelemben a városban, veszedelemben a pusztában, veszedelemben a tengeren, veszedelemben a hamis atyafiak között; fáradságban és nyomoruságbam , vigyázásokban gyakorta, hidegségben és mezítelenségben, e mellett, a mi ezen kívül van, engem szorongat naponta az összes gyülekezetekről való gondoskodás“. S midőn ezt irá, pályája közepén vala csak. Ez események mostanra, az idő folytán, megdicsőittettek, de midőn elszenvedni kellett azokat, valósággal eléggé fájdalmasak voltak. Vegyünk csak egy egyszerű példát; miként eshetett egy becsületére annyira érzékeny és csak jóban foglalatoskodó embernek, hogy oly gyakran volt a rend őreinek kezében és gonosztevők társaságában? Nem titkolhatja el leveleiben a boszuságot, mit „láncz“ai okoztak. És bár, a mint láttuk, győzedelmi hangulatban érezte magát, mint a ki elől jár a diadalmenetben, más kedélyállapotban az ellenkező végletbe esett, „ügy veszem, hogy Isten állított minket a legkisebb apostolul, mint a kik halálra rendeltettünk, mert lettünk mi a világnak és angyaloknak és embereknek látványa, lettünk a világ szemete és mindeneknek söpredéke“, utalással a gladiátorokra, kiknek olcsó élete feláldoztatott, hogy ékesebbé tegyék a győző diadalmenetét. Mindazáltal csakhamar magához jött a lehangoltságból, ha meggondolá az okát, melyért mindazt szenvedő, és közönséges kedély állapota, a föltornyosuló nehézségekkel szemben, e szívből fakadt szavakban nyer kifejezést: „Ezek közül egy sem ingat meg engem, és még az én életem sem drága, csakhogy örömmel végezhessem futásomat és a szolgálatot, melyet nyertem az Ur Jézus által, Isten kegyelméből, az evangéliumnak bizonyságára“. Hasznos időznünk annál, ki tisztében annyira hív, oly terhes munkát végző és oly türelmes szenvedő vala. Vajha rendkívüli munkálkodása és szenvedéseiből megtanulnék, hogy becsületes munkát végezzünk és tűrjük a ránk jövő nehézségeket. A mi körünk bizonyára nagyban különböző az övétől. Az övé oly iszonyú nagy, hogy majdnem határtalan; a miénk talán nagyon is korlátolt. 0 helyről-helyre járt folyvást és más-más néppel érintkezett; mi, meglehet, egész életünkben ugyanazon maroknyi nép közt munkálkodunk. 0 naponkénti újdonságok és izgalmak között élt, mi, lehet, hogy nagyon egyhangú állást töltünk be. S mind e hátrány nem növeli a nehézséget és veszedelmet. Lehet, hogy könnyűnek látszik hű lenni egy kis körben és betölteni benne minden lehetségest. De a kicsiny állásnak is, akár csak a nagynak, megvannak a maga nehézségei, és talán nem kevesebb erőbe kerül legyőzni azokat. Erősebb kötelességérzet kell ahoz, hogy csináljunk hétrőlhétre egy tisztességes egyházi beszédet egy kicsiny és aránylag tudatlan gyülekezetnek, mint elszenvedni egy exponált missiói állomáson ránk támadó veszedelmeket *) (Folyt, köv.) Miklós Géza. Ütközet előtt. Akkor, midőn a kerületi főiskolának Pápán való megtarthatása ügyében tartott értekezleten az egyházkerületi közgyűlés alkotó tagjainak tekintélyes része, részint megjelenésével, részint levélben vagy táviratban akként nyilatkozott, hogy a kerületi főiskolát továbbra is Pápán kívánja meghagyatni: azt hittük, hogy a komáromi mozgalom vezetői nem akarván az egyházkerület belső békéjét továbbra is megzavarni, felhagynak küzdelmükkel s vállvetve fognak segédkezet nyújtani a pápai főiskolának továbbra is virágzóvá tételére és a tervbe vett alkotások megvalósításához. Különösen méltán vártuk ezt Konkoly Thege Béla úrtól, ki hírlapi közleményeiben többszörösen kijelentette, hogy ha arról győződik meg, hogy mozgalmuk a kerület belső békéjére vagy a főiskolára nézve károsnak mutatkozik, mozgalmukkal azonnal felhagynak és közös erővel és áldozat készséggel fogják támogatni a főiskola érdekeit, sőt bennünket is felhívott hasonló eljárásra az esetre, ha ezen jelenségek a komáromi székhely mellett nyilatkoznának meg. Azonban csalódtunk. Újból megfuvatott a harczi riadó. A legközelebbi napokban ugyanis „a komáromi mozgalomról“ czimmel egy névtelen rőpirat jelent meg, melyről csak annyit tudunk, hogy Komáromban Spitzer Sándornál nyomatott és hogy a komáromi ev. ref. egyház főgondnokának portómentes levélboritékában küldetett szét. Pedig a főiskola érdekében nagyon kívánatos volna tudnunk azt, hogy ki a röpirat szerzője, hogy igy tudnánk azt is, ki tartozik erkölcsi felelősséggel, nem ugyan az abban ismételt ráfogások és rágalmakért, hanem az abban felhozott kecsegtető kilátások és anyagi előnyök valóságáért. Ily névtelen röpiratra sohasem szoktam reflektálni, s hogy ezt most mégis megteszem, indoka az, hogy a röpirat most szétküldésének czélzatát abban látom, hog)T a kerület közgyűlése a való tényállás tekintetében megtévesztve vagy félre vezetésére felhasználható legyen. Nem czélom a röpirat minden tételére kitérjeszkedni, hiszen ez legnagyobb részében azok előtt, kik figyelemmel elolvassák s a viszonyokat csak egy kevéssé is ismerik, már magában megczáfolva van. De érinteni kívánom azon számítás helytelenségét, melylyel a pápai székhely mellett jelentkezett újabb alapítványok becsmérlésképpen reducálva lettek , csupán *) Oda menj, a hol legtöbbet tehetsz az emberekért, nem oda, a hol legtöbbet kaphatsz az emberektől. Több gondod legyen képességedre, mint kényelmedre, és Istennel való járásodra e kettőnél is több. Az a mi terünk, a hol legnagyobb szükség van reánk. Nincs állás, melynek meg ne volna a maga terhe. Máshova költözéssel változtathatjuk, lehet, hogy neveljük, de ki nem kerülhetjük,
