Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1892-02-14 / 7. szám

99

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

100

adva lelki vágyának, melylyel óhajtozik a Krisztussal egyesülni Tompa hanvai hivei számára írt is egy ilyen éneket, melyet talán még most is használnak .... Hogy uj énekes könyvünkben minél tárgyszerűbb, erre vonatkozó énekeink legyenek, hő óhajtását képezheti minden igaz református hivőnek. Egyszerűen, az apostoli utasitáshoz ragaszkodjunk s akkor ceremoniális színezetűvé nem válik e nagy fontosságú cselekmény, mely mostani itt-ott használt formájában nagyon is furcsa jellegű . . . Végül csak még annyit e tárgyban, hogy a nőknek a férfiak előtt való urvacsoraosztás — a mint pl: Sárospatakon szokás — lehet udvariassági tény, de semmivel sem indokolt. Hogy a lelkésznek mindig élni kell úrvacsorával, természetes dolog, — sőt énekvezéreinknek is erkölcsi kötelességük volna ugyanigy tenni, hiszen ők is az oltár körül forgolódnak.

Az úrvacsora után a temetés az, a melynél a legnagyobb eltérésekkel találkozunk, hiszen még abban is van eltérés, hogy egy helyen a pap minden temetésen jelen van, másutt pedig csak ott, a hová meghivják. Aztán egyik lelkész egyszerűen imával, a másik oratióval, a harmadik praedicatióval, a negyedik praedicatióval s búcsúztatóval, az ötödik segédlettel (!), a hatodik temetőben megjelenéssel, a hetedik csak háznál szerepléssel temet, ug}^ hogy igazán nem tudja az ember, melyik hát az igazi kálvinista temetés? Az én nézetem szerint leghelyesebb imával temetni, vagy legfölebb oratióval. A praedicatiós halottak ma már lejárták magukat s még inkább a bucsuztatós temetések. Dicsérni vagy gyalázni a hosszú praedicatiókkai annyi, mint falra borsót hányni, -— hasogatni az úgy is nagy fájdalmat lelketlenség, — a megboldogult nevében búcsúzni csaknem nevetséges. Imádkozni az elköltözött nyugalmáért, Istentől enyhülést kérni a megszomorodott szivüek bánatának enyhitésére, —- vagy egy pár alkalomszerű tanácsot, figyelmeztetést adni a jelenlévőknek : teljesen elég. Elvem az, hogy a lelkipásztornak minden temetésen — ha csak lehet! — ott kell lenni s egyúttal kisérje is ki — ha lehet! — a temetőbe a holttestet s a sírnál egy rövid imát rebegjen, — mielőtt ott hagyná az uj sirt. Segédlettel (!) csak úgy menjen, ha a segédek is fungálnak. Igen helyes dolog volna, ha az erdélyi részekben szokásos mód általánossá válnék

t. i. hogy a temetés a halottas házban s ne az udvaron történjék. A családé a veszteség, a bánat s fájdalom, felesleges azt mutogattatni a nagy közönség előtt.

A nagy városokban — pl. Budapesten — szokásos eljáráson, t. i. hogy a lelkész, vagy segédje csak akkor megy el temetni, ha kocsit rendelnek alája, valamiképen segíteni kell, mert az nem keresztyéni eljárás, hogy a szegény család tagjait minden temetési szertartás nélkül vigyék ki a temetőbe csak azért, mert a családnak nincs módjában kocsit fogadni a pap számára. Hogy a temetésnél használjuk-e az urimát vagy ne: felfogás dolga. Én a magam részéről inkább elhagynám, mert őszintén megvallva ennek az első s fő imádságunknak tartalma minden nagyszerűsége, fenséges s általános volta daczára is, mégsem egészen alkalomszerű a temetéseknél. A kántorok verses búcsúztatásai a fentebb közölt elv mellett természetesen semmi szin alatt sem engedhetők meg, ők csak énekeljenek, s ne fogjanak ahoz, a mi nem tartozik szakmájukba. A temetési szertartást tegyük minél egyszerűbbé, röviddé, mellőzve mindent a mi ezzel ellenkezik.

Különösen e két rendkívüli istenitiszteleti cselekmény az, a melyeknél nagy eltéréseket tapasztalunk, mert a keresztségnél s házasságkötésnél magát a szertartást illetőleg alig van olyan mozzanat, a mely érdemileg eltérést tüntetne föl. Ez utóbbinál — a házasságkötésnél — csupán azt tartom szükségesnek megjegyezni, hogy az itt-ott szokásban levő faggató kérdéseknek nincsen semmi értelmük, csupán annyit kérdezzünk: azzal az elhatározással vannak-e még, hogy egymással frigyet kössenek ? Ez teljesen elég, minden többi kérdés fölösleges s értelmetlen is.

Más rendkívüli istenitiszteleti cselekményeinké confirmatió, temlom-, lelkész szentelés nem lévén egyik sem mindennapi dolog, alig hivják föl a figyelmet, legfölebb az a kívánságot mondatjak velem, hogy különben igen czélszerü volna, ha ezeket illetőleg is volna valami általánosabb elv, melyhez alkalmazkodhatnánk. Egyébiránt úgy a rendes, mint a rendkívüli istenitiszteletek egyöntetűségére vonatkozó s itt közlött dolgok is csak arra hivatvák, hogy felhiváu az arra hivatottak figyelmét, lépések tétessenek az isteni tiszteletek korszerű, megfelelő rendezésére.