Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-12-27 / 52. szám
847 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 848 Miért mondhatta ez a szegény ember nekem, ki a legjobb esetben is csak Tiszteletes vagyok : „Nagyságos uram.“ E gondolat szakgatta agyamat és szivemet egyiránt. Egyszer csak rábukkantam az annyit keresett ok-ra. Alig merem kimondani, mert ha igaz talál lenni, sújt e bűn, e gyalázatos bűn engem is, de sújtja azokat is, kik velem együtt legátusok és supplicansok voltak valaha. Miér4- mondá hát e gunyczimet e szegény ember, hisz láthatta, érezhette, hogy nem nagyságos urnái van!?Miért? Hízelgésből, hogy kérése inkább meghallgattassék és bő marokkal teljesittessék. Szent Isten! hát igaz ez ? Uram bocsásd meg bűneinket! Ekként lelkemben összezuzatva, valami folyton zaklat, sarkal, indít, űz, hogy mentséget keressek, hogy balzsamot találjak, mely szivem vérző sebét behegessze. Kutatásaim eredménye: a méltó önvádaskodás. Miért mondottam én a gregarius papoknak : Nagy tiszteletű ur! Holott csak tiszteletes urak. Más felelet nem lehet: hízelgésből. De mikor eszem ágában sem volt ez! Természetem is más! Nem, nem, ez nem lehet! Keressünk mentséget. Az a szegény ember bizonyosan tudta, hogy hizeleg. S ha kérdőre vonom, bizonyosan nem tudta volna megmondani, hogy nem ő annak a megteremtője, hogy ő csak az árral úszik. Nem tudná megmondani, hogy az az alsóbbakat uraló közszellem, melyet a nagyobbak túlságos kívánsága teremtett.*) Igen, igen, a közszellem az, melyről azt állítják, hogy hatalmasabb minden bírói hatalomnál, hogy aki azzal ellentétbe helyezi magát, különcz. A közszellem az a hatalmas ur, ki a legerősebbet is magával ragadja, az ellenszegülőket gyáváknak, nyomorultaknak declarálja, gyilkos lábaival erkölcsi halottakká tiporja. Ilyen közszellem ma már a ref. papság nagy részénél is a czimkórság. Ez nagyittatta velünk is a czimeket. Ha Közszellem urnák nem hódolunk, s különcz jelzővel tisztelnek meg a sértődött felek — ez még csak hagyj án. Hanem mikor a Tiszteletes czimmel úgy vertek vissza bennünket, mint egy komárommegyei ref. pap egy jó barátomat. ezen indokolással: „Hát legátus ur tudja meg, hogy én nem Tiszteletes, hanem „Nagytiszteletű ur“ vagyok, mert ha a községünkben levő plébános főtisztelendő, úgy én megérdemlem a Nagytiszteletü czimet.“ Ez már sok. Hiszen a logika ellen senkinek sem lehet kifogása, hanem hol és ki ruházta fel a gregarius papot Nagytiszteletü czimmel ? Ez csak egy eset, de elegendő arra, hogy elrettentsen. Bejártam mint supplicans és legátus a Dunántúl legnagyobb részét, minden lelkészt nagytiszteletíizve. És csak a zánkai öreg lelkész utasította vissza a magas — és mint ő mondá — meg nem érdemelt czimet. Hát a Dunamelléken melyik legátus vagy supplicans merné a ref. lelkészt Tiszteletesnek szólítani. Itt történt, hogy a supplicans, mikor a Nagytiszteletü úr ebédelt, nem nyert bebocsáttatást, hanem a Nagytiszteletü ur kiküldötte *) Valóban manapság az az általános vélemény a kellő fokon túlmenő czimzésre nézve, hogy „nekem nem kerül semmibe, az illetőnek meg jól esik.“ S épen ez a nagy gyarlóság. Szerk. inasától a járandóságot, őt magát korrogó gyomrával útnak eresztette. Más egyházkerületekben — hála Isten — talán nem harapózott ennyire e ragadós betegség. Bizony el lehet mondani, hogy nálunk közszellemmé vált a czimkórság. Osztogattuk a magas és meg nem érdemelt czimeket és nagylelkűen elfogadtattak azok. Akkor nem tudtuk felfogni, hogy mekkora bűnt követtünk el; azok pedig, kik a bűn, a vétek gyomlálóiul vannak hivatva, nem utasították vissza, nem figyelmeztettek, hogy a bűn útjára léptünk. Pedig mi követtük volna az intést. Ez az, amit mentségül felhozhatok. A Tiszteletes urakon áll, hogy e betegségtől akarnak-e szabadulni? Tőlük függ, hogy e betegségbe ne ejtsék, most már csak a legátusokat. Hagyjuk a Főtisztelendő és Nagytiszteletü czimeket a hivatalosoknak és ... a plébános uraknak. — Nekünk legyen elég a „Tiszteletes ur“ megszólítás, csak e czimnek tudjunk is megfelelni. Tiszteletes — úgy a mint adatott — és nem is tisztelendő, mert ez utóbbi nem minket illet. Illeti ez voltaképen a plébánosokat; ez megfelel a hierarchikus, de nem a szabad protestáns szellemnek. Tisztelendő igének két jelentése van. Tisztelendő a kit tisztelnünk kell (kényszerítő alak), tisztelendő, a kit ezután tisztelünk. (Készülő jövő.) A plébánost a püspök rá küldi valamelyik gyülekezetre. Ebben az is ki van fejezve: tisztelned kell, ha akarod, ha nem. A plébános tehát tisztelendő (kényszerítő alak.) A protestáns egyház nem kényszerítheti gyülekezeteit erre, mert ezek, az egyház által igen tiszteletesnek, tiszteletre méltónak nyilvánított papi egyénben csak akkor ismerik el a tiszteletre méltót, ha maguk is meggyőződtek erről. Ennek kifejezést adnak a megválasztás és meghívás által. így nyeri meg két oldalról a refomátus lelkész, saját tiszteletre méltóságánál fogva a Tiszteletes czimet, melyben a kényszerítésnek makulája sincs. 0 tehát Tiszteletes. Ha a részesülő jövőt vesszük, ez sem alkalmazható mert ő már a tiszteletre méltóvá tette magát mind az egyház, mind a gyülekezet előtt. A „tisztelni“ igét ez alakjában a papnövendékekre alkalmazhatjuk a mi egyházunkban. Nincs tehát semmi okunk a Tiszteletes czimet fumigálni és annál bárkitől is többet követelni. Csiszér András. — — Vasárnapi ének. A XLIII-ik zzoltár dallamára. HIT. Égi átyánk, éltünk vezére! Minden jót csak tőled nyerünk. Gyarlóságunk nagy védelmére, Van tőled jó lelki fegyverünk S ez: az áldott drága hit, Benned bízni tanít.
