Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1891-12-27 / 52. szám

845

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

846

hez hasonló tisztelet és fény övezi iskoláinkat, tekintély és hálás tisztelet azoknak hű munkásait, a tanárokat.

Ezen szellemi fölpezsdülés előidézésének lehetnek számos eszközei, de szerintem leghathatósabb volna mégis két dolog. Az egyik az, hogy összes iskoláink tanárkarait egy egységes testületté vagy egyesületté kellene alakítani. A mely nagy testület kebelében, helyes szabályok mellett, az egység és összetartozóság érzetének kifejlesztése mellett, az eszmék súrlódása, eltérő vélemények s nézetek összehasonlítása, felolvasások, pályázatok és sok egyéb dolog által az annyira nélkülözött élénkebb szellemi mozgalom felébreszthető volna. Hiszen most oly csekély összeköttetés és érintkezés van az egyes iskolák között , mint pl. Magyarország és Japán között. A másik pedig lenne egy részletes tanterv kidolgozása, a mely tantervet a mellett, hogy teljesen a kor színvonalán állana, nemzeties irány mellett igaz protestáns szellem hatná át. Egy ilyen tanterv alapján vezetve a tanítást, lehetne csak valódi protestáns szellemű nevelést és oktatást teremteni. Az igaz, hogy ily tantervet egyszerűen megrendelni nem lehet, ahhoz sokaknak teljesen odaadó munkálkodása szükséges s jósága még akkor sem biztos, de épen ezért is okvetlen szükséges volna az egy testületté való szervezkedés. A munka azután ennek kebeléből indulna ki s mindenek lelkes részvéte és munkálkodása mellett lehetetlen, hogy az összes protestáns tanári kar ne tudna egy érdemes munkát megalkotni.

Meglehet, elfogultság tart lekötve, — de az én meggyőződésem szerint ilyen formán kellene a nagy czél felé megindulni s a zsinaton is ilyféle irányban kellene valami actiót megindítani.

UnUS EX MULTIS.

TÁRCZA.

Czimkórság.

(Reminiscentia a legatusi és supplicansi életből.) Egyáltalán nem a czim-irigység indított arra, hogy igénytelen elmélkedésemet leírjam. Nem azért irok a czimkórságról, mintha az én csekély czimem mások magas czimére irigy szemmel tekintene ; nem, mintha nagy ezimeket óhajtanék kicsiny nevem elé függesztetni. Mit érne az, ha a csent ékes pávatollak mögül a szajkó éktelen tollai kandikálnának elő. Nagy czim, érdem nélkül: — gúny. Kis embereket a nagy czimek nevetségessé teszik. De ha ezt nem tudnám s czimkórság emésztené szivemet: akkor sem volna okom a félj ajánlásra, mert voltam én már „Nagytiszteletü Kistisztelendő ur“ is; voltam én már „Főtisztelendő alkáplán ur“ is. Az elsőt, mely mosolyra indított, könnyen meg tudtam magamnak magyarázni. A másodikat — melyet egy kedélyes úri embertől kaptam — megmagyarázta maga szerzője. E czim első fele — tekintetbe véve feltalálóját is — egy kissé hizelgett, de annál jobban boszantott annak második fele. Felkértem hát a czim-pazar urat, magyarázná meg e rejtélyes titulus titkát.

Hm! ebbe megakadni, hisz egyszerit az! Hát önért az algebrához? Valamit csak konyitok hozzá — feleltem, nem kis, de titkolt boszankodással.

Hát akkor tegyen a kritikus czim első felében előforduló „Fő“ elé egy mínuszt, a második felében előforduló bántó „al“ elé egy pluszt; a plusz és a mínusz megsemmisítik egymást s kijő az ön ezíme, melynél többet, azt hiszem, nem érdemel, de nem is kivan. így lettem nyélbe sütve — jó kálomistásan, pedig ki ne venne észre, hogy evangélikus volt a mesterem?

Hanem az még mind semmi. Ki hinné el — k:-vés ismerőim közül — hogy én még „Nagyságos nr“ is voltam. Ez már aztán valami. Ez már mégis sok — mondják az irigyek — egy „gírgácziai“ káplánnak! Pedig úgy van!

No hát, e magas czim indított arra, hogy a eziinkórságról elmélkedjem. Először elmondom a „Nagyságos nr“ genezisét.

Valamelyik napon — de csak mostanában — délelőtt 11 órakor hazajővén a kedves nebulóktól, leültem kandallóm mellé s rágyújtottam pápai 8 krajezáros pipámra (ha jobban tetszik, hát a dohányra, mert a mit Petőfinek el hittek, azt a magam fajta embereknek nem* igen hiszik el.) Mellettem jobbról a kályha jóízűen dorombolt, balról egy parochialis kopott asztal ékeskedett, melyen az innen onnan összeszedett-vedett könyvek költői rendetlenségben (bocsánat e kifejezésért!) bevernek. Es mindez, körülbelül szobám összes bútora, velem együtt az ajtó mögött foglalt helyet. így félrevonulva a világtól és a nebulóktól serczegő dohányom jó illatú füstjének felhőjébe, hogy a nagy boldogság meg ne öljön, a 1). P. Lapban kerestem és találtam enyhiiletet. Épen Th. E. államsegélyével bíbelődő czikkét ott olvastam, hol a református nyomorúságot festi s panaszt emel az államsegély jelenlegi kezelése ellen. Ez eszembe juttatta az államsegélynek kilátásba helyezett felemelését és a mesés összeggel kecsegtető sorsjátékot. T)e alig hog}7 egy kis kedvre tettem szert — mintha csak úgy lett volna rám küldve — betoppan hozzám egy alsó-eőri magyar földmi vés s nem kis kutatás után megtalált a leirt positurában. Láttam, hogy emberem nem kis zavarban van, s talán a látottak fényétől elvakitva, mondhatá: „Nagyságos uram, szegény égett ember vagyok, ha valamivel segítene.“ így lettem nagyságos úrrá s lelkileg koldussá.

Sokáig emésztett e nagy kitüntetés; kerestem okát itt is. ott is. de mindig csak abban állapodtam meg, hogy dohányom füstje hódította el a jámbort. Az igazat megvallva, magam is el voltam kábulva, minden kétségen kívül a magas czimtől. És ezt csak akkor tudtam meg, mikor elszorult kebelem a szabad levegőn libegősével fel kezdett hagyni. Itt gondolataim egészen más irányt vettek, s töprenkedni kezdek: