Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-11-29 / 48. szám
763 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 764 Csonka Ferencz emlékezete. Gyászbeszéd és ima. Atyánk! ha fájdalommal illetsz, keserűséggel látsz, könnyeket sajtolsz szemeinkből - még akkor is Atyánk, szerető édes Atyánk! oh gyújts világot elménkben, hogy a halál árnyékának sötét völgyében is lássunk, s mint Atyánkat imádjunk és dicsőitsünk téged. Amen. „Micsoda temetésnek jegye ez, melyet látok'?“ E kérdéssel lépett egykor Józsiás a Juda királya egy koporsó körül tolongó sokaság közé. Es a körülálló férfiak igy feleiének: „Az Isten •emberének koporsója ez,“ (2. Kir. XXIII. 17.) Az Isten embere, kiről itt szó van, Elizeus próféta volt. Mindnyájan Isten emberei vagyunk ugyan tágabb értelemben véve, mert ő teremtett mindnyájunkat, ő visel gondot életünkre, sorsunk minden fordulata, életünk, halálunk ő tőle függ; s szentkönyvünk tanitása szerint is „ő benne s ő általa élünk, mozgunk és vagyunk mindnyájan.“ (Csel. XXVII. 28.) De mégis Atyámfiái! megkülönböztetve Isten embereinek neveztetnek a szentirásban a próféták és papok; ezek közt is különösen azok, a kik kiváló lelki ajándékokkal lévén felruházva, hiven sáfárkodnak azokkal a közjóra, az emberiség javára és Isten dicsőségére. Ilyen értelemben nevezi Pál apostol Isten emberének Timótheust, midőn neki utasitásokat ad a Krisztusról vallástételre, a tanitásra, intésre jó példaadásra. (I. Tim. VI. r.) Ilyen értelemben mondom én is, e koporsóra mutatva, bár lelkemben mélyen megrendülve s a fájdalomtól leveretve, remegő hangon; de másfelől ellenmondástól nerc tartva, a meggyőződés bátor szavával mondom: „Az Isten emberének koporsója ez!“ Tekintsük meg a képet, melyben Pál apostollerajzolja az Isten emberének jellemvonásait! „Szükség ő neki fedbetetlennek lenni, vigyázónak s a tanitásra alkalmasnak; a ki az ő házában jól tudjon előljárni, a hivek előtt példánykép gyanánt tündökölni a beszédben, a nyájaskodásban, a szeretetben, a lélekben, a bitben, a tisztaságban, — követni az igazságot, isteni szolgálatot, hitet, szeretetet, béketürést, szelidséget, prédikálni az igét mind alkalmas, mind alkalmatlan időben, a munkának terhét hordozni mint j a Krisztusnak jó vitéze, a bit által való nemes harczot megharczolni s a nála letett ajándékokat megőrizni.“ (2. Timóth.) Felhivlak benneteket, gyásztisztességtevő gyülekezet! Fedezzétek föl, jelöljétek meg nekem e képletben azt a vonást, mely hű másolatban színezve ne volna ezen embernek életképében, kinek hideg tetemeit fedezi e koporsó! És ha ilyen vonást nem tudtok felfedezni, tegyetek tanúbizonyságot velem együtr. hogy „az Isten emberének koporsója ez.“ Isten embere! Felséges és dicsőséges nevezet! Mint a világok királynéja a nap a többi égitestekre, úgy áraszt fényt e név a hadak bőseinek borostyámra, a tudósok babóraira, a királyok koronáira. Nélküle halvány, értéktelen minden emberi nagyság és dicsőség. De boldog, örökre boldog az, ki úgy futotta meg földi pályáját, hogy e névre méltóvá tette magát. Áldásban marad annak emlékezete a földön, áldott örökre áldott az Istennél is. Nem is sirunk hát mi terajtad Istennek áldott embere: hanem mi magunkon sirunk. Reád nézve nem veszteség, hanem nyereség a halál: mert „megnyugtatott fáradságodtól, és a te cselekedeteidnek jutalma követ téged“ (Jel: XIV. 13) Te halálodban az időszerűt az örökkévalóval cserélted föl, s levetvén a por alakot, mely porból vétetett, a szellem világába, uradnak örömébe, a menny dicsőségébe mentél át. Mienk hátra maradtak é a nagy veszteség a te halálodban. Veszteségét siratja tebenned vérszerinti családod; veszteségét siratja szellemi családod. Veszteségét siratja, tőled lett elszakasztatása miatt az özveg}7ség gyászruhájába öltöztetett hű nő, ki téged úgy szeretett mint a maga lelkét; s te tőled is mind halálig kitartó, soha egy perczig is meg nem lankadó hü szeretettel jutalmaztatott. A te jó lelked paradicsommá varázsolta neki a földet; — és ő most abból kifizetve, eg}7edül hagyatva, óh minő meghatóan zokog föl szive fájdalmában: „Hagyjatok békét énnekem, hadd kesergessem magamat sirással: ne erőltessetek, hogy megvigasztaljatok, mert szorongattatásnak napja ez az Úrtól én reárn“ (Ézsa: XXII: 4) Kesergő nő! én nem is merem érinteni szived vérző sebét, nehogy az óhajtott enyhítés helyett még inkább fölvérezze azt. Csak arra kérlek, hogy, a minő buzgó szívből eredt fohászt bocsa-
