Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1891-11-29 / 48. szám

763 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 764 Csonka Ferencz emlékezete. Gyászbeszéd és ima. Atyánk! ha fájdalommal illetsz, keserűség­gel látsz, könnyeket sajtolsz szemeinkből - még akkor is Atyánk, szerető édes Atyánk! oh gyújts világot elménkben, hogy a halál árnyékának sö­tét völgyében is lássunk, s mint Atyánkat imád­junk és dicsőitsünk téged. Amen. „Micsoda temetésnek jegye ez, melyet lá­tok'?“ E kérdéssel lépett egykor Józsiás a Juda királya egy koporsó körül tolongó sokaság közé. Es a körülálló férfiak igy feleiének: „Az Isten •emberének koporsója ez,“ (2. Kir. XXIII. 17.) Az Isten embere, kiről itt szó van, Elizeus próféta volt. Mindnyájan Isten emberei vagyunk ugyan tágabb értelemben véve, mert ő teremtett mind­nyájunkat, ő visel gondot életünkre, sorsunk min­den fordulata, életünk, halálunk ő tőle függ; s szentkönyvünk tanitása szerint is „ő benne s ő általa élünk, mozgunk és vagyunk mindnyájan.“ (Csel. XXVII. 28.) De mégis Atyámfiái! megkülön­böztetve Isten embereinek neveztetnek a szent­­irásban a próféták és papok; ezek közt is külö­nösen azok, a kik kiváló lelki ajándékokkal lévén felruházva, hiven sáfárkodnak azokkal a közjóra, az emberiség javára és Isten dicsőségére. Ilyen értelemben nevezi Pál apostol Isten emberének Timótheust, midőn neki utasitásokat ad a Krisztusról vallástételre, a tanitásra, intésre jó példaadásra. (I. Tim. VI. r.) Ilyen értelemben mondom én is, e koporsóra mutatva, bár lelkemben mélyen megrendülve s a fájdalomtól leveretve, remegő hangon; de más­felől ellenmondástól nerc tartva, a meggyőződés bátor szavával mondom: „Az Isten emberének koporsója ez!“ Tekintsük meg a képet, melyben Pál apos­tollerajzolja az Isten emberének jellemvonásait! „Szükség ő neki fedbetetlennek lenni, vigyázó­­nak s a tanitásra alkalmasnak; a ki az ő házá­ban jól tudjon előljárni, a hivek előtt példány­­kép gyanánt tündökölni a beszédben, a nyájas­kodásban, a szeretetben, a lélekben, a bitben, a tisztaságban, — követni az igazságot, isteni szol­gálatot, hitet, szeretetet, béketürést, szelidséget, prédikálni az igét mind alkalmas, mind alkal­matlan időben, a munkának terhét hordozni mint j a Krisztusnak jó vitéze, a bit által való nemes harczot megharczolni s a nála letett ajándéko­kat megőrizni.“ (2. Timóth.) Felhivlak benneteket, gyásztisztességtevő gyü­lekezet! Fedezzétek föl, jelöljétek meg nekem e képletben azt a vonást, mely hű másolatban szí­nezve ne volna ezen embernek életképében, ki­nek hideg tetemeit fedezi e koporsó! És ha ilyen vonást nem tudtok felfedezni, tegyetek tanúbi­zonyságot velem együtr. hogy „az Isten embe­rének koporsója ez.“ Isten embere! Felséges és dicsőséges neve­zet! Mint a világok királynéja a nap a többi égitestekre, úgy áraszt fényt e név a hadak bő­seinek borostyámra, a tudósok babóraira, a kirá­lyok koronáira. Nélküle halvány, értéktelen min­den emberi nagyság és dicsőség. De boldog, örökre boldog az, ki úgy futotta meg földi pá­lyáját, hogy e névre méltóvá tette magát. Ál­dásban marad annak emlékezete a földön, áldott örökre áldott az Istennél is. Nem is sirunk hát mi terajtad Istennek ál­dott embere: hanem mi magunkon sirunk. Reád nézve nem veszteség, hanem nyereség a halál: mert „megnyugtatott fáradságodtól, és a te cse­lekedeteidnek jutalma követ téged“ (Jel: XIV. 13) Te halálodban az időszerűt az örökkévaló­val cserélted föl, s levetvén a por alakot, mely porból vétetett, a szellem világába, uradnak örö­mébe, a menny dicsőségébe mentél át. Mienk hátra maradtak é a nagy veszteség a te halálodban. Veszteségét siratja tebenned vérszerinti csa­ládod; veszteségét siratja szellemi családod. Veszteségét siratja, tőled lett elszakasztatása miatt az özveg}7ség gyászruhájába öltöztetett hű nő, ki téged úgy szeretett mint a maga lelkét; s te tőled is mind halálig kitartó, soha egy per­­czig is meg nem lankadó hü szeretettel jutal­maztatott. A te jó lelked paradicsommá vará­zsolta neki a földet; — és ő most abból kifizetve, eg}7edül hagyatva, óh minő meghatóan zokog föl szive fájdalmában: „Hagyjatok békét énnekem, hadd kesergessem magamat sirással: ne eről­tessetek, hogy megvigasztaljatok, mert szoron­­gattatásnak napja ez az Úrtól én reárn“ (Ézsa: XXII: 4) Kesergő nő! én nem is merem érinteni szived vérző sebét, nehogy az óhajtott enyhítés he­lyett még inkább fölvérezze azt. Csak arra kérlek, hogy, a minő buzgó szívből eredt fohászt bocsa-

Next

/
Thumbnails
Contents