Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-11-29 / 48. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 76U 765 tottál föl férjed beteg1 ágya mellett számtalanszor az élet Urához, hogy múljék el tőled a keserű pohár, olyan keresztyéni alázattal nyugodjál meg most megmásoihatatlan végzésén, ezt mondván az Idvezitővel: „Atyám! legyen ugy, a mint te akarod.“ Ez lesz kedves a dicsőült lélek előtt is, kinek fogadd utolsó áldását 40 évi önfeláldozó hűségedért! Veszteségüket siratják halálodban, házassági életednek legdrágább kincsei, sok gonddal nevelt gyermekeid, kiknek boldogitásáért minden áldozatra kész valál. — Veszteségük fájdalma a Siralmak könyvének eme szavaiban tör ki megtépett szivükből: „Árvákká lettünk atya nélkül, és a mi anyánk özvegy“ (Siralm. V. 3) De vigasztalódjatok kedves gyermekei a jó édes atyának. O példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek. Kövessétek hát az Isten akaratán megnyugvásban is. 0 igyekezett meggy ökereztetni szivetekben azt a hitet, hogy Isten végzéseinek soha sincs más forrása, mint örök szeretete. Ez a hit legyen a ti legdrágább örökségtek. Ezt a ti atyátok több értékűnek tartotta minden földi jónál. Ebben a hitben meg ne tántorodjatok soha. Ez a hit vezéreljen az egész életen keresztül. Ez a hit emelje most is telketeket a jóságos mennyei Atyahoz, ki áldó szeretetét, jóságát, és irgalmát, bőségesen éreztette veletek abban, hogy jó atyátok életét, az emberi életnek örök időktől fogva kimért véghatáráig a 70-ik éves korig kinyújtotta. És most vegyétek utolsó áldását az Istennek nevében, kedves gyermekei, veje, menyei, unokái minden véreitekkel egyben! Veszteségüket siratják tebenned, két édes testvéred utódai, nőd testvérei, minden rendű s nemű rokonok s barátok. Veszteségüket siratják, mert nem láthatják többé a te szivjóságot, nemes érzületet tükröző orczádat. Mindezek áldásaikkal kisérnek égi utadon, s áldásban marad közöttök emléked a földön. Most már be is végezhetném szomorú tisztemet, ha szellemed nem intene felém, hogy még egy másik sokkal népesebb családodról is megemlékezzem. Ez a család a te szellemi családod, hitünk fejedelmének az Ur Jézus Krisztusnak drága vérén szerzett öröksége, az egyház. Legelői kell itt említenem Istennek e helyben levő gyülekezetét, a szentgáli reformált egyházat. Veszteségét siratja ez is, mert elvétetett tőle a jó pásztor, ki életét is kész volt oda adni nyájáért, — elvétetett a jó pásztor, ki 25 éven át gyönyörűséges és kies mezőkön legeltette itt az Istennek seregét, „gondot viselvén arról, nem kényszerítésből hanem örömest, nem tekintvén éktelenül a nyereségre, hanem kész indulattal.“ (I. Péter V. 2.) „Ti tudjátok Afiai! az első naptól fogva, melyben hozzátok jött, mint viselte magát ti köztetek az egész időben.“ (Csel. XX: 18) És én hiszem is, miszerint, egyező szívvel és szájjal tesztek bizonyságot koporsójánál, hogy „semmi előtt nem vouogatta magát, a mi nektek hasznotokra való volt, hogy azokat ne hirdette volna, és hogy ne tanított volna titeket közönséges helyen és házanként.“ (Csel: XX. 20) Áldjátok azért a jó pásztor emlékét hálatelt szívvel. Emeljetek neki oszlopot, emlékoszlopot az Isten emberének! Nem mondom én, hogy drága kő vagy érczből való legyen ez oszlop; ámbár nem lehet tagadni, hogy a közjó szolgálatában töltött élet ilyet is megérdemel ; az általános emberiség érdeke pedig kötelességünkké teszi ilyen emlékek emelését, mert ezek szemlélete lelkesítő, gyújtó hatást szül az utódokban minden jóra, szépre, nemesre és dicsőre. Ámde az ily oszlopok felette költségesek, s szegény prot. népünktől nem igen kerülnek. Szivetekben emeljetek ti Afiai! az Isten emberének emlékoszlopot. Ápoljátok, őrizzétek szent kegyelettel s gondos szorgalommal az általa oda elhintett magvakat, hogy azok szép növekedésre jutván, gyümölcsöket teremjenek nektek az örök életre. Oltsátok át e nemes magvakról nőtt hajtásokat gyermekeitekbe, unokáitokba, ezek viszont a következendő nemzetségbe, hogy az igaz vallásosság, erkölcsösség, és istenfélelem terjedjen, és virágozzék köztetek századokról századokra. E lesz a legméltóbb emlék ő hozzá: mert ebben dicsőittetik leginkább a mennyei Atya is. — Kiterjesztvén karjait az egész népre, ennek tisztviselőire, iskolatanitóira, felsőbb és alsóbb rendeire, utolsó áldását ezen búcsúszavakban rebegi el elköltöző Áronotok: „Áldjon meg tégedet Istennek népe az Ur, és őrizzen meg. Világosítsa meg az Ur az ő orczáját te rajtad, és könyörüljön te rajtad. Fordítsa az Ur az ő orczaját te reád, és adjon békességet neked.“ (4. Móz. V. 24-26). Siratja veszteségét Istennek ezen emberében egy másik szellemi családja is, a veszprémi ref. egyházmegye. „Mert az ő dicsőségétől megfosztó az Ur, és az ő fejének koronáját élvévé“ (Jób. XIX. 9.) Már ezelőtt 30 évvel megtisztelte őt osztatlan bizalmával az egyházmegye, midőn köztisztviselői diszes koszorújába számvevővé, majd 1868- ban főjegyzőjévé s tanácsbirájává választotta, — 1874-ben pedig, eddig viselt tiszteiben kipróbált hivsége méltó jutalmául a legelső őrállomásra az esperesi hivatalba állította. Miként viselte lelkén e nehéz számadással és súlyos felelősséggel járó hivatalban is a rábízott sok ezer lélek gondját, szerénysége tilt, hogy én annak részenkénti előadásába bocsátkozzam; de a hálás érzelem köteles koporsójánál ezen vallástételre, hogy ő jó lelkiismerettel szolgált Istennek mindaddig a napig, mig a közelgő halál postái a nyavalyák erejét le nem verték; és szolgálta nem csak az egyházmegye, hanem a kerület által rábízott egyházi és iskolai ügyeket is, olyan lelkiismerettel és hűséggel, hogy elmondhatjuk róla, a mit Pyrrhus mondott volt Fabriciusról: „könnyebb lett volna a napot útjáról, mint őt az egyenesség ösvényéről eltéríteni.“ Vallásunk hiv szolgája! Istennek áldott embere ! Mi hálás szívvel tesszük le koporsódra a közelismerés koszorúját, hogy te hiv voltál mind halálig; s imára fonva kezeinket, buzgó fohásszal kérjük Istenünket, hogy adja meg számodra hivséged jutalmát, az örök életnek liervadhatlan koronáját. Istennek népe, jérték, imádkozzunk ! Életnek és halálnak szabados Ura, felséges Isten! Egyedül te vagy örökkévaló, kinek kezdeted nem volt, és véged sem lesz soha, Mi teremtményeid mindnyájan az idő és múlandóság hatalma alatt állunk. A te esztendeid soha el nem fogynak: mi pedig megemésztjük esztendeinket, mint a beszédet. A te napod soha el nem enyészik: de a mi napjaink hasonlatosak az elhanyatlott árnyékhoz, és mint a füst megemésztetnek. íme e ko^ 48*
