Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-11-01 / 44. szám
699 DUNANTÜLI PROTESTÁNS LAP 700 gyülekezeteket az erősebb testvéreknek kell támogatniok, s nemcsak ismerik, hanem teljesitik is e parancsot: „egymásnak terhét hordozzátok!“ Oly helyeken is, hova a közalap segitő karjai még el nem érhettek, — hol missiói egyházakat nem alakit hattunk, hitrokonaink tömörülnek, egyes lelkes tagok összegyűjtik azokat, s részésitik a vallás oktatásaiban, a gyermekeket tanítják egyházunk hitelveire. így alkotott Szeniczen Nyitramegyében Kerekes Sándor reáliskolai tanár (aki különben felszentelt lelkész) oly missiói pontot, mely később missiói körré növeked hetik, s a körűié összegyűjtött híveknek önzetlenül, anyagi jutalmazást nem várva, vallásos lelke sugallatából istenitiszteletet rendez, hitszónoklatot tart, kiosztja közöttük az úri szent vacsorát és az általa föllelkesített kis seregben felkeltette a közalap iránti érdeklődést, annak javára gyűjtést rendezett, a környéken szétszórtságban levő híveket felkereste, s az egyházhoz tántoríthatatlanul ragaszkodásra, hithüségre, a központon megjelenésre, az ott, főleg sátoros ünnepeken megtartani szokott isteni tiszteletben való részvételre buzdította. Vajha sok ily buzgó taggal áldaná meg az Isten magyarországi ev. ref. egyházunkat, s általuk a kövekből is fiakat teremtene Abrahámnak! Óhajtandó, hog}^ lelkészeink kiváló gondot fordítsanak arra, mikép oktattatnak tanköteleseink egyházunk hitelveiben, s a konfirmátióra előkészítő vallásos oktatást, a törvény rendelkezése szerint maguk teljesítsék, mert városokban az áttérők többnyire falukról bejött lakók, kiknek kikérdezésekor önmagam is sajnosán győződtem meg a felől, hogy nemcsak egyházunk hitelveit nem ismerik, de egyáltalában hiányzik náluk minden vallásos ismeret, s őszintén bevallották, hogy konfirmátiói oktatásban soha nem részesültek, konfirmálva nem voltak ; ami annak bizonyítéka, hogy falusi iskoláinkban nemcsak vezetve, de ellenőrizve sincs lelkészeink által minden helységben a növendékeknek valláserkölcsi oktatása, s részben ennek tulajdonítható, hogy egyesek kitérnek egyházunkból, főleg ha a kitérésért anyagi jutalomban részesülnek. Pap Gábob püspök. ZSINATI TÁRGYAK. Zsinati ünnepélyesség. A zsinat belmivoltáról, a hozandó törvényekről és más ilyen tárgyról, sokat lehetett olvasni már a lapokból. A tárgy mivolta meg is kivánja, hogy az alap jól meg legyen vetve, — mert a jövő érdeke, meg a protestántismus szelleme azt hozza magával, hogy ne férczelgessiink, hanem hassunk, alkossunk és gyarapitsunk, nehogy a késő kor vádja érjen. Azonban én most nem a belszervezetre, mint inkább a külalakra nézve akarok, némely szerény észrevételt, vagy — ha úgy tetszik — indítványt tenni. A külső, igen sokszor irányadó, sőt jellemző a belsőre, arról szokták — habár nem mindig helyesen is — megítélni ezt. Mi puritán reformátusok, nem igen sokat szoktunk adni a külsőre, szögletesség, hanyagság, s ebből folyólag közönbösség, pongyolaság, mindenben, még a külső föllépésünkben is — meglátszik. Az igazat megvallva a derűs sokban túl tesz rajtunk, igen sokat ád a külsőre és ezzel hat, tüntet és nyer; sima, finom modorú, amivel hódit. A mi összeülendő zsinatunkat igen megnyerő és impozáns külsővel lehetne kezdeni és végezni, a mivel sokat lehetne lefaragni az ismeretes, rideg kálvinista modorból. Olyan formán gondolom én ezt, mint midőn a görögök templomaik elé előcsarnokukat építettek, melyekben elő volt készítve a hatás arra nézve, hogy a szent helybe minél nagyobb áhítattal menjen a halandó. Hogy a zsinat egyházi szónoklattal kezdődjék, ez helyes, sőt elengedhetetlen, és pedig a legjobb szónok által, a legkorrektebb dolgozattal fellépve. De hát az úrvacsora osztás miért marad el? Nem a legmeghatóbb volna-e midőn a föl sereglett reformátusok, minden rend és rangkülönbség nélkül járulnának az alázatos szivii Jézus szent asztalához?! És midőn ezt óhajtom — vagy tán velem együtt sokan? — nemde ünnepély-emelő volna az is, ha a főiskolák énekkara ott lenne alkalmi darabokat zengve ? Milyen alkalomszerű, sőt emelő hatású lenne a lelkészszentelés is, hogy az ekklézsiákba menendő Titusok, Timótheusok már a kezdetnél át lennének hatva, egy oly ünnepély méltóságától, melynek fényét némi részben ők is elősegiték. No természetesen, midőn a lutheránus testvérek is zsinatot tartanak, tartsanak ők is külön istenitiszteletet, saját templomukban, szinte urvacsoraosztással; már aztán hogy ők a mi templomunkba eljöjjenek és mi az övékébe, szinte az ünnepély fényéhez tartozik és a testvériség egyik bizonyítéka lenne! Milyen emlékezetes volna az is, ha a zsinati tagok áthatottsága, lelkesedése valamely dicső czélra teendő adakozásban tüntetné ki magát. Többet érne ám ez. mint a diszlakoma és azzal járó toasztirozás, melynek erőltetett czifraságai, szóvirágai csakis ad hominem vaunak elszavalva, de maradandó tartalmok nincs. — Hogy pedig
