Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-09-20 / 38. szám
603 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 604 Sokkal kevésbbé kedvezőbb a kép, hogy ha a nemzet kebelében, a társadalomban levő szellem irányzatát vesszük figyelembe. Nem lehet tagadni, hogy az utóbbi időben a világnak majdnem minden országában egy bizonyos szellem és irányzat kezd elhatalmasodni, amely ellenkezik az egy országban együtt élő hitfelekezetek békéjével; amely határozottan ellenkezik az egyház hitfelekezeti szempontjából szükséges felvilágosodottsággal s a mely a szomorú elmúlt századok felé látszik visszatörekedni. Nem tagadhatjuk azt sem, hogy -- bár, hála Istennek, nem oly mérvben, mint néhol másutt, -— ennek az irányzatnak nyomait az utóbbi években nálunk is tapasztalhatjuk s fájdalommal kell elismernünk azt is, hogy annak, hogy ez az irányzat velünk szemben itt-ott sikert aratott legtöbb esetben saját hitfeleink csekély buzgósága, egyházunk iránti közömbössége az oka, mert nem használták fel azokat az eszközöket, amelyeket a törvény adott nekik arra, hogy ama törekvést eredménytelenné tegyék. Ily viszonyok közt okvetetlenül gondoskodnunk kell, a csekélyebb dolgokat nem is emlitve arról, hogy a jövő nemzedéknek már gyermek-' korában kebelébe csepegtessük a vallásos buzgalmat s a hitfelekezethez való ragaszkodást, a miért is — hogy csak megemlitsem azt a nagyfontosságú kérdést — lehetetlen az anyák neveléséről megfeledkeznünk ; szükséges továbbá, hogy oda törekedjünk, hogy minél inkább képesek legyünk szegényebb egyházainkat, a melyek különben nemcsak elsatnyulnának, de végre el is pusztulnának, anyagilag támogatni s azok szellemi gondozása iránt rendelkezni. Szükséges e mellett még az is, hogy minél inkább képesek legyünk hitsorsosaink közül azokat, kik magasabb tudományos miveltségre törekednek, egyházunk szárnyai alatt álló intézetekben kiképeztetni, vagy amennyiben ez a leglelsőbb fokig teljesen nem is lehetséges, legalább oly korban legyenek az illetők kénytelenek ezt a magasabb tudományos műveltséget más intézetekben keresni, mikor már saját intézeteinkben addig neveltettek, hogy öntudatosan vallhatják s vallják magukat egyházunk hiveinek. Mindez azonban anyagi erőnk oly fokozását teszi szükségessé, amely úgy, mint hajdan, egyszerűen egyesek áldozatkészsége által nem, de az összes felekezeti tagoknak, még pedig kötelességszerü hozzájárulásával érhető el. Tudom—sokan mondják, hogy hiszen azok a feladatok, a melyeket egyházunk a közoktatás és a nevelés terén teljesít, legnagyobbrészt olyanok, a melyeket, ha mi nem teljesitenénk, az államnak kellene teljesíteni s hogy igy jogos az a kivánság? hogy e terhek nagy részét felekezetűnk vállairól az állam vegye át a maga teendői közé. Nem tagadom, hogy a közoktatás terén e teendők közül igen sok olyan, a mely, ha általunk nem telj esitettetnék, az állam által volna teljesítendő; sőt büszkén mondom azt is, hogy a történelem tanúsága szerint a magyar evangélikus reformált egyház érdekei a magyar állam érdekeivel sohasem ellenkeztek, sőt rendesen találkoztak. Éppen ezért nem is mondom, hogy az állam segélyét saját veszélyeztetésünk nélkül is az eddiginél valamivel nagyobb mértékben méltányosan nem ve_hetnők igénybe; de csak bizonyos mértékig, mert nincs állam a világon, s a magyar állam kevésbbé tehetné, mit más, amely nagy terheket vállalhatna magára a nélkül, hogy a kormánynak a felügyeleten túl menő egyenes befolyás biztosittassék. Ez pedig, azt hiszem, a mi czélunk és törekvésünk nem lehet. Nem akarok félreértetni. Én nemcsak nem osztom azok véleményét, de határozottan ellenzem, akik az alkotmányos Magyarország s annak felelős kormánya irányában épen olyan bizalmatlanságot akarnak mutatni, a minőt tanúsítani más kormányok iránt kötelességünk volt. Nem! Sőt azt mondom, hogy a hol egyes okvetetlenül szükséges középiskolák fenntartása másképen nem lehetséges, még attól sem riadok vissza, hogy az állam segélye igénybe vétetvén, az a befolyás, amit ily esetekre törvényeink kikötnek, a kormánynak megadassák, mert ebben én nyugtalansági okot nem látok. De mind e mellett én mégis azt mondom, hogy ha azt akarjuk, hogy egyházunkat nem csak a szabad vallásgyakorlatban, nemcsak hitelveiben, hanem önkormányzati jogaiban is fentartsuk: akkor nem lehet és nem szabad ezt másra, mint saját buzgalmunkra, saját áldozatkészségünkre, és saját anyagi erőnkre alapitani. Ezek azok, miket megemlíteni akartam, mint oly tekinteteket, amelyek tárgyalásainknál már most és a zsinaton figyelembe veendők lesznek. Azt hiszem, nem cselekedném helyesen, ha
