Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-09-13 / 37. szám
595 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 596 orvosi vélemény oda nyilatkozott, hogy ily sajnálatos állapotban eltengődhetik 10—15 évig is. Vájjon elítélhető volt-e akár a múltban, akár a jelenben ily nyomasztó helyzetben azon egyház annyira, mint a mennyire hírtelenkedve s nem ismerve a kényszer sürgető indokait, — szeretik elitélni sőt megbélyegezni nemcsak egyesek, sőt testületek ? — midőn látva a szomorú jövőt, mely az egyház veteményes kertjére, a népnevelésre, a gyülekezeti életre 10—15 éven keresztül, rendes tanító nem létében várakozik — gondoskodott utak és módokról, melyek által az egyház jól felfogott érdekeit, a nevelés fontos ügyét, a gyülekezeti élet hanyatlását, — liabár első tekintetre látszólag drága áron is, a humanizmus látszólagos megsértésével is megvédje. Ámde ez csak látszat, mert előttem legalább, még az a kérdések kérdése, hogy melyik humánusabb törekvés és cselekedet, szolgálni és megmenteni akarni a közérdeket, vagy akadályozni az erre irányuló törekvést? Különben szerény felfogásom szerint maga a nyugdíjintézmény is a tanügyi közérdek és humanizmus közös gyümölcse. Ez elvből indulva ki, a lepsényi ev. ref. egyház kimondta a czélt, hogy a beteg tanítót, ha lehet, méltányos utón és módon, vagyis áldozathozatalával is nyugdíj áztatni kell, az országos törvény értelmében. Ennek miként eszközölhetése felől tájékozást szerzendő: 1884-ben folyamodott az egyházmegyére, hogy az, terjessze fel az egyházkerületre abbeli kérését: miszerint a kerület — s ha erre illetékes nem volna, felterjesztés utján a convent — magyarázza meg, a köznevelési és közoktatási szervezet 57. §-át, melyben szó szerint ez foglaltatik „a tanítók nyugdíjazásáról, özvegyeik és árváik gyámolitásáról, az országos törvény értelmében kötelesek az iskola fentartók gondoskodninevezetesen magyaráztassék meg és irassék körül specificusan az, hogy általában nyugdijazható-e? s ha igen, mely esetekben és miként nyugdíjazható egy reform, tanító? szóval hogyan értelmezendő a köznevelési és közoktatási szervezet idézett §-ának e kifejezése: „az országos törvény értelmében;“ — hogy az egész superintendentia és a lepsényi egyház is tudja magát mihez alkalmazni. Az egyházmegye e folyamodásra — Johanidesz István szándékolt nyugdíjaztatását látván, mint ilyet, s nem az abban foglalt kérést tárgyalva — hivatkozott §-t magyarázás és értelmezés végett a kerülethez fel nem terjesztette, hanem a lepsényi egyház folyamodására egyszerűen kimondotta, „hogy az eddigi gyakorlat szerint, az egyházak saját tanítójukat kötelesek ellátni, érintetlenül hagyatván az illetőknek, az állami nyugdij iránti jogosultsága;“ ami más szavakkal annyit tenne, hogyha tetszik az egyháznak nyugdíjazni a tanítót, ezt megteheti, a tanító teljes fizetése meghagyása és az országos nyugdij igény iránti jogosultsága érintetlenül hagyásával, holott ugyaucsak a k. n. és k. o. szervezet 63. §-ban ez mondatik : „az iskolaszék hatáskörét az egyházkerületek a törvény értelmében szabályrendelettel állapítják meg.“ E határozat szerinti eljáráshoz természetesen a lepsényi egyház hajlandóságot nem érzett, hanem egy darab ideig tűrt és remélt. Egy-két év múlva azonban ismét és még jobban érezvén a folytonos helyettes-tanitó változásoknak, a rendes tanító hiányának nyomasztó és tarthatatlan káros következményeit; most már egyenesen néhai Johanidesz István beteg tanító nyugdíjaztatását kérelmezte, előbb az egyházmegyén, majd a kerületen. Szép és hálás dolog volt ugyan az egyházmegyén lmmanismusból a tanítók érdekeit védelmezni, de az egyes egyházak érdekei felett is őrködni hivatott egyházmegyei hatóság, ugyhiszem azzal sem vétett volna a humanismus ellen, ha e kérelmet illetőleg megkérdezi a lepsényi egyházat, hogy kész-e valami áldozattal járulni beteg tanítójának csekély állami nyugdij összegéhez; mert egy oly egyházról, a mely oly tetemes elismerésre és dicséretre méltó áldozatokat hozott a közel évtizedekben egyházáért, iskolájáért, fel sem tehető, hogy szeretett tanítóját 125 frt nyugdij kegyelem kenyeréhez akarta volua kötni, mely még kórházi ellátásra sem volna elég. Az egyházmegye azonban nem kérdezte, hogy hogyan és mi módon akarja a nyugdíjaztatást, hanem a lepsényi egyházat kérelmével elutasította. Fellebbeztetvén a kérvény az egyházkerületre, itt az a kellemetlen casus történt, hogy az ügy, hogy, liogynem, de úgy lereferáltatott, hogy a jelenlevő lelkész észre sem vevén azt, hozzá sem szólhatott, s igy a kerületen is az egyházmegye hátározatát fogadták el. Ezért is nem nyugodott bele sem a lepsényi lelkész, sem az egyház a két fokozatos egyházi felsőbb hatóság elutasító határozatába. A lepsényi egyház ugyanis elkeseredve sikertelen fáradozásain, most már a végső eszközhöz nyúlt, hogy az elébe gördült akadályokat elhárítsa. Nevezetesen az országos ny. t. 10. és 11. §-ban határozottan formulázva látván azt, hogy mely esetben nyugdíjazható akarata ellenére is egy-tanító, az ez által kijelelt úthoz és módhoz fordult, s köztudomás szerint sikeresen, mert a limit, közoktatási ministerium a nagys. kir. tanfelügyelőség, és Veszprém vármegyei tek. közoktatási bizottság jelentései s a lepsényi egyház folyamodására Johanidesz István beteg tanítót nyugdíjazta. Látni való tehát, hogy a lepsényi egyház a legvégsőig elment, hogy magán bármi utón módon segítsen, — s ezért megbélyegzésre méltónak nem Ítélhető, megtorlásról pedig szó sem lehet, mert törvényellenes dolgot nem követett el, — tekintve, hogy nem magyaráztatott meg neki, hogy nyugdijazható-e általában és miként egy reformált tanító, tekintve továbbá, hogy áldozathozatalra, a nyugdijösszeg pótlására nem szállíttatott fel, tekintve végül azt, hogy a közel múltban tetemes áldozatokat hozott, most pedig súlyos anyagi viszonyokkal küzdő egyház, nagylelkiisködni, annál inkább két, vagyis a beteg tanító mellé még egy rendes tanítót beállítani s azt fizetni nem akart, s önmaga ellen vétés nélkül nem is akarhatott. így hát, ha ugyan van hibája a lepsényi egyháznak,
