Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-19 / 3. szám

39

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

40

köré gyüjté és oktatá őket. És azoknak a kibocsáttatásuk is ünnepélyes tény volt. Visszavonult a hegységbe; az egész éjt imádkozásban tölté; s midőn megvirradott, tanitványait maga köré gyüjté, tizenkettőt kiválasztván közülök, elbocsátá őket az evangyéliomot hirdetni és betegeket gyógyitani. Krisztus úgy tünteti fel magát is, mint a ki az ige hirdetése végett küldetett e világba. O maga mondja idézvén és magára alkalmazván Ésaiás próféta jól ismert jóslatát: „Az Urnák lelke vagyon én rajtam, mivelhogy megkent engemet, azért küldött engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, hogy meggyógyítsam a töredelmes szivüeket, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek.“ És utolérhetetlen imájában ezt mondá apostolairól: „Miképen engemet elküldöttél e világra, azonképen én is elküldöttem őket e világra.“ Végső szava is e nagy megbizás vala „elmenvén mind e széles világra, prédikáljátok az evangyéliomot minden teremtett állatnak.“ Tehát lelkészségre lépvén^ Önök azon hivatalba lépnek, metyet ő rendelt.

Néhány szó az akarat szabadságáról.

(Folytatás.)

Daczára azonban, liogy igy a deterministikus nézet határozott túlsúlyban van s hogy az Indeterminismus — legalább a régibb értelemben — alig talál szószodéra, a kérdés még mindig nem mondható e század elején éld öntöttnek, a mi abból is kitetszik, hogy a determinismus liivei még mindig szükségesnek tartják a magát teljesen megadott ellenfélt újra meg újra támadni s a saját nyertnek hirdetett ügyüket újból védelmezni. Úgy hogy Schopenhauer méltán választotta nagyhírű értekezésének: „Ueber die Freiheit des Willens“ mottójául a: „La liberté est un mystére“ mondatot, jelezve ezzel a probléma még mindig megoldatlan voltát. 0 maga határozottan a determinismus mellett nyilatkozik s a kérdést annak kimutatása által véli végleg eldönthetni, hogy az akaratszabadság érzete, mely a szabadakaratvédők leghatliatósabb argumentuma, nem magára az akaratra, hanem ennek feltételezése mellett a végrehajtott cselekvésre vonatkozik s épen ezért ama közvetlen tudat az akaratszabadság mellett mitsem bizonyítana. Szerinte a mi szabadságtudatunknak igazi tartalmát az képezi, liog3r képesek vagyunk megtenni a mit akarunk, holott e kérdésnél nem a cselekvés, hanem az akarat szabadsága az, a mi felett nézetünket kell nyilvánitanunk. Ezek alapján Schopenhauer a következő eredményhez jut: „Megteheted, a mit akarsz; azonban életed bármely adott pillanatában csak egy meghatározott dolgot akarhatsz és feltétlenül semmi mást, mint épen ezt az egyet.“ Csakhogy Schopenhauer különben kitűnő értekezésével sem dőlt még el a kérdés, mert az ő érvelésével szemben azonnal kéznél van az ellenvetés, hogy hiszen a mi tudatunk nem azt mondja, miszerint megteheted, a mit akarsz, (sőt ennek, mint Schopenhauer maga is megjegyzi, a mennyiben a cselekvés nem mindig áll szabadságunkban, ellene nyilatkozik), hanem azt bizonyítja, hogy csupán tőled függ annak akarása, amit teszel vágy nem teszel a szerint, a mint azt a fizikai feltételek engedik. Ezen argumentum ellen pedig nagyon bajos küzdeni. Az én határozott tudatommal szemben a saját bensőm egy határozott tényéről Schopenhauernek vagy bárkinek, vagy akár az egész emberiségnek megegyező tudata a saját bensőjök ugyanoly nemű fényéről semmi czáfoló erővel nem bir és nem is bírhat* Világos tehát, hogy a mig úgy az egyik, mint a másik fél a maga álláspontja mellett a tudat közvetlen tanúságát tekinti fő bizonyítéknak, a kérdést végleg megoldani nem lehet és épen ebben kell okát látnunk azon jelenségnek, hogy ezen különben oly könnyűnek látszó probléma megoldásában 2000 évi óriási munka úgyszólván minden eredmény nélkül pazalódott el. Úgy látszik azonban, hogy az oly soká húzódott és sokszor oly nagy elkeseredéssel folytatott vita végre valaliára véget ér s azt korunk csakugyan hivatva van és pedig a determinismus javára végleg eldönteni. Mig ugyanis egész a legújabb időkig — a mint láttuk — oly módszerrel és oly eszközökkel igyekeztek e kérdésben belátáshoz jutni, a melyek kiválóan alanyi természetüknél fogva e czélra képtelenek voltak, addig a múlt évtizedekben új módszer és új érvek nyújtottak tápot a vita sikeres folytatása és befejezése iránti reménynek. Az ok okozati törvénynek a bölcsészeti és természettudományok által megállapított általános érvénye a külvilág történésében, a képzetek associativ kapcsolatainak törvényei, a psychologiai és physiologiai processusok szoros összefüggése, a társadalomtan s kivált annak moralstatistikaí része oly objectiv módszereket és érveket szolgáltattak a deterministák kezébe, a melyeknek birtokában a subjectiv bizonyítékokra támaszkodó indeterminismust teljesen lehetetlenné tenni s az akarat működésének törvényeit ép oly tudományos szabatossággal megállapíthatni remélik, mint akár a természeti erők mechanikáját. Riehl kitűnő művének: „Der philosophische Kriticismus“ második kötetében (II. Th. p. 216) a következőleg jelzi az akarat szabadság vitájában beállott ezen fordulatot: „A Copernicus és Keppler által megalkotott újkori csillagászat azzal dicsekedhetik, hogy felfedezte a föld mozgását és felismerte a naprendszer valódi alkatát; az újkori filozófiát pedig méltán megilleti az akarat mozgástörvényei és a szellem valódi alkata felfedezésének dicsősége. Mindkét felfedezés, úgy az astronomiai, mint a filozófiai forduló pontot képez a tudományos világnézetben; amaz a külvilág ismeretének művelődéstörténetileg legfontosabb alkateleme, emez a belső világ, a szellemi élet és fejlődése tudományos felfogásának alapja. A valódi tényálladék mindkét ssetben ellentétben áll a közvetlen tapasztalat tanúságával;