Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-19 / 3. szám

41

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

42

ezen tényálladék felfedezése tehát az emberi gondolkodás diadalát hirdeti az eredeti, érzéki benyomásokhoz kötött ismeret felett.“ Lássuk tehát, hogy a kérdés eldőlt-e végleg, vagy legalább hogy valójában oly közel áll-e a megoldáshoz; avagy itt is nem-e csalódással van dolgunk s hogy a kérdés bővebb vizsgálata után nem kell-e szerényebb eredménynyel megelégednünk?

A determinismus első feladatául ellenfelének, az indeterminismusnak fö bizonyitéka megdöntését tűzte ki. Ugj'anis az akarat szabadságát vitatok — mint már láttuk — folyton a bennünk élő és közvetlen tapasztalat tárgyát képező szabadságérzetre hivatkoznak, valahányszor egy-egy nyomosabb ellenérvvel kell megküzdeniük. Fontos és szorgos teendője tehát a determinismusnak ezen fegyver egyszersmindenkorra ártalmatlanná tétele, a mit az által kiséri eszközölni, hogy az oly sokszori hivatkozás tárgyát képezett szabadságérzetet illusiónak s ennélfogva a vitakérdésben bizonyiték gyanánt nem szerepelhetőnek igyekszik feltüntetni. E tekintetben már előzőleg is történtek kisérletek. Nevezetesen Spinoza Eth. P. III. prop. 2. azt mondja: „A kik tehát azt hiszik, hogy szabad elhatározásukból beszélnek vagy hallgatnak vagy tesznek bármit, nyitott szemekkel álmodnak“ (Qui igitur credunt, se ex liberó mentis decreto loqui vei tacere vei quidquam agere, oculis apertis dormiant.) És ezen képzelődésnek okát is igyekszik adni Epist. 62. ben, azon sokat idézett helyen, a hol a magát szabadnak érző embert a külső ok által kényszeritőleg mozgásba hozott, de bensőleg szabadon, mert akadály nélkül haladó kőhöz hasonlítja. Spinoza szerint az elhajított kő, ha hirtelen tudatommal párosult mozgási szándék támadna benne, miután csak a saját törekvéséről birna ismerettel, ellenben a valódi okról, t. i. a hajító erőről nem: bizonyára teljesen szabadnak hinné magát és a saját akaratán kivül mozgásának semmi más okáról tudni sem akarna. „És ez az az emberi szabadság“ — igy folytatja tovább — „a melyet mindenki annyira szokott hánytorgatni és a mely csupán annyiban áll, hogy az emberek csupán vágyaikról bírnak tudomással, és az okokat, a melyek áldd határoztatnak nem ismerik.“ Mindenesetre fontos és mélyelmü észrevétel, azonban bizonyitó s illetve czáfoló erővel csak az esetben birna, ha a determinista azon a naiv tudat előtt ismeretlen okokat minden esetben fel tudná deriteni, a melyek az akaratot megelőzve, azt feltétlenül meghatárolják; továbbá ha okát tudná adni azon sajátságos tüneménynek, hogy miért kell ezen meghatároló okoknak, vagy mondjuk indokoknak, épen az akaratot illetőleg tudalmon kivül maradni? Spinoza azonban sem az egyiket sem a másikat nem teszi meg, valamint Schopenhauer, a ki Spinoza magyarázatát szintén magáévá teszi, sem ád ide vonatkozólag kielégitö magyarázatot. Epen azért nagyon helyesen jegyzi meg Riehl idézett müvében, hogy: „Mindkét gondolkozó nyílt kérdésül hagyja : miért kell akaratunk okainak, ha ilyenek léteznek, öntudatunk álláspontján szükségképen rejtve maradni.“ Azonban midőn ezen általunk is lényegesnek jelzett hiányt Riehl kipótolni igyekszik, hosszú és szép fejtegetés után azon eredményre jut, hogy kivül maradnak tudalnmnkon ezen okok azért, mert nem tudunk rólok, és nem tudunk rólok mert nem is tudhatunk, miután ezek „egyéniségünk ismeretlen mélyében rejlenek, a mi természeti alkotottságunkban,“ úgy hogy . . . „ennélfogva cselekvésünk okainak teljes, tapasztalati felderitését nem remélhetjük.“ íme tehát a determinismus egyik legfőbb és alapos védője szerint az akarati működés folyamatában mindig marad fenn egy bizonyos ismeretlen x, a melyre a determinista rámondhatja ugyan, hogy a többi felderitettekhez hasonló, de ép oly joggal követelheti az indeterminista is ezen kis maradékot magának, mint teljesen szabad akarati mozzanatot. Látható hát, hogy a fentebbi magyarázat az indeterministát, de még a deterministát is alig elégíti ki, úgy hogy ezen pontnál a korlátolt akarat hivők mondhatni tanácstalanul állanak mag. Hartmann a „Phaenomenologie des sittlichen Bewusstseins“ ez. müvének 449 és következő lapjain szintén foglalkozik e kérdéssel és egyenesen tagadásba veszi, hogy az indetermin istikas akarat szabadság a belső tapasztalat közvetlen nyilatkozata volna. A midőn azonban a kérdést fejtegeti, egyetlen új számbavehető érvet sem képes forgalomba hozni, hanem csak egyszerűen ismétli a már Spinoza és Schopenhauer által nem ugyan olyan hosszadalmasan, de elég határozottan és világosan kifejezett okát állítólagos öncsalódásunknak, hogy t. i.: „azon folyamatokkal való ismeretlenségünkben. a melyeknek folyománya akarásunk, kell látnunk az indeterministikus szabadság öncsalódásának legfontosabb előállási eszközét“; és hogy elhitesse olvasóival, miszerint itt valami újat mond, később megjegyzi, hogy „Schopenhauer, a ki ezen pontot csak egyszer futólag (!) érinti, nem ismerte fel annak alapvető jelentőségét az akarat szabadság illusiójára nézve.“ Igen is van új Hartmann érvelésében, de ez nem a fentebbi igazán fontos és már Spinoza által nyilvánosságra hozott érvnek felfedezése, hanem azon eljárása, hogy az indeterministák naiv hitének czáfolatául még naivabb módon azt hozza fel, miszerint már 19 éves korában határozott determinista volt, a mi szerinte nem lett volna lehetséges, ha az akaratszabadság a tudat közvetlen nyilatkozata volna; továbbá, hogy az akaratszabadság tana nagyon gyanús már azért is, mert az emberi hiúságnak hízeleg s nagyon valószinii, hogy „emberi méltóságunkban való elbizakodásunk csábítja az öntudatot az akaratszabadság illusiojára.“ Úgy látszik azonban, hogy Hartmann itt saját magáról vett az emberiség és a gondolkozók nagy részének megítélésében mértéket, mert a midőn mesterét Schopenhauert követve, a ki a valódi nagyság kritériumául a deterministikus álláspontot hirdeti (Aristoteles, Descartes s jó részt Leibniz és Kant is sok mással együtt szálljatok le piedest.áljaltokról), kicsinylőleg veti oda, hogy az indeterminismus ma már csak a hetedrendü csillagoeskák védelmére kénytelen szorítkozni s ugyanakkor, nehogy valaki öt is ilyen apró csillagocskának nézze el, azzal a bámulatot keltő hírrel lepi meg a szívesen hivő publikumot, hogy ő már 13 éves korában a determinismus határozott és szenvedélyes védője volt (szegény Kant csak úgy 60 éves kora táján s akkor is mily hosszú elmélő—