Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1890-12-28 / 52. szám

835

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

halad. Néha azonban csakugyan szükség van az evangélisták segélyére. Főczélja legyen az istentiszteletet oly vonzóvá tenni, hogy az Ur naponként növelje a megtérők számát. Néha az is megtörténik, hogy oly mély buzgóság hatja át a gyülekezetei, hogy az nemcsak igazolja, de követeli rendkívüli istentiszteletek tartását. Ilyenkor a szivek sokkal jobban megnyilatkoznak és nagy sokaság jön barátjaikkal. ismerőseikkel. A lelkész akkor nézhet segély után, — akár szomszéd lelkészeket, akár evangélistákat hívhat — mindazáltal ő vezesse, rendezze az istenitiszteletet,

Vannak dolgok, melyek nem tisztán lelkésziek, de azzal összefüggenek. Új egyházi épületre van pl. szükség, de az nem lesz meg, hacsak a lelkész a gyűjtésről nem gondoskodik. Vagy a gyülekezet adósságba van merülve, amely úgy terheli, hogy az ő munkálkodását megbénítja, és ez sok idejét felemészti, hogy az adósság liquidálásának eszközeiről gondoskodhassék. ,.Mely dolognak nem kellett volna meglenni.“ Az apostoli kor példája szerint az egyháziaknak a íiuáucziális dolgok rendezésére bizottságot kell választaníok, hogy a lelkész egészen az Isten igéjének adhassa át magát. I)e vidéken s különösen alakuló egyházakban a lelkész közreműködése okvetlen szükséges. Ezen dolgokban nagy óvatosságot és erélyt kell kifejtenie. Mint vezetőnek, lelkesitőleg kell hatnia azokra, akikkel érintkezésbe jön, hogy személyes befolyásával nemes vetélkedést hozzon létre az ügy lebonyolítására. Másrészről ne feledje azt sem, hogy ez másodrendű dolog, szükséges ugyan benne részt vennie, de azért, hogy a szellemi épületet az anyagiakon sikeresebben felépíthesse.

Nagy bölcseségre és tapintatra van szüksége az egyházi tisztviselőkkel való érintkezésében, nevezzék ezeket dékányoknak, egyházfinknak, bizalmi férfiaknak vagy öregeknek. Ezek segítő társai a lelkésznek. Ezek többnyire kegyes emberek, de gyakran excentrikusok. Ok már régebben szolgálják az egyházat, mint a lelkész. S úgy vélik, tovább is fogják szolgálni. Van egy-néhány gyülekezet ugyan, hol a lelkész a gyülekezetét és az elöljáróságot vasvesszővel kormányozza, de nagyon kevés van ilyen. Hol a lelkész a maga erejéből, geniusából alapított gyülekezetei, szigorúbban ügyelhet föl; de közönségesen szüksége van ezek szives közreműködésére. Akad közöttük olyan sajátságos, makacs természetű, hogy veszedelmes ellenségeskedését felidézni. Egj'szer Mr. Spurgeontól hallottam, „ha ellenállasz az ördögnek — úgymond — elszalad tőled, de ha ellenállasz a dékánynak, ellened tör.“

Az egyház feje a világ evangelisálását kötelességünkké tette. Minden gyülekezetnek kell ez ügyben valamit tennie és a lelkésznek mély érdekkel kell ebben résztvennie. Saját lakásán, egyeseknél való házi istentiszteletben, missio-iskolák és alkalmi predikácziók által teljesítheti ezt. De Krisztus nem csupán a predikálást kívánja tőlünk, hanem egyesek kiküldését is. Az egyháznak is, mint mesterének igy kell szólnia: „Az aratásra való gabona jóllehet sok, de a munkások kevesen vannak. Menjetek el, imé én elbocsátlak titeket.“ A lelkész prédikáljon úgy, hogy ő és a gyülekezet tehetségük szerint meg-83f>

tegyenek mindent e czélból. Ezért első sorban is meg kell egyháza missió ügyét ismernie. A munkatért, a czélt, amelyre az alap gyüjtetik; de, gyülekezete lelkesítése végett az evangyéliom diadalainak ismertetésére minden más egyház e nemű munkálkodásait is figyelemmel kell kisérnie, mert csak igy beszélhet teljes sikerről, igy lelkesítheti híveit, hogy legyenek Krisztus munkatársai. Nézetem szerint a missio-ügy az, mely leginkább összeütközik az emberi önzéssel és legyőzi azt. Ennek köszönhetjük az egyházak alapítására és könyvkiadó-intézetekre gyűjtött óriási összegeket. Ezek magokban nem tisztán missiói jellegűek — de ez a nagyszerű eszme úgy betölti a szivet, úgy megragadja és úgy legyőzi az önzést, hogy nagyszerű adakozásokra ösztönöz. Minden bőkezű adakozót ez az eszme hat át. Más jótékony czélu mozgalmakat is kisérjen figyelemmel a lelkész és részeltesse pártfogásában.

Az a lelkész, aki minden jó ügygyei identifikálja magát és aki minden teendőjét hűségesen teljesiti, nem csupán abban gyakorolja magát, „hogy botránkozás nélkül való lelkiismerete legyen, mind az Isten előtt, mind az emberek előtt,“ de igy nyeri meg gyülekezete tiszteletét és a közelismerést is. Az ilyen ember korának áldásává, hivatalának és Istennek dicsőségére leszen.

ISKOLAÜGY.

Yan-e szükség a felnőttek oktatására?

A felnőttek oktatásának kérdése csakugyan megérdemli, hogy vele foglalkozzunk. — Fontos kérdése ez minden egyháznak mindenkor, minden körülmények közt. De fontos kérdés ez épen most és különösen a dunántúli ref. egyházkerületben. Nem lehet, de nem is szabad nekünk dunántúli reformátusoknak e kérdés elől kitérnünk, különösen most, midőn egyházkerületünk legközelebbi gyűlésén tanitóképezdéjét a halottak anyakönyvébe iktatta.

Eddig, ha nem is a legfényesebb képzettségű tanítók jöttek ki Pápáról, hogy az egyház veteményes kertjében a kertész szerepét magukra vállalják és annak tehetségűk és képzettségök szerint megfeleljenek: de annyi tagadhatatlan, hogy az alapos vallásos nevelést nem nélkülözték, hiszen azoktól nyerték ezt, kik a buzgó református papokat képezték és képezik mai nap is. — Az is tagadhatatlan, hogy a más tudományok tanárai is erős kálvinista emberek valának, kik nem igyekeztek az atlieismus romboló fegyvereivel pusztítani azt az erős várat, melyet azok nagy gonddal és kitűnő buzgalommal építettek, nem, sőt ők is hozzájárultak, hogy e vár minél erősebb legyen, legalább is olyan erős, melyen a pokol kapui sem vehetnek diadalmat, a pokol kapui, melyek egy tanítónál anyagi és társadalmi helyzeténél fogva is magasra emelkedhetnek s bedülésökkel agyon üthetik a vallásosan képzett lélek nyugalmát. Ha ezektől nem kellett