Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-12-28 / 52. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 838 837 félnünk — bár ezek között is lehettek és lehetnek most is. kik épen ezen oldalról gyöngék — hogy a rájuk Lizott csemetékből vallástalan ifjakat fognak nevelni és i(rv egyházunkat alapjában ingatják meg: annyival inkább kell félnünk azoktól, kik a vallásos neveléssel nem sokat törődő állami képezdéből állíttatnak a református iskolák élére. — Ezektől, még ha ‘hitfeleink is, méltán tarthatunk. Hisz ezek is a Diesterweg szellemétől különösen áthatott állami képezdékben első sorban tanítóknak s csak másod sorban érzik magukat kálvinistáknak. Mi lesz belőlünk, ha majd a mi tanítóink is igy fognak gondolkozni és Írni: „Oh ébredj haló porodból dicső férfi (Diesterweg) és tekints végig szegény hazánkon, hol a tanítók felekezeti .... szempontok szerint való szétválása minden lehető természetellenes és mesterséges eszköz által mozdittatik elő!“ „Te .... mily átkot szórnál a szellemi vakságra, mely maga ássa sírját a confessionalismus . . . dédelgetésével.“ — Ezek az egységes nemzeti nevelés eszméjéért rajongnak s ezt a felekezeti iskolák feláldozásával akarják megtestesíteni, mert — szerintük — a felekezeti iskolákban „a szabad gondolkozás bilincsekbe lesz verve.“ Legyünk éberek; mert ha ilyen államilag (jobban Diesterwegileg) képzett tanítók fognak a kálvinista iskolák kathedráiba ülni s ha papjaink többre becsülik a maguk nyugalmát és kényelmét gyülekezetük és felekezetűk jövőjénél: akkor egyházunk alapjában lesz megrendítve. — Oda kell hát hatni, hogy a lelkészeknek törvényileg tétessék kötelességükké nem csak az ismétlő iskolások, hanem a rendes tankötelesek vallástanitása és a felnőttek oktatása is. Ha a jelzett szomorú jövőnek nem néznénk is elébe: még akkor is a rendes iskolakötelesek vallástanitását és a felnőttek oktatását törvényileg kellene a lelkész hivatalos teendői közé sorozni. — Csak igy lesz a lelkész hivatalos munkája hatásos és maradandó s csak igy fog az egy kerek egészet képezni. Nézzük közelebbről. — A rendes és ismétlő iskolakötelesek vallástanitása képezné a lelkész hivatalos teendőinek kiindulási pontját. A felnőttek oktatása lenne ennek folytatása s tartana addig, mig az ifjú családot nem alapit. Ekkor következnék a lelki gondozás. Mindezen hivatalos működésének tetőpontját, koronáját képezné a szószéki tanítás. Ezzel nem csak azt érjük el, hogy a lelkész hivatalos működése* egy kerek egészszé. folytonossá lesz. hanoin azt is, hogy működésének koronája, az igehirdetés, csakis igy végződhetik igazi eredményűvel, — olyannal, mely maradandóságra számíthat. Amely épület nem szilárd alapra építtetett, az tartós, maradandó nem leltet. — Azon épületnek pedig, melyet a lelkész van hivatva felépíteni Isten dicsőségére, szilárd alapját csak az elemi jó vallástanitás képezheti. Az alapra mindjárt fel kell állítani az épületnek derekát is, mert ha az sokáig úgy marad, az idő viszontagságai a fáradságos munka eredményét megsemmisíthetik. E derék építés lenne a felnőttek oktatása. Ezt aztán a prédikátor lassanként betetözgetné. Ha ez nem igy történik, akkor a lelkész munkájában nincs folytonosság, nincs igazi alap. de van egy nagy hézag. — Tekintsünk most csak e hézagba és nézzük meg, micsoda veszély fenyegeti onnan egyházunk zömét képező népünket. Ha még jó vallástauitásbau részesült is a gyermek, de ha ifjú korában magára hagyjuk, lassankiut felejt, lemegy róla a máz, elkopik, eldurvul, elszilajodik. —, Azt mondja Rousseau: ..Amint a dolgok most állanak, egy olyan ember, ki mindjárt születése után magára hagyatnék. valóságos torzalakká lenne embertársai közt. Idomítani kell ezt is számára, miként a paripát s tetszetősen megnyesni, mint valamely dísznövényt.“ Mi nem hagyjuk ugyan magára a gyermeket születése után mindjárt, s ezért nem is válik torzalakká; de ha áll az, amit az emberi természetet dicsőítő Rousseau a nevelés rovására gúnyosan mond, állaui kell akkor annak is, hogy ha az elemi iskolát végzett ifjút magára hagyjuk: elszilajodik, eldúrvúl és egyliáziatlanná lesz. De mi nem hagyjuk — mondhatják — az említett ifjakat magukra, hisz a lelkipásztor gondozza a lelkeket, a prédikátor hat az ifjak vallásos kedélyére, meg aztán, ott van a mi czivilizált társadalmunk, majd megfékezi az őket. Igaz, hogy a jó pásztor gondot visel a reája bízott nyájról, melyet az Úr és a törvény bízott reá, de hányán vaunak ezek? Aztán, ha teljesitik is a lelki gondozást, ezen az utón csak közvetve hathatnak az ifjakra. ez pedig a közvetlen, oly módon való hatást, minőt a felnőttek oktatására szánt téli iskola biztosítana a lelkész számára — nem pótolhatja. — Ezzel tehát az űr, a hézag nincsen betöltve. — De nincsen a prédikáczióval sem, hiszen ezt. ha áldásossá akarjuk tenni, meg kell előzni a felnőttek oktatásának is, illetve, ha ez is hozzájárul, akkor lesz annak maradandó hatása. — Aki pedig a czivilizált társadalomnak az ifjúságra tehető hatásával akarja ez űrt betölteni, az nem veszi észre, hogy az űrt épen ez által, egy tátongó mélységgé változtatja, mely telhetetlenségével minden vallást elnyeléssel fenyeget. Igaz, hogy Schopenhauer szerint „Mi alapjában véve vadállatok vagyunk, kegyetlen állatok. Az embert a czivilizácziú megfékezte ugyan, de azért lépten-oyomon kikandikál belőle az őstermészet,“ Mi ehez bátran hozzátehetjük. hogy az összes népiskolai oktatás által idomított s a czivilizáczió által fékezni gondolt emberből, különösen az ifjú korban, erősen kikandikál az őstermészet, annyira, hogy ha egyenesen a czivilizáczió hatására akarjuk bízni az ifjút: visszaesik. — Egy pillanatra tegyük félre a setét szemüveget, ne legyünk pessiraisták, hanem tekiutsiik a dolgot szebbik oldaláról. — Tegyük fel, hogy a czivilizáczió megőrzi az ifjúságot a visszaeséstől, nemcsak, hanem segítségére van a haladásban. ■— Ez állításunkban rögtön megczáfol Montaigne, midőn igy szól: az emberi természet általában véve nemes s ami hiba a társas életben előfordul, az iniud a czivilizáczió forrásából ered. — És ki merné közülünk is tagadni, hogy a czivilizáczió igen sok rosznak a kovácsa, hogy igen sok. bűn a czivilizáczió műhelyéből kerül ki. — Igaz tehát,
