Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-12-07 / 49. szám
783 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 784 hogy mindég azt töltögessük vele. Értem a mostani eljárási módszert, mely szerint egyházaknak segély nem, hanem csupán kamatnélküli kölcsön adatik 10 évi törlesztésre, tehát azután ismét visszafolyik az egyházkerületi pénztárba és onnét ezen befizetett államsegélyből soha többé egy fél krajczár ezen a czimen az egyházaknak ki nem adatik, hanem rendszerint csupán csak a rendes évi államsegély osztatik fel, holott a viszszafizetett kamatnélküli részletek is államsegély természetűek s ezen tulajdonságuknál fogva ismét segélyezésekre volnának fordítandók, ami nálunk eddig sohasem történt, hanem ez tervszerűen tőkésittetett és képződött belőle a ma úgynevezett „Tartalék-alap.“ Azonban feledjük a múltat! Ha eddig arra gyűjtöttünk tőkét, hogy kamataiból egyházkerületünk nélkülözhetlen, s a kor kívánalmai szerint növekedő kiadásait fedezzük, ezután fordítsuk az államsegélyt eredeti rendeltetésére, esetleg segítsünk vele közegyházainkon is. Értem ez alatt azt, hogy vegyünk le vállaikról valami terhet, és fedezzük azt az államsegélyből, mert tagadhatatlan, hogy felszaporodott kiadási kötelezettségeik mellett alig-alig s csak nagy nehezen tudják fedezni egyházkerületi, főiskolai s egyházmegyei járulékaikat. Nem minősíthető kicsinyeskedésnek ez a gondolat. Mert fájdalommal tapasztalunk egyházi életünk terén olyan symptomákat, melyekről azt szoktuk mondani: nem szeretem azokat. Rósz egyházpolitika lenne azért olyan eljárást követni, hogy megelégedjünk eddig divó minden rendszerünkkel, gyakorlatunkkal, mikor a közterhek hordozása miatt a legtöbb helyt panaszt, zúgolódást hallunk s kifejezést adnak azon nézetüknek is, hogy „az a pénz, ami a gyülekezetekből az egyetemes szükségek fedezésére kimegy, soha többé azon községbe vissza nem megy.“ Ez igaz ugyan, de azért mégsem állítom, mintha mindenütt meglazult volna a közegyház terhei hordozása iránt való kötelezettség érzete; de azt viszont nem tagadhatom, hogy majdnem minden gyülekezetünk lesi-várja azt a boldog időt, amelyben apródonkánt le-levesznek vállairól egy-egy terhet s hordozza azt azután a közegyház kasszája. He hogyan legyen ez? Miből fedezze kiadási többletét az egyházkerület, mikor nincs rá alapja, maga is szegény? Gondolkozzunk, vizsgálódjunk. Ha megtaláljuk a helyes kezdő pontját valaminek, mindenesetre jó eredményre jutunk és bizonyára jó munkát végezünk. Ha csak eszméket kelthetünk is, ha csak csiráit hinthetjük is el egy-egy életre való, egyházunk fejlődésére szolgáló gondolatnak, a siker előbh-utóbb bekövetkezik s áldás van munkálkodásunkon. Ilyen áldást várok én az államsegétyből; ilyen, egész egyházkerületünk gyülekezeteire jótékony hatást gyakorló vívmánynak tartanám, ha szerény nézetem az agyonhallgatás fertőjébe nem sodortatnék s nem lenne pusztában elhangzó kiáltó szó, amelyet senki nem hall meg, amelyre senki nem felel. Egyházunk iránt való forró szeretetem serkent arra, hogy közzé tegyem e tárgyban gondolataimat. A miért kérem is egyházunk vezérférfiait, hogy hallgassák meg szavamat, gondolkozzanak felettük és tegyenek, alkossanak valami jót, valami üdvösét mindnyájunknak javára, gyülekezeteinknek boldogulására, mert nagy baj, nagy panasz, keserűség van a magyar reformált Sionban. Thury Etele. A lelkészi hivatal. Dr. M. Simpson amerikai methodista püspök felolvasásai. XXVIII. Az ima-gyülések vezetésénél tág tere nyílik a lelkésznek tapintatossága és ügyesége kimutatására. Ez k ülönbözik a vasárnapi istentisztelettől — s a lelkész óvakodjék az időt aránytalanul a maga számára foglalni le* Sok lelkész lehetetlenné teszi az imagyülést azáltal, hogy hosszú imát mond, hosszú fejezeteket olvas föl s hosszasan beszél. Nem volna szabad feledniök, hogy híveikre jótékonyan hat, ha azok is tevőleges — és a mennyire lehet, minél többen — részt vesznek benne. Minél többen beszélnek és imádkoznak, annál inkább épül az egyház és fejlődik a gyülekezet erkölcsi ereje. S gyülekezete vallásos állapotát is ily módon legkönnyebben megismerheti. Különösen az ifjú megtérteket kell ösztönözni a beszélésre és az imádkozásra. Az ujtestamentomi hívekre leszállt a szent Lélek s a nyelvek adományát ifjak és öregek egyaránt elnyerték. Ha a gyermekek nem idejekorán tanulnak beszélni, egész életűkben nehéz lesz a nyelvük. Az ifjú keresztyént is bátorítani kell, hogy ők is tevőleges részt vegyenek a gyülekezet ájtatosságában. Miként a családban az öregek, középkorúak és gyermekek fesztelenül érintkeznek egymással: úgy kell lenni az Isten egyházában is.
