Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-02-02 / 5. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. f>9 egyházi lapunkat és annak egyik igentisztelt munkatársát támadta meg teljesen alaptalanul, mely továbbá a látszólag kegyelettel emlitett nevet a legnagyobb kegyeletlenséggel és gyöngédtelenséggel hurczolta meg; de a mely czikk voltaképen csak azért volt írva, hogy az uj lap szerkesztőjét lehetőleg ingerelje és bosszantsa; a mi azonban épen nem sikerült. Második számában „Colléga“ álnév alatt író munkatársa, a legnagyobb szüklátkörüséggel vagy pedig határozott roszakarattal a pápai tanári hart egyenesen és ellenségesen szembe akarja állítani kerületünk lelkészi karára!, midőn a többek közt ezt mondja: „Kérjük fel a nagytiszt, és nagy te kin tetű tanár urakat, hogy: legyenek szivesek elhinni, miszerint a lelkészi karban mégis csak van annyi akaraterő és életképesség, a mennyi — legalább — megérdemli a méltánylást.“ l)e hált ki állította valaha a tanári kar tagjai közül, hogy a lelkészt karban nincs akaraterő és életképesség?! íme igy akarják némely nagytiszteletii urak erősen veszélyeztetett positiójuk megtarthatása végett, a lelkészi és tanári kar közé a viszálkodás gyászos üszkét eléggé el nem Ítélhető módon és teljesen alaptalanul bedobni! Hogy azonban az ily kísérletek menynyire hiábavalók, mutatja hála Istennek azon körülmény, hogy lapunk előfizetőinek legnagyobb részét kerületünk lelkészi karából nyertük. Azt tehát bizonyára senki sem fogja elhinni, hogy a I). P. Közlöny a lelkészi kar, - a mienk pedig a tanárok specialis lapja lenne. Mindezekkel szemben mit tett eddig a mi lapunk? mit tettem én, mint annak szerkesztője? Semmi mást’ mint hogy az első számban, a vegyes közlemények közt csak úgy röviden de határozottan figyelmeztettem a szerkesztő kollegát, hogy nem következetes magához, midőn tapintatlannak és ildomtalannak enged saját lapjában (ledarálni egy oly határozatot, melyre saját maga is rászavazott ; egyszersmind úgy az ő, mint „Egy lelkész“ czim alá rejtőző munkatársának az állítólagos subventió elleni kifakadásaira megjegyeztem, hogy hiszen maga P. ur is kívánt ilyet, vagy ennél még többet is a maga lapja részére; igaz hogy kissé régen, ezelőtt négy évvel. — S imé e pár sornyi rövid közlemény ellen, mint hajdan Dávid ellen Goliath, fegyverrel, dárdával és paizszsal megindul nemcsak a nagyérdemű szerkesztő ur az első számban, hanem a nagytiszt, és nagytekintetü „Egv lelkész“ ur is, kétvégü botját emlegetve, de maga részére olajágat várva, a harmadik számban. Engedőimet kérek, hogy kissé bővebben szellőztetem hadviselésük minőségét.; szükségem van erre, hogy indokolhassam azt, mit végül ki fogok mondani. A „D. P. Közlöny“ 1885. évi deczember 16-ki (22) számában /a kinek megvan, méltóztassék előkeresni és elolvasni) a szerkesztő, P. J. ur irt egy vezérczikket _A szeg fejére ütöttek“ czimmel, melyben előadván, hogy az erdélyi ev. ref. egyházkerületben az ottani igazgatótanács körrendeleté szerint „minden egyházi testületnek kötelessége a hivatalos körrendeletekről tudomással hinti és igy kötelessége az is, hogy tíz egyházi lapra előfizessenigy folytatá elmélkedését: „Uraim, vegyük hasznát a sajtónak, kövessük az erdélyi atyafiak példáját". Majd később: „Egyházi kormányférfiaink pedig intézkedje-7o nek, hogy aj évtől kezdve mind a miniszteri rendeletéi mind a püspöki és esperest körlevelei: a l>. 1*. Közlönyben fognak megjelenni.“ A következő 23-ik számban pedig — mint a múltkor is emlitém — már feltételezi a szerkesztő ur, hogy lapja „minden egyházba járni fog, mint egyházkerületünk hivatalos közlönye." Mindezekből bármely olvasni tudó egyszerű egyéniség semmi mást nem olvashat ki, mint azt, hogy P. J. ur 1885. végén határozottan óhajtotta, sőt vezérczikkben indítványozta, hogy lapja a kerület hivatalos lapja legyen, melyet az erdélyi hivatalos laphoz hasonlóan minden egyház köteles legyen járatni. Ezt semmiféle frázissal vagy bombaszttal letagadni nem lehet. Es midőn ezt egyszerűen emlékezetébe hozzuk, mi a felelet? P. ur az 1. számban azt meri mondani: „Mi annak idejében csak pártolást kértünk, nem suboencziót.“ „Egy lelkész“ ur pedig a 3-ik számban ugyancsak idevonatkozókig egész bátran ezt mondja: „Az a kérdés, mi természetű volt a kért segély? pénz, adománybeli, vagy erkölcsi? Csakis ez utóbbi. Mire irányult, kérése? Arra, hogy tájijában közöltessenek a hivatalos hirdetések és felsőbb hatósági rendeletek.“ Uraim! Pereszlényi és „Egy lelkész“ urak! kénytelen vagyok kimondani, diáik a világos tényt „tekerikfacsarják“, Önök ferdítenek : többet mondok: Önök egy világos tényt eltagadnak! Istenem! ha a jelen körülmények közt is ily nagy a nemes felbuzdulás és harcz a mi szegény lapunk ellen, melynek a kerületi közgyűlés, mint, létrehozója megígérte azt, hogy a kiadásánál esetleg felmerülő anyagi hiányt saját pénztárából egy évre fedezi, — mily fokozott mérvben tornyosulnának fel a támadás és méltatlankodás hullámai a D. Pr. Közlönyben, ha a mi lapunk azt kérte és esetleg azt nyerte volna meg, a mit I‘. J. ur a magit lapja részére eltagadhatott un ni kért. Hát nem akkor állott volna-e be a megterhelt egyházak újabb megterhelése, ha a kerületi közgyűlés azt mondja ki, a mit P. J. ur a maga lapja, részére óhajtott, hogy minden egyház köteles a mi lapunkat mint hivatalos lapot járatni?! Vájjon lehet-e joggal csak egy szót is szólani az egyházak újabb megterheltetéséröl a miatt, hogy a kerület egy éven át fedezi az esetleg felmerülhető hiányt? Tegyük fel, hogy száz. vagy mondjuk kétszáz forint lenne a fedezendő hiány, — de azt se feledjük el, hogy e lap az egyházkerület; illetőleg a főiskola nyomdájánál: legalább is évi 800 forint forgalmid biztosit. Így, ha esetleg elveszne is valami a réven, bőven meg lesz nyerve)fa vámon, mert a kerület voltaké pen csak az egyik zsebéből a másikba teszi a. pénzt. Bocsánat, hogy ily soká foglalkoztam a dologgal, de meg kellett tennem, hogy a helyzet minden oldalról kellőleg meg legyen világosítva. Meg kellett tennem különösen azért, hogy kellően legyen indokolva az, a mit most kimondandó vagyok. Egyházkerületünk nem azért alapitá <* lapot, a tanári kar nem azért inditá meg, én sem azért fogadtam el a szerkesztőséget, hogy mindennapi kenyerünk a kicsinyes, az áldástalan polémia legyen. Más, sokkal komolvahb és
