Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1890-02-02 / 5. szám

71 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. áldásosabb hivatása van e lapnak, melynek teljesítését a közönség megköveteli tőlünk s melyet mi is igyekszünk kész szívvel lélekkel teljesíteni. Kerületbeli idősb laptár­sunknak a mienktől egészen eltérő hivatása, modora volt a múltban és van jelenleg is. Kövesse a maga útját, mi is követjük a magunkét, de azt ne higyje, hogy minket is a saját útjára terel és a maga czéljaira bennünket eszkö­zökül felhasználhat. Hosszas nyilatkozatomban tárgyilagosan kimutat­tam, hogy a ,,D. Pr. Közlöny“ szerkesztője és hivatott munkatársai, akik, mintha szégyenlenék magukat, mind­annyian álnevek alatt szerepelnek, már valami hat hét­tel ezelőtt megkezdték s azóta tervszerűen folytatják az alaptalan és kicsinyes támadásokat lapunk ellen; kimutattam, hogy minden alap és ok nélkül ellen­ségeskedést igyekeznek előidézni a lelkészi kar és a ta­nárok között; kimutattam, hogy velők érdemlegesen vitatkozni nem lehet, mert nem csak hogy ferdítenek, de egyenesen tagadáshoz is folyamodnak; kimutattam, hogy midőn sebeikre jóakaratulag rá­mutat valaki, a helyett, hogy azokat csendesen takar­gatnák, még zajt ütnek s dicsekedve mutogatják sebei­ket, hogy azok voltaképen érdemjelek. Mindezek alapján kénytelen vagyok egy­szer s mindenkorra határozottan kijelenteni, hogy lapunk a nagyt. Pereszlényi János ur szer­kesztésében megjelenő Dunántúli Protestáns Közlönyre« és annak tartalmára többé egyetlen szócskával sem fog reflectálni. Jól tudom, mi következik e nyilatkozatra. Támadó czikkek egész sokasága, melyekben ékesen világ elé lesz tárva, ki lesz mutatva a mi meghátrálásunk, visszavo­nulásunk vagy büszkeségünk. Tökéletesen igaz. Meghátrálunk a haszontalan po­lémiák elől, melyek úgy kerületünknek, mint a szerep­lőknek csak kárára és szégyenére szolgálnának; vissza­vonulunk azon ellenfél elől, melynek harczmodora, fegy­vere olyan, amelyet mi nem követhetünk és nem hasz­nálhatunk; büszkék is, nemes büszkeséggel vigyázok vagyunk arra, hogy lehetőleg betöltsük azon feladatot, melyet kerületünk nagy többsége elibünk tűzött és meg­feleljünk azon várakozásnak, mely a hazai protestáns sajtó részéről irányunkban nyilvánult. Azt is jól tudom, hogy különösen reám, mint szer­kesztőre dőlni fog az anathéma; különösen az én szá­momra fognak feltálaltatni az „Egy lelkész“ ur által ígért „kemény eledelek.“ Bizonyára reám is ki fog mon­datni, mint legközelebb szegény Alethesre, hogy „posvá­­mjos utón kedvtelve ögyelgek“ (ez a „posvány“ úgy látszik igen kedves locusa P. urnák; Szöts Farkassal szemben egyszer már igy variálta: „Mi a kenyéririgység szülte személyeskedés ronda pocsolyájába, melyben ő oly kedv­telve hentereg, nem követjük az uj szerkesztőt,“ 1889. 4. szám; ezt akár mindjárt applicálliatja reám is;) arra is teljesen készen vagyok, hogy részemre talán még foko­zott mértékben ki lesznek szolgáltatva a Kenessey-adagok (1889. 11. szám;) csak az az egy vigasztalásom van, hogy amint említett barátaim is minden baj nélkül kiállották ama valóban cicerói ékességül és igazán keresztyéni szel­lemű támadásokat, úgy rólam is ártalmatlanul fognak lepattanni azok. Záradékul csak még egyet. Mi P. úrral és lapjával szemben — nem ugyan tisztelgés czéljából — lábhoz tesszük a fegyvert. Ha jónak látja, ö tovább is har­­czolhat, akár sok néppel, fegyverekkel és fustélyokkal ellenünk. Mi egg szemhun go vitás, egg mozdulat, egy szó nél­kül fogjuk nézni vagdalkozásait, mert azok minket nem, ha­nem egyedül csak öt s harcztúrsait sérthetik meg. Szerkesztő. Jegyzet. Ezen nyilatkozat január 25-én, szom­baton reggel már teljesen készen volt, úgy hogy a dél­előtt folyamán néhány kollegámnak és barátomnak fel is olvasliatám. Délután csendes otthonomban újra meg újra átnéztem munkámat s e közben mintha fülembe csendültek volna az irás szavai: „Boldogoka békeségre igyekezök, mert azok Isten fiainak mondatnak.“ Jól van! gondolám, csakugyan tegyünk még egy utolsó kí­sérletet a békés kiegyenlítésre, mielőtt a végső kemény eljáráshoz folyamodnánk. Asztalhoz ültem s megirám Pereszlényi urnák a következő levelet: „Tisztelt Barátom és Kollegám! Bizonyára bárkitől inkább vársz most levelet, mint tőlem. |Es ime én ko­pogtatok be Hozzád, komolyan és őszintén, a béke olaj­­ágával. Lapod 2-ik számában a Colléga, — 3-ik számá­ban az „Egy lelkész“ czikkei ismét erősen kihívják a mi lapunk éles viszonválaszát. Bizonyára Ti ismét felelni fogtok s ha ez igy megy, a polémiáknak se vége, se hossza nem lesz a két lapban. Azt pedig bizonyára ma­gad is belátod, hogy e polémiák sem a kerület közbé­kességének, sem a szerkesztőknek, sem a szereplőknek javára vagy dicsőségére épen nem szolgálnak. Én tehát bár az utolsó szó jelenleg a tietek volt s igy nekem még jogom lenne a viszonválaszra, mint korra és szer­kesztői működésre nézve Nálad sokkal fiatalabb, ezennel magam teszem Neked a közbéke és lapjaink érdekében a következő ajánlatot: írjuk alá közösen a mellékelt nyilatkozatot s lapjaink legközelebbi számának élén (Te e hó 30-án, én pedig febr. 2-án), de minden kom­mentár nélkül adjuk ki azt. Becses válaszodat holnap vasárnap (jan 26.) légy szives esetleg a sajátkeziileg aláirt nyilatkozat egyik példányával együtt ajánlva postára tenni, hogy én még hétfőn megkaphassam s lapunkra nézve eliez képest in­tézkedhessen!. Nem válaszolásodat ajánlatom visszauta­sításának leszek kénytelen tekinteni. Isten áldjon! Üd­vözöl Pápa 1890. január 25. Révész Kálmán.“ A mellékelt nyilatkozat következőleg szól: „Kerü­letünk közbékéjének megóvása és a polémiák elkerü­lése czéljából ezennel kinyilatkoztatjuk és megígérjük, „hogy a szerkesztésünkben megjelenő két lap közül „mostantól fogva egyikbe sem fogunk olyan czikket, „közleményt, vagy csak egy szócskát is felvenni vagy „közrebocsátani, ami a másik lapra, annak tartalmára, „szerkesztőjére vagy munkatársaira legtávolabbról is vo­­„natkoznék. E kötelező ígéretnek egyoldalú megszegése

Next

/
Thumbnails
Contents