Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-12 / 2. szám

VJ DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 20 Néhány szó az akarat szabadságáról. Szabad-e vagy teljesen korlátolt az akarat: a leg­könnyebbnek látszó és mégis a legnehezebb kérdések egyike. A saját akaratunkról, tudalmunk egyik közvet­len tárgyáról lévén szó, alig vagyunk képesek elkép­zelni azon nehézségeket, a melyek a kérdés megoldását mindezideig lehetetlenné tették. Szinte hihetetlennek lát­szik, hogy oly probléma megfejtésével szemben, amelyre nézve a döntő bizonyitékok — legalább látszólag — mindenki által könnyen hozzáférhetők: az emberi érte­lem sokkal tehetetlenebbnek bizonyuljon, mint akárhány más, első tekintetre végetlenül nehezebbnek mutatkozó kérdés megoldásában. Ha valaki azt a kérdést intézné hozzánk, hogy melyik nehezebb, a saját akaratunkról meggyözöleg kimutatni, vajon szabad-e az vagy nem, avagy a tőlünk független és általunk sokkal kevésbé hozzáférhető kültermészet rejtélyeit megfejtenünk: bizo­nyára az utóbbi mellett nyilatkoznánk. Pedig a tények ellenkezőt mutatnak. A természet bámulatos rendjének és alkatának megismerésében mindennap egy-egy lépés­sel előbbre megyünk s méltán remélhetjük, hogy annak mekhani sinusa előbb utóbb fel fog tárulni a kutató el­mék előtt; míg a szabadakarat kérdésében ma is alig vagyunk tovább az első lépésnél s mondhatni, még erről sem tudjuk, hogy biztosan s a helyes irányban történt-e ? Különben az akarat szabadságának problémájával sokkal előbb foglalkozott a gjnkorlati élet, mint az el­mélet, a kérdést már akkor a szabad akarat javára dönt­vén el, a mikor a bölcsészeti erkölcstanról még szó sem volt. Igaz ugyan, hogy az ókori vallások csaknem mind­egyikében ott kisért a végzethit, a mely az akarat kö­töttségét valló bölcsészeti determinismusnak egyik épen ezen tan vallói által legkevésbé kedvelt alakja: azonban ezen végzethitnek gyakorlati következményeit nem von­ták ki, úgy hogy az állami és társadalmi intézmények mindannyian az akaratszabadság feltételezése mellett alakultak és fejlődtek ki. De nem csak a múltban, ha­nem a jelenben is igy áll a dolog a kérdés gyakorlati megoldásával, elannyira, hogy a leghatározottabb deter­minista is úgy cselekszik, mintha szabad volna s tőlünk is azt kívánja, hogy tetteinket úgy intézzük, mintha szabadok volnánk; tehát az elméletileg teljesen korlátolt akarat tana mellett elismeri, sőt védelmezi a gyakorlati értelemben vett szabad akaratot. Nem csoda hát, ha az ilyen finom distinctiók iránt érzékkel nem biró ókori bölcsészet hallgatagon, vagy pedig legkitűnőbb képvi­selőjének Aristotelesnek rendszerében kifejezetten is a gyakorlati megoldás mellé szegődik, támaszkodva a tényleg elfogadott megfejtésen lcivül az öntudat közvet­len tanúságára, a mely akaratunkat határozottan sza­badnak bizonyítja. „Az erény a mi hatalmunkban van s hasonlóan a vétek is, mert a minek cselekvése tőlünk függ, ennek elhagyása is rajtunk áll s a miben van a nem, abban találjuk az igent is . . . Ha pedig az er­kölcsileg szépnek vagy rútnak cselekvése s hasonlóan annak nem cselekvése is szabad akaratunktól függ (azaz, ha rajtunk áll jóknak vagy rosszaknak lennünk) akkor azt is meg kell engednünk, hogy szabad akaratunkban áll erkölcsösökké vagy erkölcstelenekké válnunk“, mondja Aristoteles Nikomachushoz czimzett Ethikája III. könyv \ II. fejezetében*) (Haberern Jonathán fordítása), sőt ugyanitt bizonyos ellenvetéseket is igyekszik megczá­­folni, de a melyeket a kérdés tárgyalásából világosan kitetszöleg nem tekint komolyan számba vehetőnek. És csakugyan a görög bölcsészet e kérdés másik olda­lával csak akkor kezdett foglalkozni s illetve a probléma megoldásával járó nehézségeket csak akkor kezdte fel­ismerni, a mikor már az általa elért magaslatról, melyre Sokrates, Plato, Aristoteles emelték, alászállani s minden izében felbomlani kezdett. A stoikusok voltak azok, kik az akaratot úgy fizikai, mint ethikai tárgyalásaik kö­rébe bevonván, azon sajátságos eredményre jutottak, hogy azt egyik helyütt, t. i. a fizikában teljesen korlá­toltnak, a másik helyen, t. i. az ethikában pedig sza­badnak kell tekintenünk és kimutatnunk, ha az illető tudományokban ellenmondást tűrni nem akarunk. Amott a lelket anyagszerü állománynak tételezvén fel, azt nyil­­vánulásaival együtt fizikai törvények kényszerítő ha­talma alá kelle helyezniük; itt az erkölcsi fogalmak megmentése csak a szabad akarat felvétele mellett lát­szott lehetőnek. De természetes, hogy maga ezen ered­mény a legnagyobb ellenmondás. Hogy lehet az akarat szabad is, korlátolt is egyszerre ? Az ezen kérdésben rejlő nehézségek elhárítására nem hiányzottak a kísér­letek magában az azokat felismerő stoicismusban sem, de az egyeztetési kísérletek csakhamar hiúknak bizo­nyulván, két hatalmas táborra oszlott a bölcsészek és theologusok serege, az egyik az akaratszabadság, a má­sik a kötött akarat jelszavát hangoztatván. Kezdetben az akarat szabadsága vitatóinak tábora sokkal erősebb, a mi természetes is, mert hisz a mint láttuk, az ellene felmerülő ellenvetések csak akkor jutottak forgalomba, a mikor már az öntudat közvetlen bizonyságára hivat­kozó szabadakarat-tana úgy az elméletet mint a gyakor­lati felfogást teljesen befolyásolta. így magok a stoiku­sok, bár renclszerökből logikai kényszerűséggel folyt az akarat korlátolt voltának tana, készebbek voltak a kettő együttes fentartásával rendszerökbe egy ki nem egyen­­lithető ellenmondást beékelni, semhogy a másikról, t. L az akaratszabadságról, a melynek meg az ethikában ju­tott kardinális szerep, lemondjanak. A keresztyén és zsidó filozófia egész az újkorig, hasonló jelenséget mu­tat. Még azoknál is, a kik a leghatározottabb determi­nisztikus álláspontot látszanak elfoglalni, itt ott kivehető az indeterminisztikus felfogás visszhangja: a túlnyomó nagy többség pedig a lehető legnyomatékosabban az akaratszabadság mellett nyilatkozik. Egyébként a közép­kori bölcsészeiben a kérdést még bonyolultabbá tették & tisztán bölcsészetieken kívül más, vallási és theologiai érveknek a vitába való bevonása által, a milyenek p. o. Isten mindenhatósága, a mely illusoriussá válnék a szabad­*) Határozott tévedésben van tehát Dr. Öreg: »Erkölcsiség szabadakarat nélkül. 1888« ez. müvében, a midőn azt mondja; »Plato és Aristoteles már sarkalatos vagy főerényeiket is felíllitot­­ták, mielőtt a szabadakarat tanáról csak egy szó is ejtetett volna«, mert Aristoteles a maga ethikáját épen e tanra alapítja.

Next

/
Thumbnails
Contents