Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-01-12 / 2. szám
VJ DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 20 Néhány szó az akarat szabadságáról. Szabad-e vagy teljesen korlátolt az akarat: a legkönnyebbnek látszó és mégis a legnehezebb kérdések egyike. A saját akaratunkról, tudalmunk egyik közvetlen tárgyáról lévén szó, alig vagyunk képesek elképzelni azon nehézségeket, a melyek a kérdés megoldását mindezideig lehetetlenné tették. Szinte hihetetlennek látszik, hogy oly probléma megfejtésével szemben, amelyre nézve a döntő bizonyitékok — legalább látszólag — mindenki által könnyen hozzáférhetők: az emberi értelem sokkal tehetetlenebbnek bizonyuljon, mint akárhány más, első tekintetre végetlenül nehezebbnek mutatkozó kérdés megoldásában. Ha valaki azt a kérdést intézné hozzánk, hogy melyik nehezebb, a saját akaratunkról meggyözöleg kimutatni, vajon szabad-e az vagy nem, avagy a tőlünk független és általunk sokkal kevésbé hozzáférhető kültermészet rejtélyeit megfejtenünk: bizonyára az utóbbi mellett nyilatkoznánk. Pedig a tények ellenkezőt mutatnak. A természet bámulatos rendjének és alkatának megismerésében mindennap egy-egy lépéssel előbbre megyünk s méltán remélhetjük, hogy annak mekhani sinusa előbb utóbb fel fog tárulni a kutató elmék előtt; míg a szabadakarat kérdésében ma is alig vagyunk tovább az első lépésnél s mondhatni, még erről sem tudjuk, hogy biztosan s a helyes irányban történt-e ? Különben az akarat szabadságának problémájával sokkal előbb foglalkozott a gjnkorlati élet, mint az elmélet, a kérdést már akkor a szabad akarat javára döntvén el, a mikor a bölcsészeti erkölcstanról még szó sem volt. Igaz ugyan, hogy az ókori vallások csaknem mindegyikében ott kisért a végzethit, a mely az akarat kötöttségét valló bölcsészeti determinismusnak egyik épen ezen tan vallói által legkevésbé kedvelt alakja: azonban ezen végzethitnek gyakorlati következményeit nem vonták ki, úgy hogy az állami és társadalmi intézmények mindannyian az akaratszabadság feltételezése mellett alakultak és fejlődtek ki. De nem csak a múltban, hanem a jelenben is igy áll a dolog a kérdés gyakorlati megoldásával, elannyira, hogy a leghatározottabb determinista is úgy cselekszik, mintha szabad volna s tőlünk is azt kívánja, hogy tetteinket úgy intézzük, mintha szabadok volnánk; tehát az elméletileg teljesen korlátolt akarat tana mellett elismeri, sőt védelmezi a gyakorlati értelemben vett szabad akaratot. Nem csoda hát, ha az ilyen finom distinctiók iránt érzékkel nem biró ókori bölcsészet hallgatagon, vagy pedig legkitűnőbb képviselőjének Aristotelesnek rendszerében kifejezetten is a gyakorlati megoldás mellé szegődik, támaszkodva a tényleg elfogadott megfejtésen lcivül az öntudat közvetlen tanúságára, a mely akaratunkat határozottan szabadnak bizonyítja. „Az erény a mi hatalmunkban van s hasonlóan a vétek is, mert a minek cselekvése tőlünk függ, ennek elhagyása is rajtunk áll s a miben van a nem, abban találjuk az igent is . . . Ha pedig az erkölcsileg szépnek vagy rútnak cselekvése s hasonlóan annak nem cselekvése is szabad akaratunktól függ (azaz, ha rajtunk áll jóknak vagy rosszaknak lennünk) akkor azt is meg kell engednünk, hogy szabad akaratunkban áll erkölcsösökké vagy erkölcstelenekké válnunk“, mondja Aristoteles Nikomachushoz czimzett Ethikája III. könyv \ II. fejezetében*) (Haberern Jonathán fordítása), sőt ugyanitt bizonyos ellenvetéseket is igyekszik megczáfolni, de a melyeket a kérdés tárgyalásából világosan kitetszöleg nem tekint komolyan számba vehetőnek. És csakugyan a görög bölcsészet e kérdés másik oldalával csak akkor kezdett foglalkozni s illetve a probléma megoldásával járó nehézségeket csak akkor kezdte felismerni, a mikor már az általa elért magaslatról, melyre Sokrates, Plato, Aristoteles emelték, alászállani s minden izében felbomlani kezdett. A stoikusok voltak azok, kik az akaratot úgy fizikai, mint ethikai tárgyalásaik körébe bevonván, azon sajátságos eredményre jutottak, hogy azt egyik helyütt, t. i. a fizikában teljesen korlátoltnak, a másik helyen, t. i. az ethikában pedig szabadnak kell tekintenünk és kimutatnunk, ha az illető tudományokban ellenmondást tűrni nem akarunk. Amott a lelket anyagszerü állománynak tételezvén fel, azt nyilvánulásaival együtt fizikai törvények kényszerítő hatalma alá kelle helyezniük; itt az erkölcsi fogalmak megmentése csak a szabad akarat felvétele mellett látszott lehetőnek. De természetes, hogy maga ezen eredmény a legnagyobb ellenmondás. Hogy lehet az akarat szabad is, korlátolt is egyszerre ? Az ezen kérdésben rejlő nehézségek elhárítására nem hiányzottak a kísérletek magában az azokat felismerő stoicismusban sem, de az egyeztetési kísérletek csakhamar hiúknak bizonyulván, két hatalmas táborra oszlott a bölcsészek és theologusok serege, az egyik az akaratszabadság, a másik a kötött akarat jelszavát hangoztatván. Kezdetben az akarat szabadsága vitatóinak tábora sokkal erősebb, a mi természetes is, mert hisz a mint láttuk, az ellene felmerülő ellenvetések csak akkor jutottak forgalomba, a mikor már az öntudat közvetlen bizonyságára hivatkozó szabadakarat-tana úgy az elméletet mint a gyakorlati felfogást teljesen befolyásolta. így magok a stoikusok, bár renclszerökből logikai kényszerűséggel folyt az akarat korlátolt voltának tana, készebbek voltak a kettő együttes fentartásával rendszerökbe egy ki nem egyenlithető ellenmondást beékelni, semhogy a másikról, t. L az akaratszabadságról, a melynek meg az ethikában jutott kardinális szerep, lemondjanak. A keresztyén és zsidó filozófia egész az újkorig, hasonló jelenséget mutat. Még azoknál is, a kik a leghatározottabb determinisztikus álláspontot látszanak elfoglalni, itt ott kivehető az indeterminisztikus felfogás visszhangja: a túlnyomó nagy többség pedig a lehető legnyomatékosabban az akaratszabadság mellett nyilatkozik. Egyébként a középkori bölcsészeiben a kérdést még bonyolultabbá tették & tisztán bölcsészetieken kívül más, vallási és theologiai érveknek a vitába való bevonása által, a milyenek p. o. Isten mindenhatósága, a mely illusoriussá válnék a szabad*) Határozott tévedésben van tehát Dr. Öreg: »Erkölcsiség szabadakarat nélkül. 1888« ez. müvében, a midőn azt mondja; »Plato és Aristoteles már sarkalatos vagy főerényeiket is felíllitották, mielőtt a szabadakarat tanáról csak egy szó is ejtetett volna«, mert Aristoteles a maga ethikáját épen e tanra alapítja.
