Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-04-20 / 16. szám
247 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 248 rekeszt ve, kevés alkalmuk volt nagy ismereteket szerezni. Az első methodista lelkészek is csak kevés iskolát végeztek. Ha nyugoton, tekintve a nagyszámú bevándorlók áradatát, hiány lett volna a képzett lelkészekben, az a romlottság fészke lenne. De az idők változtak, több lelkész kopogtat, hogy sem mind kaphatna helyet. Isten úgy látszik igy szól a jelöltekhez: „készüljetek el a lehetségig legjobban“ és az egyházakhoz: „csak a legalkalmasabbakat fogadjátok el.“ Tehát háromféleképen nyilvánul az elhívás. 1-ső az ember lelkiismeretében, 2-ik az egyház elismerésében és meghívásában, 3-ik az Isten elismerésében, a mi munkája eredményében látszik meg. Ha ez a három együtt meg van, t. i. a lelkiismeret szava és Isten bizonyságtétele — akkor senki sem kétkedhetik, két vagy három tanú szája vallomása után állapitnak meg minden dolgot. Engedjék meg, hogy az elhívás egyik alakját saját tapasztalatommal illustráljam. Vallásosan neveltettem, már elértem az ifjú kort, midőn nyilvánosan tettem hitvallást. Még megtérésem előtt többször megvillant elmémben, hogy lelkész leszek; de csak megvillant. Megtérésem után szivemen feküdt mások jóléte és komolyan óhajtottam az egyház és az emberiség érdekeit előmozdítani. Az az eszmém jött s mindig erősebben, hogy prédikálnom kell; de igyekeztem azt eltávolítani, mert attól féltem, hogy sohasem tudok sikert felmutatni. Láttam a munka nagyságát és az utazó lelkészek szegénységét. S két nagy akadályom is volt. Először nem bírtam a beszéd adományát, hangom gyenge volt. az iskolában mindig szégyenlettem szavalni. Szilárdan hittem, hogy szónok soha sem lesz belőlem és igy az orvosi pályát választottam, melyet három évig tanultam. Úgy hiszem határozottan elvetettem volna a lelkészség eszméjét, ha azt üdvösségemtől elválaszthatónak látom vala. Böjtölteny imádkoztam isteni útmutatásért, de nyugalmat nem találtam, mígnem egy napon a bibliából ezt olvastam, mely úgy látszott mintha egyenesen a számomra Íratott volna: „Bizodalmád legyen az Urban, teljes te elmédből; a te értelmedhez pedig ne támaszkodjál. Minden te utaidban meg esmérd őtet. O igazgatja a te utaidat.“ Megfogadtam, elhatároztam azzá lenni, ahová vezérel az isteni gondviselés. Egy barátommal sem közöltem lelki küzdelmemet; de annál komolyabban vettem részt az isteni tiszteletekben. Egy vasárnapon az a gondolatom támadt, hogy az estéli könyörgésen beszélnem kellene, miután prédikáczió nem volt.*) így szóltam magamhoz: „Hogy tehetném én azt? Barátaim azt fogják mondani, balga vagyok, mert tudják, hogy nem tudok érdekfeszítően beszélni.“ Különösen egy bizonyos nagybátyámtól rettegtem, a ki atyámat helyettesitó és felügyelt neveltetésemre. Mig magamban tűnődtem, nagybátyám bejött a szobába és egy pillanatnyi habozás után igy szólt: „Mit gondolsz, nem beszélhetnél valamitestére?“ Meg voltam lepetve, megrettentem. Ivérdém, gondolja-e hogy azt tennem kellene? S igy felelt: „Igen, hiszem, hogy valami jót tehetnél.“ Azon este valami különös ok miatt az imaház telve volt és én ekkor intéztem először gyülekezethez vallásos beszédet. Nem írtam le. Nem is volt az valami jól átgondolt beszéd. Csak egy komoly kiömlése volt az egy őszinte, becsületes szívnek. Anyám özcegy volt. En valók a legidősebb s egyedül megmaradt gyermeke. Féltem, hogy szive megtörik, ha elhagyom. Egy napon, hosszas küzdelem után elhatároztam, hogy beszélek anyámmal e tárgyról és megmondom neki, hogy hitem szerint mit kíván tőlem Isten. Soha sem feledem el, hogy miként fordult felém mosolyogva és mondá: „Fiam, születésed óta vártam ezen órát.“ Ekkor elmondá, hogy ő és haldokló atyám még kis koromban Istennek szenteltek és imádkoztak érettem, ha az lenne az ő akarata is, hogy belőlem lelkész legyen. És mégis anyám soha egy szóval sem czélzott fülem hallatára, hogy óhajtaná, hogy én igehirdető legyek. Oly teljesen hitt az isteni elhívásban, hogy nem akart gyermeki elmémben, még czélzással sem, hajlamot előidézni. Ez a beszélgetés adta meg lelkemnek az irányt. Oh! mily áldás eg}^ kegyes anya! Még ma is mintha kezét fejemen érezném, mintha hallanám imáját. Ezután nem sokára próba prédikáczióra szólítottak fel; de én vissza utasítám. Azt mondák, ha nem tartok próba prédikácziót, nem tudhatják alkalmas vagyok-e. Azt felelém, hogy egyházunk rendtartásában nincs olyan szabályrendelet, mely kívánná, sőt megengedné az ilyen beszéd tartását. Nem óhajtottam az igehir*) Az amerikai és angol prot. a nálunk szokásos hétköznapi reggeli könyörgést nem tartották meg, hanem e helyett hetenként egy vagy két estén jönnek össze. Ez az u. n. »prayer meeting*, amidőn nem csupán a lelkész, hanem egyéb hivek is beszélnek és imádkoznak. Fordító.
