Új Dunántúli Napló, 2004. október (15. évfolyam, 269-298. szám)
2004-10-02 / 270. szám
RIPORT 2004. OKTÓBER 2., SZOMBAT - DUNÁNTÚLI NAPLÓ KULTÚRA 7 ERDEKESSEGEK A GEBAUER GALÉRIÁBAN TÁRLAT A CIVIL KÖZÖSSÉGEK HÁZÁBAN. Ifjabb Ficzek Ferenc alkotásaiból nyílott kiállítás Pécsett a Szent István téri kiállítóteremben. A különleges hangulatú bemutatót október közepéig látogathatják az érdeklődők. FOTÓ: LÄUFER LÁSZLÓ Ezerarcú környezet M. B. E. Márvány és sár - Ázsia 1000 arca, valamint Épített környezet címmel két izgalmas kiállítás nyílik ma délután Szigetváron a Kultúr- és Zöld Zóna Egyesület szervezésében. A távolkeleti földrész építészetével, művészetével foglalkozó tárlat a Vigadó Galériában látható, a Bi- csérdi Művésztelep munkáiból pedig a Sóház Galériában tekinthető meg bemutató. Mindkét kiállítás október 31-ig várja az érdeklődőket. Szása-emlékkoncert Mészáros B. E. Sokakat letaglózott a hír a nyáron: Deák Sándort, azaz Szását, a szigetvári Sudden Death gitárosát egy fővárosi koncerten halálos áramütés érte. A tehetséges fiatal zenész emlékére augusztusban a szigetvári várban szerveztek emlékkoncertet, de a metálbandák találkozóját elmosta az eső. Most újra összejön a társaság ma 18 órától a pécsi Ifjúsági Házban egy éjszakába nyúló bulira. A Soul Blade, a szigetvári baráti együttes, a Dying Victrius, akikkel együtt lépett fel a Sudden Death a tragikus baleset bekövetkeztekor, a black metál képviseletében pedig az Athalay. Itt lesz a Mesenger, a Zep, valamint a Perfect Symmetry, melynek énekese készítette a szigetvári fiúk demóját, továbbá vendégzenekarként a pécsi Holnapután is beszáll a játékba. A Sudden Death egyébként még csak most kezdett hozzá a próbákhoz, nem bővülnek új taggal, hanem az énekes is gitárt vesz a kezébe. A haláleset* okainak tisztázására viszont továbbra is várni kell. A nyomozás gondatlanság gyanújával folyik. Kárpát-medencei magyar kultúrtér kellene fesztivál Október 17-ig tart a határokon túliak rendezvénye Pécsett pénteken kezdődött a Határon Túli Magyarok XIII. Fesztiválja, aminek első eseményeképpen a Pannon Magyar Házban arról beszélgettek a kisebbségben élő magyar vezetők, hogy vajon milyen a Kárpát-medence magyarságának helyzete az anyaország EU-csatlakozása után. M. K. A vendéglátók nevében a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány elnöke, Bo^or Béla arról szólt, minden bizonnyal át kell formálni a kisebbségi magyar sorban élőkkel való foglalkozás mikéntjét, s miközben a politika általában leegyszerűsíti a dolgokat és csak a konfliktusokra figyel, sokszor a civil szféra vállán nyugszik a kapcsolatépítés és -tartás felelőssége. Abban az Erdélyből, a Vajdaságból és a horvát területekről érkezett magyar vezetők egy emberként egyetértettek, hogy Magyarországnak, kihasználva az európai uniós tagságot, úgy kell megakadályozni a kivándorlást és a lakosságcsökkenést, hogy új kapcsolatait felhasználva erősíti a szomszédos országok gazdaságát, igyekszik munkahelyet teremteni. Szép Gyula, az RMDSZ egyik alelnöke szerint az erdélyiek jobban drukkoltak a magyar sikerekért, mint az anyaországiak, mert tisztában voltak vele, hogy számukra is ezek révén következhet el egy jobb világ. Bunyik Zoltán A felvidéki Mézes Rudolf természetesen más helyzetből nézve elemezte a helyzetet, hiszen Szlovákia is EU-tag, ezért az ő meglátása szerint leginkább a magyar kultúra megőrzéséhez szükséges további hathatós magyarországi segítség. Megkülönböztetett érdeklődés kísérte Bunyik Zoltánnak, a vajdasági kormány művelődési miniszterének szavait, aki a következőkről szólt:- Míg Szerbiában csak 3, a Vajdaságban 15 százalékos a magyarok aránya, és bízom benne, hogy a jövő vasárnapi választások után is kormánytényező leszünk. A radikalizálódott szer- bek ellenében azoknak a partnerségére számítunk, akik hisznek a demokratikus formákban, és hajlandók betartani a kisebbségi törvényeket. Ami Magyarország szerepvállalását illeti, a következőket várjuk: hogy álljon ki mellettünk bizonyos helyzetekben, alakítson ki egy Kárpát-medencei kulturális teret, határok nélkül, legyen minél előbb kettős állampolgárság. És persze nem feledkezhetünk meg az anyagi támogatásról sem. FUTNAK A KÉP Reptéri románc Nagy Imre Nem gondolom, hogy a Terminál lenne Steven Spielberg legjobb filmje, de azt igen, hogy a korai Párbaj mellett ez az új mozidarab a rendező legsajá- tabb és ezért számomra legrokonszenvesebb alkotása. Szerintem ő konzervatív ember, úgy is mondhatnám, egy kedves, régimódi úr, aki mindig érdekes, aktuális témát választ ugyan, ám formai szempontból - ami, művészetféléről lévén szó, perdöntőnek számít - a lehető leghagyományosabban gondolkodik. És ez jól van így. Spielberg úgy rendez, ahogy a természete megköveteli. Az lenne baj, ha ezzel az öreguras alkattal mo- dernkedne (mint oly sokan). Ismeri magát És ami még fontosabb, ismeri a közönségét Tudja, hogy a publikum kedveli a hátrányos helyzetű kisembereket, ezeket a tipikus mozihősöket. A Terminál főszereplője egy posztkommunista keleti országból érkezik a New York-i repülőtérre. Krakhoziából, egy kitalált, de nagyon is létezőnek tűnő államból, ahol cirill betűkkel írnak, szlávul beszélnek, s teljes a felfordulás. Most éppen puccs van. A lázadás következtében Viktor Navorski útlevele érvénytelen, haza nem mehet, de az Államok földjére sem léphet. Kijelölt tartózkodási helye a légikikötő terminálja, nemzetközi várócsarnoka. Itt él tehát. Több hónapig. A néző különösen szereti, ha a kisember nem csupán kiszolgáltatott és védtelen, de talpraesett is. Amolyan keljfeljancsi. Tom Hanks remekel ebben a szerepben. Szépen berendezkedik a 67-es kapunál, hálóhelyet vackol magának, sőt még feketemunkát is vállal, s közben tanulja a nyelvet. Barátokra tesz szert, akik a reptér egyszerű alkalmazottjai. Afféle bevándorlók: egyik indiai, másik afrikai, a harmadik talán latin-amerikai. Ezekben van még összetartás, emberség. Velük szemben az intézmény biztonsági főnöke, aki légmentesen lezárható kézitáskából veszi elő fertőtlenített elemózsiáját, maga a megtestesült rosszindulat és bürokrácia. A végén azonban még az ő kőszíve is dobban egy emberségeset. Mert a néző azt is szereti, ha a dolgok szépen elrendeződnek. Viktor Navorski eléri célját: megszerzi a világhírű szaxofonos autogramját, amiért jött, hogy teljesítse apja utolsó kívánságát. Ezeknél a szlávok- nál, mondja Spielberg némi nosztalgiával, még fontos szerepet játszik a család, Navorski egy honfitársa is az apja számára vásárolt gyógyszerekkel bukik le a vámosoknál, akik szerfelett boldogok, hogy az orvosságot elkobozhatják tőle. A film kicsit érzelgős, de ez valójában nem annyira hiba, inkább a műfaj jellegzetessége. Mint ahogy az is, hogy a történet nem nagyon tud véget érni. Két- szer-háromszor is azt hisszük, hogy készen van, de a rendezőnek még eszébe jut valami, és azt is elmeséli ráadásul. De nem bánjuk, mert szeretjük a mesemondót. Annál is inkább, mert ügyesen elkerüli a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” fordulatot, mert az már túl szép lenne. Ezért a szerelmi zálogul épített falikút szemkápráztató- an csillog, de a víz nem akar csobogni belőle. Az időzónák között utazgató légikisasszony (Catherine Zeta-Jones) pedig, könnyezve bár, de ellibeg régi szeretője karján. Viszont megvan az autogram, és Krakhoziában kitör - a béke. Esti landolás. Catherine Zeta-Jones és Tom Hanks Az esendöség műfaja A tárca az, ami a vonal alatt van - fogalmazták meg szellemesen az akkori idők, a múlt század tí- zes-húszas-harmincas éveinek lapszerkesztői ennek az iroda- lomközeli-irodalmi, sajátos műfajnak a mibenlétét. Mert az adott lap mindig adott oldalán egy vonallal választották el az olvasók szórakoztatására szánt írásokat: szerepelt ott novella, folytatásos regény, művészeti tárgyú szemle, úti levél. Tárcákként üdvözölte például Szép Ernő, a Nyugat hasábjain, Krúdy Szindbád-történeteit. Kevés lap engedi meg magának, hogy rendszeresen tárcákkal szórakoztassa olvasóit; a rohanás, vélik, más emberi tempót diktál. S talán azért is, mert egyszerű, semmi kis műfajnak, az irodalom szürke kiskatonájának tekinti. De muszáj megállni néha egy pillanatra: mert a hangulatok, a kis történetek, az anek- dotikus életképek mögött mindig az sejlik föl, hogy a tárca nem más, mint irodalmi megfelelője annak a nagyon is törékeny pillanatnak, amit emberi életnek nevezünk. A Dunántúli Napló hasábjain, szombatonként, egészen a közelmúltig ott szerepelt esendősé- günk egy-egy lenyomata. Olvasók tízezrei várták hétről hétre visszatérően a hétköznapitól eltérő, másképpen szóló, más ízű szavakat. A jövő héttől ismét itt lesz, ezen a napon és helyen Tüskés Tibor író, Méhes Károly újságíró-író, Belénessy Csaba újságíró, a Duna TV alelnöke és Kozma Ferenc újságíró egy-egy, a szellem és a lélek épülését szolgáló, olvasószórakoztató gondolatfutama. Tüskés Tibor H Olyan telepuléP 1 sen születtem, B A j a™ csak papí■ "M Balatonszántóp dón. Valamit be Mm t kellett írni a könyvbe, hiszen azt mégsem lehetett, hogy: a 119/a számú vasúti őrház! Az esztétikum felé a világ talán legszebb látványa, a Tihanyifélsziget terelt. Az irodalomra pedig a nagykanizsai gimnázium nyitotta a szemem, pontosabban a tanárok, akik hamarabb felfedezték a tehetséget a diákban, mint ő maga sejtette volna. Továbbá a ’48-52 közötti egyetemi évek, a legzordabb szellemi ínség idején. Ezek miatt lehettem később a Jelenkor szerkesztője - szemtelenül fiatalon. Egyébként nem értem, ilyen vén fejjel hogyan férek be a csapatba?! Méhes Károly Belénessy Csaba Kozma Ferenc Nem mondom, mint néha hallani, hogy „már gyermekfejjel író akartam lenni”, mert nem így volt. Lassan, szinte véletlenszerűen alakult minden. Kamaszként szinte mindenki ír verset, aztán a józanabbak abbahagyják. Úgy látszik, ennél ragaszkodóbb fajta vagyok, mert gimnazista korom óta megmaradtam az irodalom mellett, igaz, manapság inkább már a próza kies berkeiben. Ez nem szakma - az az újságírás, a Napló, 1990 óta. Az irodalom számomra a lehető legkomolyabb szórakozás. Olvasóként, íróként egyaránt. Merem hinni, eddigi könyveim ezt bizonyítják, és remélem, a leendő szombati tárcák is így születnek majd meg. Harminc évvel ezelőtt, első írásomban a Zsol- nay focicsapatának jósoltam volna a lapban fényes jövőt, amiben őszintén reménykedtem, már csak azért is, mert akkor a porcelángyárban voltam művezető. A fényes jövő nem érkezett el, de ez a része a cikknek be • sem került. Ez nem a pályán dől el, kisfiam... - mutatott a szerkesztő a pártbizottság felé. Ma már nincs a Zsolnaynak focicsapata, a gyár is egyre nehezebben veszi a levegőt. Mi az, ami jó, hogy eltűnt, mi az, ami hiányzik? S ami a legfontosabb: hogyan élnek, mit éreznek az emberek? Erről szeretnék írni, havonta egyszer. Itt, ahol először a nevem megjelent. Sajnos már van mire visszagondolni, kedves barátokra és kollégákra emlékezni. Kimondani is elképesztő: 1969-ben lettem a Dunántúli Napló újságírója. Ötven éve ebben a városban lakom, s ezért minden bizonnyal joggal érzem pécsinek és baranyainak magam, bár a már megszűnt Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyében születtem. S hogy mi a vonzalom oka? A „fellobogózott gyermekkorból” az iskolakezdés, a meszesi bányavidéken töltött boldog korszak: az ötvenes évek. Újhegy, Pécsbánya, Szabolcsfalu, István- akna és Árpádtető, a nagy kalandozások. A gépipari, majd a jogi egyetem. Feleségem, két nagylányom. Minden ideköt.
