Új Dunántúli Napló, 2004. június (15. évfolyam, 148-177. szám)

2004-06-27 / 174. szám

6 Riport, interjú 2004. június 27., vasárnap Geszti kinőtte a rövidnadrágot- Sohasem titkoltam, hogy imádom Pétert, s egyszersmind csodá­lom is. Iszonyatosan tehetséges, rengeteg mindenhez ért, leg­- Ugyanaznap szület­tünk, még a személyi számunk is hajszál­pontosan megegyezik- kivéve persze az első számjegyet. Olya­Sokáig úgy tűnt, GESZTI PÉTER számára a világ nem több érdekes, viccesen rímelő szavak halmazánál. Ám eltelt néhány év, s kiderült: az egykori tini műsorvezető remek musicalszöveg-író, és a reklámszakmában is megkerülhetetlen tényezővé vált. Ahogy ő mondja: kinőtte a rövidnadrágot. ’i van az új musical­lel? Már írják, ugye? • Még csak az alapo­zásnál tartunk, ötle­teket gyűjtünk hozzá, és köz­ben még folynak a tárgyalások.- Pedig nemrég megjelent, hogy már kész a librettó.- Az téves értesülés volt. Még egyeztetünk a jogtulajdo­nosokkal. Bár nevezhetjük ezt alkunak is.-Azon ötlete volt, hogy A lo­vakat lelövik, ugye? című mű­ből könnyű, zenés darab szü­lessen?- Igen. Dés Lászlóval évek óta kerestünk egy olyan klasz- szikusnak számító témát, amely nemcsak szórakoztat, hanem valódi drámaként szó­laltatható meg. Ez a kisregény éppen ilyen: komoly, aktuális áthallásokkal vet fel örök di­lemmákat. Ráadásul a történet­ben eleve megtalálhatók olyan elemek, amelyek a nagy musi­calek szerkezetéhez szüksége­sek. Bár a sztori a harmincas években játszódik, mégis poko­lian ismerős az alaphelyzet. Egy táncverseny csarnokában sorsszerűén záródnak össze emberek. Mintha csak egy ko­rabeli valóságshow-t látnánk.- Ugyanakkor azt hallani, rendesen bele akarnak nyúlni a mű szerkezetébe, hogy meg­feleljen a műfajjal kapcsolatos elvárásoknak...- így van, hiszen a Dzsungel könyve esetében sem történt másként. Az is jócskán eltér mind az eredeti Kipling-műtől, mind pedig a Disney verziójá­tól, mégis hatalmas siker. Nem azt néztük sanda szemmel, hogy miből lehet csillogó-villo- gó sikerdarabot fabrikálni, ha­nem a nagy művekre jellemző, állandó értékeket Békés Pál lib­rettóján keresztül a saját gon­dolataink megfogalmazására használtuk. Elértünk az öt­századik előadásig, de az is le­het, hogy túl vagyunk már az ezrediken is, hiszen eddig tíz színház mutatta be. Képzelje, még én sem kapok rá jegyet, ha be akarok vinni valakit, vár­nom kell, hogy valaki aznap visszamondja. Ezzel most nem panaszra nyílt a szám, egysze­rűen büszke vagyok rá.- Mitől ez a vonzódás a szín­padhoz?- Szerelmes vagyok a zenés színházba, s ezt az érzésemet csak erősíti, hogy úgy látom: a musical mint műfaj nagy baj­ban van. Nem csak nálunk, az egész világon. Meg lehet nézni, hogy mi vonzza most a közön­séget a Broadwayn. Az utolsó nagy siker az Oroszlánkirály volt, de a belőle készült film ré­vén annak masszív marketing­előzményei voltak, s az „előéle­te” komolyabb, mint az érték, ami benne megjelenik. Az el­múlt évekre jellemző próbálko­zások, mint mondjuk az ABBA vagy a Queen dalainak össze- fércelése egyszerű színpadi showműsorokat szült. A Hair, a Hegedűs a háztetőn, a West Side Story, a Cabaret, a Chicago komoly dramaturgiai háttere és igényessége, a mondanivaló fontossága valahogy kipusztul­ni látszik. Egy próbát megér visszatérni hozzájuk.- Sok munkájába került, amíg bebizonyította, hogy több van önben néhány vicces, rímes szófordulatnál?- Sokféle dolgot ragadtam fülön, többnyire sikerrel, s ez­zel nem csupán összezavartam a rólam alkotott kezdeti - hú, de vicces, gyorsbeszédű - ké­pet, hanem látványos körül­mények között számos el­lenséget is szereztem. Nem szorultam rá, hogy a magán­életemmel vagy a múltam­ban egyszer így-úgy kiküz­dött sikeremre hivatkozva próbáljam bizonyítani, hogy létezem. Magamnak kellett megcsinálnom magamat, s ebből számtalan kalandos pró­bálkozás kerekedett. Már a Rapülők sikereiben is megvil­lant a szójátszó felszín alatt egyfajta meglepő tartalom, a Jazz+Az-ban még inkább, s ezt sokan észlelték. Az ARC ' óriásplakát-pályázat is fejes volt az ismeret­lenbe, nem beszélve arról a vakmerőségről, hogy két évvel ezelőtt be mertem vállalni a libe­rális párt válasz­tási kampá­nyát.- Meny­nyire volt tör­vényszerű, hogy a reklámipart célozza meg?- A rendszerváltás táján há­rom dolog érdekelt. A média, a kommunikáció és a popzene. Az már külön mázli, hogy az adottságaim és a korszellem mondhatnám kéz a kézben ezek felé taszigált. Amerikában elég lett volna egy Rapülők szintű őrületet produkálni, de itthon ez a terep szűk térnek bizonyult. Az egzisztenciális elvárásaimat is leginkább a rek­lám és a média biztosította, ugyanakkor nem kellett min­dent elvállalni. Ami nem tet­szik, azt előbb-utóbb lepattin­tom magamról, és lelépek.- Előbb említette a liberális párt kampányát. A reklámipar szereplőinek többsége úgy irtó­zik a politikától, mint ördög a tömjéntől, mondván: ha elköte­lezik magukat az egyik oldal mellett, akkor elveszíthetik a másik féllel szimpatizáló meg­rendelőiket. Önben nem volt ilyen félelem ?- Nem. Vagy ha volt is, fon­tosabb volt, hogy tegyek ez el­len. Ez tipikusan „néger van az alagútban” típusú gondolko­dás. Mindenki azt hiszi, hogy ott van, létezik, aztán dehogy. Nálunk sem történt semmi. Igaz, kormányváltás jött... Egyébként ezzel kapcsolatban van egy tapasztalatom. Esze­rint a tudatos embert olyanok veszik körül, akikkel azonosul­ni tud. Valahogy egymásba ér­nek a hasonló erők. Ez az üzlet­ben is így van. Amivel nem azt akarom mondani, hogy a mi ügyfeleink egytől egyik liberáli­sok, hisz van olyan cég, amely­ről tudtam, hogy a vezetője jobboldali elkötelezettségű. De ezek a partnerek is azt a fajta normalitást képviselték, ami nem engedi, hogy mindent ket­tévágjon az elmebeteg ideolo- gizálás. Ettől függetlenül még mielőtt az egészbe belevágtam volna, minden ügyfelünknek küldtünk egy levelet, amelyben leírtuk, hogy ez az én szemé­lyes választásom, amelynek semmi köze a reklámügynök­ségünkhöz. Persze az eddigi torz reflexeket ismerve valószí­nű, hogy ha visszatér a jobbol­dal, akkor az állami döntésho­zók körében nem csak hogy nem leszek túl népszerű fiú, de még kellemetlenkedésre is szá­míthatok, de sebaj. Ez is bele­fér. Megjegyzem: most sem „agitpropos szolgálataim” miatt fut a szekér. A 2002-es kam­pány után kivontam magam a politikai térből, pontosan azért, nehogy rám süthessék, hogy így próbálok előnyökhöz jutni.- Pedig ha az SZDSZ-nek van egy jó mondata, még ma is elterjed, hogy ezt biztos a Gesz­ti találta ki...- Pedig nem. Az EP-választá- sokhoz már semmi közöm nem volt. Tettem bizonyos ajánláso­kat, hogy kikkel dolgozzanak, de ennyi. Örülök, hogy nélkü­lem is sikeresek.- Nemrég kijelentette, hogy a magánélete tabu. Ugyanak­kor az esküvőjéről több oldalon foglalkozott az egyik színes ma­gazin, míg a Gregor Bernadettel elkapott fotó miatt érezhetően neheztelt. Netán az élete is olyan, mint a reklám: a jót kia­báljuk, a negatív dolgokat pe­dig megpróbáljuk elhallgatni?- Szó sincs erről. Ugyan mi­lyen szempont szerint ítélhető meg negatívan, ami velem az elmúlt egy évben történt? És ki­nek is állhatna jogában így ér­tékelni? Én is olyan ember va­gyok, mint bárki más. Jogom­ban áll szeretni, gyűlölni, ra- jongani és hibázni. Hogy az életemet szappanoperává igye­kezett alakítani a bulvársajtó, természetes, hiszen nem adtam róla információkat. Szeretem én eldönteni, hogy mibe ava­tom be a világot. Az esküvőnk­re annak idején egyetlen újság­írót vagy fotóst sem hívtunk, ott vártak kint az utcán, azt pe­dig nem tilthattuk meg senki­nek, hogy közterületen kattint­gassa a gépét. Egyébként aki kí­váncsi az életemre, a dalszöve­geimből mindent megtudhat rólam, ami fontos.- Néhány hete viszont egy másik magazinban meglepően személyes vallomást tett arról, hogy mit jelent az ön számára a család, mennyire hiányzik az édesapja. Akkor most mi a ta­bu, és hol húzódnak a határok?- Az állandóságról szívesen beszélek. Ezt jelentik számom­ra á szüleim, a családom, a ba­rátaim. Einstein nyilatkozta egyszer: „A semmiségek az idő rostáján át a feledés tengerébe hullanak.” Nem beszélni sze­relmi ügyeinkről megóv minket későbbi pirulásoktól. Eleget tévedünk így is, minek ezt még fokozni?- Akkor azt is soroljuk oda, hogy épp ezekben a napokban hirdetnek egy másik újságot azzal, hogy az ön édesanyja, az ország Márta nénije elárulja Geszti Péter titkait?- Nem vagyok a család rend­őre, hogy megmondjam, ki mi­kor és mit nyilatkozhat. Fel­nőtt, okos, intelligens emberek vesznek körül, akik csak akkor .nyilatkoznak, ha mondanivaló­juk van. Egyébként édesanyám meg­mutatta nekem azt a cikket, és annyit elárulhatok: csak a ket­tőnk viszonyáról beszélt.- Valahol olvastam, hogy tíz év múlva egy nyolcéves gyerme­ket szeretne maga körül látni...- így van. De nem tudom, mit mondhatnék még többet.- Mondjuk azt, hogy akkor úgy fogalmazott: a gyermek az egyetlen, saját halálunkon túl­mutató projekt. Projekt?- Projekt, program, vállalás, adomány - mindegy. Aki vallá­GESZTI PETER Született: 1964. május 9. Iskolái: ELTE Tanárképző Főiskola Pályája: 1974-80 között gyermekszínész, 1983-tól az Első Emelet együttes dalszövegírója. 1985-től reklámszövegeket ír. Ripor­ter a rádió ifjúsági műsorai­ban, a Danubius Rádiónál műsorvezető, zenei szer­kesztő, televíziós műsorve­zető az Ász és a Megáll az ész című produkciókban (1988). Az Akció Kft. Rek­lámügynökség kreatív veze­tője (1991), megalakítja a Rapülők együttest (1992), és a Jazz+Az együttest. A dzsungel könyve musical dalszövegírója. Elismerések: A Rapülők- lemez eMeRTon-díja, a Rapeta lemez Huszka Jenő-díja, Déri János-díj sós nevelésben részesült, hihet abban, hogy a halál után is jön még valami, de aki nem hívő, mint én, azt is foglalkoztatja az elmúlás. Az élet egyszer csak véget ér, és kell valami tudat, ami segít feldolgozni saját je­lentéktelenségünket. Gyakran érzem úgy, hogy az ember ta­lán a gyermekében élhet igazán tovább. Persze néhanap elhitet­hetem magammal, hogy a da­laim, a musicalek majd túlél­nek - ki tudja? -, de valószínű­leg illúzió, hogy egy tízmilliós ország kulturális emlékezete örökíti tovább mindazt, amit az életemben fontosnak tartottam. A gyermek egyedi esély, sze­mélyes emlékezet, génörökös. Olykor nem kell templomokat építeni, elég csak egy kavicsot lerakni. Dián Tamás MARTA NÉNI alább ugyanennyifélét csinál, és ez számomra borzasztóan szimpatikus. Szerintem ő egy igazi reneszánsz embertípus. Ugyanakkor van valami, ami nem hagy nyugodni. Rettentően érdekel, mihez ért a legjobban, s izgu­lok is, hogy kiderüljön, mi lesz belőle, ha nagy lesz... nők vagyunk, mintha ikrek lennénk, meg is beszéltük, hogy valahol mi tény­leg testvérek lehetünk. Egyformán érzékenyek vagyunk, nem szeretünk szerelmesek lenni, mert már az első na­pon gyászoljuk a szerelem végének el­ső napját. A különbség annyi, hogy én jóval kitárulkozóbb vagyok nála.- Négy éve halt meg a lányom, Pé­ter nővére, aki négy gyereket nevelt. Ter­mészetesen mind­egyiküket magunk­hoz vettük, Péter pedig vállalta a csa­ládfenntartó szerepét. Ugyanúgy hoz­záférhetek a bankszámlájához, mint ő, azt mondta, annyi pénzt költhetek, amennyire csak szükség van. Soha­sem kérdezi, mennyit vettem ki. Igaz, ezzel olyan nagy rizikót nem vállal, mert mindig spórolós voltam... I

Next

/
Thumbnails
Contents