Új Dunántúli Napló, 2004. június (15. évfolyam, 148-177. szám)
2004-06-26 / 173. szám
2004. Június 26., szombat KULTÚRA R t P O R T 7. OLDAL Nincs más lehetőség, mint együtt élni az atomenergiával Magyarország energiaellátása szempontjából nincs más út, mint a paksi atomerőmű élettartamának meghosszabbítása, ezzel párhuzamosan a bátaapáti hulladéklerakó létrehozása. Ezt hangsúlyozta Vajda György akadémikus, az atomenergia magyarországi békés felhasználásának fél évszázados évfordulója alkalmából Pécsett rendezett jubileumi tudományos ülésen.- Magyarország éves energiafogyasztása az Ön által fölvázolt statisztika szerint jelenleg a világátlag másfélszerese. Milyen tendencia érvényesül hazánkban a XXL században?- Az, ami a fejlett világ egészére jellemző: enyhe, de megállíthatatlan növekedési ütemmel kell számolni. A rendszerváltást követő évtized rendkívül kritikus időszak volt. A gazdaság átrendeződése és teljesítő- képességének csökkenése miatt nagyon nagy mértékben visszaesett az energiafelhasználás. Kimúlt a kohászat, a nehézvegyipar, az építőanyag-ipar és még sorolhatnám. Szerencsére növekedési pályára állt a gazdaság, ezzel párhuzamosan évente egy százalék körüli mértékben nőtt az energiafelhasználás. Várhatóan ez érvényesül a továbbiakban is.- Úgy fogyasztunk el többet, hogy a hagyományos energiahordozók óhatatlanul háttérbe szorulnak...- Ez azért hosszabb időt jelent, hiszen a magyar gazdaság alapvetően importra szorul. A szénbányászatban egyedül a külfejtéssel kitermelhető lignit vehető már csak számba, a Bük és a Mátra készleteire lehetne még egy ezer megawatt körüli teljesítményű erőművet alapozni. Másutt ez kétséges, hiszen nagy valószínűséggel nem szerezhető meg a lakosság egyetértése a külfejtések tekintetében. Ami pedig az olajat és a földgázt illeti, egyre domi- nánsabb az import, mert amellett, hogy szerények a hazai források, mindinkább visszaesik az itthoni kitermelés. Tehát az lesz, ami a világban érvényesül. Az Európai Unióban például már ötven százalékos az importfüggőség, az arány húsz éven belül eléri a hetven százalékot. Ez pedig kockázatokat rejt magában, és éppen ezért az EU szükségesnek tartja olyan megoldások kidolgozását, amelyek növelik az ellátás biztonságát.- Itt kerül a képbe a „tiszta” - azaz az atomenergia. Ami ebből bennünket érint, az a paksi erőmű élettartamának meghosz- szabbítása, illetve a radioaktív hulladék elhelyezése.- Türelmes és színvonalas ismeretterjesztésre van szükség azért, hogy az emberekkel megértessék: mi is az az atomerőmű, van-e veszélye vagy sem. Másrészt pedig rendkívül korrekt tájékoztatás kell a különböző nukleáris létesítmények működéséről, hogy meg lehessen nyerni a bizalmat. A mai ismeretek birtokában, azt hiszem, nincs más út, mint az atomenergia. Jellemző, hogy az USA-ban nemcsak az erőműi élettartam-hosszabbítás vált tömegessé, hanem a kormányzat rengeteget fordít az új és biztonságos atomenergia-rendszerek kifejlesztésére.- Ön azt hangoztatja, hogy Magyarországon társadalmi és politikai konszenzusra van szükség atomenergia-ügyben.- Elsősorban a politika felelősségét emelném ki, mert szörnyűséges állapotnak tartom, hogy amit az egyik oldd javasol, azt a másik igyekszik rögtön megfúrni. Ez a kormány nehéz leckéje, de e tekintetben nincs kecmec, meg kell egyezni. A bátaapáti hulladéktárolót létre kell hozni, a paksi erőmű élettartamát meg kell hosszabbítani, bármit is mondanak a zöldek, hogy „flyen veszélyes, meg olyan veszélyes”. Mert ha nincs Paks, akkor új erőművet kell helyette építeni. Ki vállalja ezt föl? A privát szektor nem hogy atom-, de még szénerőművet sem fog építeni, legföljebb a hőszolgáltatásba kapcsolt földgázblokkokat. Szóval nincs más út, mert élni kell. ____________________________________________BALOGH Z. Gasztronómia és művészet Tavaly kezdődött a bólyi Montenuovo-Bat- thyány kastélypark mutatós, kiülős rendezvénye, amelyet „Fehérborok és fehérpecsenyék" címmel hirdetett meg a város és a Mo- hács-Bóly Fehérborút Egyesület. A gasztronómia és a hozzá kapcsolható művészetek találkozója, amely egy csapásra az országos hírnevet szerzett, sőt külföldi vendégek is akadtak. Most vasárnap 12 órától borrendi köszöntővel veszi kezdetét az idei gasztronómiai találkozó, s amint azt Alackemé Vincze Katalin, a borút menedzsere lapunknak elmondta, már befejeződtek a kastélyparkban az előkészületek, a különféle rendezvényt segítő pavilonok - pecsenyesütők és borkimérők - lassan a helyükre kerülnek. Elkészült a program is, igy már csak azért imádkoznak, hogy az időjárás is kegyeibe vegye ezt a szabadtéri rendezvényt. A műsort Menyhárt Éva és a mohácsi cigányzenekar indítja, majd a Híres Pannónia Együttes virágénekeket ad elő. Nagy érdeklődéssel várják a Bólyi Vegyeskórus és a szlovén „Rado Simoniti Vegyeskar” közös műsorát, a helyi néptáncegyüttes alkalomra szóló bemutatóját. A sok-sok érdekes program közül kiemelkedik a zárás; a napot és az estét a Bartók Béla Kórus búcsúztatja, Lakner Tamás vezényletével. K.F. ÉPÍTÉSZFOGADALOM PÉCSETT. A PTE Pollack Mihály Műszaki Kar 74 végzős építész- hallgatója vette át tegnap a diplomáját a Dómmúzeumban, ahol az ünnepélyes diplomaosz- tó ünnepély keretén belül a diplomatervek anyagából nyílt kiállítás. fotó; löffler peter Futnak a képek Jelről jelre Mándy Iván egyik szép elbeszélésében szerepel egy utas s az ő sovány, keseszínű lovacskája. Rongy- gyá ázva utaznak London felé. Az utas a lovát nézi. „Olyan végtelen megadással tűrte az esőt. Alig észrevehetően bólogatott. Nem nézett hátra. De valamiképpen láttam a tekintetét. Azt a fáradt, bölcs tekintetet. Mintha hálás lenne. Talán hogy nem hajszolom, és nincs egy rossz szavam se.” Ez a pár sor ember és állat sorsközösségének, lelki összetartozásának mélyen átélt példáját adja. Mándy novelláját, fttrcsa módon, most egy koreai film juttatta eszembe. Kim Ki-duk mívesen kimunkált, sugallatos alkotása, a Tavasz, nyár, ősz, tél... és újra tavasz (Bőm yeo- reum gaeul gyeowool geurigo bőm), amelynek időszerkezete a természet ciklikus rendjét követi. Ennek a nagy körforgásnak az ember is részese. A történet, amely hangulatos, bennünk, európai nézőkben rousseau-i nosztalgiákat ébresztő képeken idéződik fel, a vadonban játszódik. Egy hegyek által övezett tavon áll egy tutajszerű faalkotmány, rajta egy ház, ebben egy remete él, aki egy kisfiút nevel. Életük: édeni, ártatlan együttlét a természettel és egymással. Ä szobáknak van ajtaja, de nincs elválasztó fala, a vízen épített kapu mellett nincs kerítés. Egyetlen, tagolatlan tér az egész miliő, ahol a szereplők mozgása, így a ritmikusan fel-fel- nyüó kapuszámyak közti áthaladás, rituális jellegű. Ez a szerzetesi életformával függ össze, amelyet szertartások szabályoznak. Egyszer a kisfiú, aki most ismerkedik a világgal, növényeket gyűjt, és szemlélgeti az állatokat, egyik játéka során, akarva-akaratlanul, goromba tréfát űz ez utóbbiakkal: kavicsot kötöz egy halacskára, aztán egy békára, majd egy kígyó testére. A mester figyeli, de nem lép közbe. Másnap reggel azonban a fiú arra ébred, hogy egy nagy kő van a hátára kötve. Sír, mert a kő nehéz, alig tud mozogni. A mester azt mondja neki: keresd meg a halat, a békát meg a kígyót, oldozd le róluk a kavicsot, akkor majd én is megszabadítalak a nehéz súlytól. De ha valamelyik állat meghalt, akkor hiába veszem le rólad a követ, a szívedben örökre cipelni fogod annak terhét. A fiú elmegy, de már csak a békát találja életben, a hal és a kígyó elpusztult. A fiú keservesen sír. Nagy baj történt. Megbomlott a teremtés békéje és egysége (amelynek egy késő sugara vetült rá Mándy idézett szövegére), megtörtént a bűnbeesés. Kim Ki-duk története ebből a szituációból bomlik ki. Ennek fényében értelmezhető a tragikus szerelmi románc: egy gyógyulni vágyó lány is megérkezik a megsértett rendű édenbe, akit később talán megölnek, de az is lehet, hogy nem, mert alkalmasint azonos a később felbukkanó, lefátyolozott arcú nővel. Ez a végtelenül egyszerű film zavarba ejtően homályos, ám éppen ez a legszebb benne, ez a lebegés a vízen, olyan, mint egy ballada, vagy mint egy buddhista tanítás. Kim Ki-duk szerint a kép és az írás lényegében azonos, közös ideájukat az a forma adja, amely - a deszkába vésett szöveg szerint - az ürességgel rokon. A remete ítélete szerint a megtért bűnösnek egy erről szóló szöveget kell bevésnie a fába. Ha jelről jelre haladsz, mondja a mester, lassan elpárolog belőled az önzés és a szenvedély, amely minden baj oka. És a jelekben az ember, az írás és az olvasás kettős aktusa által, felismeri az élet törvényét. Mert a világ maga is szöveg, amit olvasni kell: jelről jelre haladva. És cipelni kell a követ, úgy tűnik, mindörökre. Kezdet és vég egybeesik. A film végén ismét egy remete él a tavon, aki nem más, mint az egykori kisfiú. Mellette egy gyermek játszik, aki talán az övé. Es aki majd a bűnét örökli. Nagy Imre A forma: üresség, az üresség: forma (Ha Yeo-jin és Seo Jae-kyeong) Rockizó Megfogadtam, nem írok többet halottaimról. Nagyon megvisel az emlékezés. Azok mennek el, akik egészségesebbek, életerő- sebbek voltak nálam, s mindig a fiúk hullanak. Évek óta alig láttam régi tévés kollégáimat. Mégis, amikor Wiedermann Karcsi után elvesztettük Reil Szépít, Osztermajer Mikit, a haspók Jósfay Gyurit, s nemrég Wolfart Janit, életem legszebb két évtizede kavarodott bennem, de megtartottam az emlékeket. Bár mindig el akartam mondani, amit Jani meghatottan mesélt egy terepszemle során. Előző nap szülőfaluja, Görcsönydoboka tanácselnöke, látva, hogy otthon van, behívta egy koccintásra, és azt mondta neki: „Mindig tudd, mi büszkék vagyunk rád. Te a mi falunk szülötte vagy. Innen indultál. Mi figyelünk téged és örülünk minden sikerednek. Tudd, hogy szeretünk és ide mindig hazajöhetsz.” Persze svábul mondta, úgy meghatóbb, mint ahogy le tudom fordítani. Wolfart szerkesztőként, nemzetiségi politikusként, diplomataként egyaránt úgy dolgozott, úgy beszélt, hogy ne kelljen szégyellnie magát soha, ha bármely falubelijének a szemébe kell néznie. Később ritkán találkoztunk, néhány telefon, híradások, de ezekből is éreztem, megmaradt annak a józan eszű, vagány svábgyereknek, aki volt. Aki a fenti vallomást úgy zárta: „Én sohasem megúszni akarok egy feladatot, hanem a lehető legjobban megcsinálni. A fajtámnak tartozom vele.” A fajtájáról pedig többször hangsúlyozta, hogy ő magyarországi német. Dunántúli. Nem írtam róluk, de egyre többet beszélgettem a halottaimmal. Már vágytam utánuk. Súlyos szívelégtelenség miatt pang a vérellátásom. Ez minden szerv működésére kihat. Nyűg vagyok környezetemnek, s nem szívesen megyek emberek közé. Dühítenek a jó tanácsok, a biztatás, hogy ne hagyjam el magam, ___________Egy öregember emlékirataiból arkangyalok futnom kéne néha. Állni sem tudok. A nők különösen leleményesek ötletekben. Már tudom, miért rövidebb életűek a férfiak. Nyavalyám jól látható jele a bennem felhalmozódott víz. Ami- .kor hiába majszolok vízhajtókat nassolás helyett, kitűnő kardiológusom, Zénó doktor vénás injekciókban, infúzióban adagolja őket, mert folyékony állapotban minden jobban hat. Egy darabig. Lábamban, karomban, tüdőmben már semmi víz, de a hasam nem lett kisebb. Diétával is besegítettem. Egy evésre fél alma, de este már ezt a felet sem kívántam, csak egy kis paradicsomlevet. Ekkor több hölgyismerősöm fogyókúrás recepteket ajánlott. Egész nap nem ettem annyit, mint amit reggelire javasoltak. Telefonáltam az orvosomnak: hasfelmetszés, elaltatás, halál, amit akar, de nem bírom tovább. Azt hittem, szokás szerint megbeszéljük a terápiát. Ehelyett, amikor a klinikára értem, minden elő volt készítve. Ultrahang. Vérvétel. Injekció. Megbökött egy vékony tűvel. Két ápolónő tüsténkedett körülöttünk.- Folyik szépen - mondta Renáta, kezemre téve a kezét. Fegyelmezett, lelkiismeretes nővér, bár sokszor morcnak tűnik. A jelenléte is megnyugtatott. Csodálkoztam, hogy egy lavórba folyik az utált lé, s még jobban, hogy nem büdös. Két óra múlva úgy megköny- nyebbültem, hogy legszívesebben felkeltem volna.- Ez csak tűzoltás volt. Az alapbajt nem tudjuk megszüntetni. Lehet, hogy havonta meg kell ismételni. Nem akartam előbb ehhez folyamodni, mert sok fehérjét is veszítesz vele... - magyarázott Zénó. Én a sebemet leragasztó Renáta arcát néztem. Észre sem vettem eddig, hogy ez a szigorú arcú asz- szonyka közelről ilyen kedves. Kora este Rita jött vérnyomást és vércukrot mérni. Elvarázsolt grófkisasszony a nővérek között. Munkaruhában is nett, s a feje átlagon felül fotogén. A mérések után, a kötelező érdeklődés percében, laza harántterpeszben állt az ajtó előtt, demerungos szórt fényben, szabad kezével lazán, bronzszínű hajába túrt. Elakadt a szavam. Színésszel, táncossal, sztárokkal keményen kellett dolgoznom, hogy képernyőn, pódiumon, bárműsorban ez a gesztus ne hasson erőltetett póznak, csak kecsesen nőiesnek. De ilyen természetes bájjal, lazán, ezt a „jaj milyen a hajam?” gesztust még nem láttam. Belesápadhattam a látvány szépségébe, mert azt kérdezte:- Nem szédül?- Hát, ha magát nézem, egy kicsit - válaszoltam. Ő rutin bóknak vette és ment ezer dolga felé. Magamra maradva kezdtem érezni, hogy szervezetem valóban sok fehérjét is veszített. De bizakodó lettem. Egyetlen csapolás ennyire visszahozta fogékonyságomat a női báj iránt? Aprószentekkor tán már subrikálni járok. Amikor már nem csak a nők, de a bor szépségét is kezdtem újra érzékelni, barátom, aki Wolfart halálhírét is hozta, tapintatosan tudatta, hogy az elpusztíthatat- lannak hitt nyelvzseni, aki súlyos műtétek után 65 évesen is maga volt a vitalitás, a színház, a zene, a tánc, az utazás megszállottja... Aki sosem volt fáradt, ha művészetről kellett fecsegni... S mindig határozott véleménye volt, bár kritikát csak akkor olvasott, ha régi színpadi partnere, Krasznói Klári fölhívta valamelyikre a figyelmét... Szóval ő, kinek Kokó, kinek Kakadu, kinek Aubrecht tanár úr, nem jön be többet elmondani, hol járt, hogy van, s megkérdezni mit nézzen meg. Három nap múlva mégis bejött. Álmomban. Hepi volt, csak kicsit fölháborodott:- Ezt írd meg Bükkösdi! Ki akarnak tiltani a mennyországból, mert rockizni tanítottam az arkangyalokat. Egyébként a Gábriel tehetséges.- Mondd meg, hogy ne küldjenek a pokolba. Ha az ördögöket is megtanítod, jutalom lesz odakerülni. így is, az a célország.- Na, ezt írd meg! Megírtam. Bükkösdi László t a 4 >
