Új Dunántúli Napló, 2004. június (15. évfolyam, 148-177. szám)

2004-06-26 / 173. szám

2004. Június 26., szombat KULTÚRA ­R t P O R T 7. OLDAL Nincs más lehetőség, mint együtt élni az atomenergiával Magyarország energiaellátása szempont­jából nincs más út, mint a paksi atomerő­mű élettartamának meghosszabbítása, ezzel párhuzamosan a bátaapáti hulla­déklerakó létrehozása. Ezt hangsúlyozta Vajda György akadémikus, az atomener­gia magyarországi békés felhasználásá­nak fél évszázados évfordulója alkalmá­ból Pécsett rendezett jubileumi tudomá­nyos ülésen.- Magyarország éves energiafogyasztása az Ön által fölvázolt statisztika szerint jelenleg a világátlag másfélszerese. Milyen tendencia érvényesül hazánkban a XXL században?- Az, ami a fejlett világ egészére jellemző: enyhe, de megállíthatatlan növekedési ütemmel kell számolni. A rendszerváltást követő évtized rendkívül kritikus időszak volt. A gazdaság átrendeződése és teljesítő- képességének csökkenése miatt nagyon nagy mértékben visszaesett az energiafel­használás. Kimúlt a kohászat, a nehézvegy­ipar, az építőanyag-ipar és még sorolhat­nám. Szerencsére növekedési pályára állt a gazdaság, ezzel párhuzamosan évente egy százalék körüli mértékben nőtt az energia­felhasználás. Várhatóan ez érvényesül a to­vábbiakban is.- Úgy fogyasztunk el többet, hogy a ha­gyományos energiahordozók óhatatlanul háttérbe szorulnak...- Ez azért hosszabb időt jelent, hiszen a magyar gazdaság alapvetően importra szorul. A szénbányászatban egyedül a külfejtéssel kitermelhető lignit vehető már csak számba, a Bük és a Mátra készleteire lehetne még egy ezer megawatt körüli tel­jesítményű erőművet alapozni. Másutt ez kétséges, hiszen nagy valószínűséggel nem szerezhető meg a lakos­ság egyetértése a külfej­tések tekintetében. Ami pedig az olajat és a föld­gázt illeti, egyre domi- nánsabb az import, mert amellett, hogy szerények a hazai források, mindin­kább visszaesik az ittho­ni kitermelés. Tehát az lesz, ami a világ­ban érvényesül. Az Európai Unióban pél­dául már ötven százalékos az importfüg­gőség, az arány húsz éven belül eléri a hetven százalékot. Ez pedig kockázatokat rejt magában, és éppen ezért az EU szük­ségesnek tartja olyan megoldások kidol­gozását, amelyek növelik az ellátás biz­tonságát.- Itt kerül a képbe a „tiszta” - azaz az atomenergia. Ami ebből bennünket érint, az a paksi erőmű élettartamának meghosz- szabbítása, illetve a radioaktív hulladék el­helyezése.- Türelmes és színvonalas ismeretterjesz­tésre van szükség azért, hogy az emberekkel megértessék: mi is az az atomerőmű, van-e veszélye vagy sem. Másrészt pedig rendkívül korrekt tájékoztatás kell a különböző nukle­áris létesítmények működéséről, hogy meg lehessen nyerni a bizalmat. A mai ismeretek birtokában, azt hiszem, nincs más út, mint az atomenergia. Jellemző, hogy az USA-ban nemcsak az erőműi élettartam-hosszabbítás vált tömegessé, hanem a kormányzat renge­teget fordít az új és biztonságos atomener­gia-rendszerek kifejlesztésére.- Ön azt hangoztatja, hogy Magyarorszá­gon társadalmi és politikai konszenzusra van szükség atomenergia-ügyben.- Elsősorban a politika felelősségét emel­ném ki, mert szörnyűséges állapotnak tartom, hogy amit az egyik oldd javasol, azt a másik igyekszik rögtön megfúrni. Ez a kormány ne­héz leckéje, de e tekintetben nincs kecmec, meg kell egyezni. A bátaapáti hulladéktárolót létre kell hozni, a paksi erőmű élettartamát meg kell hosszabbítani, bármit is mondanak a zöldek, hogy „flyen veszélyes, meg olyan ve­szélyes”. Mert ha nincs Paks, akkor új erőmű­vet kell helyette építeni. Ki vállalja ezt föl? A privát szektor nem hogy atom-, de még szén­erőművet sem fog építeni, legföljebb a hőszol­gáltatásba kapcsolt földgázblokkokat. Szóval nincs más út, mert élni kell. ____________________________________________BALOGH Z. Gasztronómia és művészet Tavaly kezdődött a bólyi Montenuovo-Bat- thyány kastélypark mutatós, kiülős rendez­vénye, amelyet „Fehérborok és fehérpecse­nyék" címmel hirdetett meg a város és a Mo- hács-Bóly Fehérborút Egyesület. A gasztro­nómia és a hozzá kapcsolható művészetek találkozója, amely egy csapásra az országos hírnevet szerzett, sőt külföldi vendégek is akadtak. Most vasárnap 12 órától borrendi köszön­tővel veszi kezdetét az idei gasztronómiai ta­lálkozó, s amint azt Alackemé Vincze Kata­lin, a borút menedzsere lapunknak elmond­ta, már befejeződtek a kastélyparkban az elő­készületek, a különféle rendezvényt segítő pavilonok - pecsenyesütők és borkimérők - lassan a helyükre kerülnek. Elkészült a prog­ram is, igy már csak azért imádkoznak, hogy az időjárás is kegyeibe vegye ezt a szabadtéri rendezvényt. A műsort Menyhárt Éva és a mohácsi cigányzenekar indítja, majd a Híres Pannónia Együttes virágénekeket ad elő. Nagy érdeklődéssel várják a Bólyi Vegyeskó­rus és a szlovén „Rado Simoniti Vegyeskar” közös műsorát, a helyi néptáncegyüttes alka­lomra szóló bemutatóját. A sok-sok érdekes program közül kiemelkedik a zárás; a napot és az estét a Bartók Béla Kórus búcsúztatja, Lakner Tamás vezényletével. K.F. ÉPÍTÉSZFOGADALOM PÉCSETT. A PTE Pollack Mihály Műszaki Kar 74 végzős építész- hallgatója vette át tegnap a diplomáját a Dómmúzeumban, ahol az ünnepélyes diplomaosz- tó ünnepély keretén belül a diplomatervek anyagából nyílt kiállítás. fotó; löffler peter Futnak a képek Jelről jelre Mándy Iván egyik szép elbeszélé­sében szerepel egy utas s az ő so­vány, keseszínű lovacskája. Rongy- gyá ázva utaznak London felé. Az utas a lovát nézi. „Olyan végtelen megadással tűrte az esőt. Alig ész­revehetően bólogatott. Nem nézett hátra. De valamiképpen láttam a te­kintetét. Azt a fáradt, bölcs tekinte­tet. Mintha hálás lenne. Talán hogy nem hajszolom, és nincs egy rossz szavam se.” Ez a pár sor ember és állat sors­közösségének, lelki összetartozásá­nak mélyen átélt példáját adja. Mándy novelláját, fttrcsa módon, most egy koreai film juttatta eszem­be. Kim Ki-duk mívesen kimunkált, sugallatos alkotása, a Tavasz, nyár, ősz, tél... és újra tavasz (Bőm yeo- reum gaeul gyeowool geurigo bőm), amelynek időszerkezete a termé­szet ciklikus rendjét követi. Ennek a nagy körforgásnak az ember is ré­szese. A történet, amely hangula­tos, bennünk, európai nézőkben rousseau-i nosztalgiákat ébresztő képeken idéződik fel, a vadonban játszódik. Egy hegyek által övezett tavon áll egy tutajszerű faalkot­mány, rajta egy ház, ebben egy re­mete él, aki egy kisfiút nevel. Éle­tük: édeni, ártatlan együttlét a ter­mészettel és egymással. Ä szobák­nak van ajtaja, de nincs elválasztó fala, a vízen épített kapu mellett nincs kerítés. Egyetlen, tagolatlan tér az egész miliő, ahol a szereplők mozgása, így a ritmikusan fel-fel- nyüó kapuszámyak közti áthala­dás, rituális jellegű. Ez a szerzetesi életformával függ össze, amelyet szertartások szabályoznak. Egyszer a kisfiú, aki most ismer­kedik a világgal, növényeket gyűjt, és szemlélgeti az állatokat, egyik já­téka során, akarva-akaratlanul, go­romba tréfát űz ez utóbbiakkal: ka­vicsot kötöz egy halacskára, aztán egy békára, majd egy kígyó testére. A mester figyeli, de nem lép közbe. Másnap reggel azonban a fiú arra ébred, hogy egy nagy kő van a há­tára kötve. Sír, mert a kő nehéz, alig tud mozogni. A mester azt mondja neki: keresd meg a halat, a békát meg a kígyót, oldozd le róluk a ka­vicsot, akkor majd én is megszaba­dítalak a nehéz súlytól. De ha vala­melyik állat meghalt, akkor hiába veszem le rólad a követ, a szíved­ben örökre cipelni fogod annak ter­hét. A fiú elmegy, de már csak a bé­kát találja életben, a hal és a kígyó elpusztult. A fiú keservesen sír. Nagy baj történt. Megbomlott a te­remtés békéje és egysége (amely­nek egy késő sugara vetült rá Mán­dy idézett szövegére), megtörtént a bűnbeesés. Kim Ki-duk története ebből a szituációból bomlik ki. En­nek fényében értelmezhető a tragi­kus szerelmi románc: egy gyógyul­ni vágyó lány is megérkezik a meg­sértett rendű édenbe, akit később talán megölnek, de az is lehet, hogy nem, mert alkalmasint azo­nos a később felbukkanó, lefátyolo­zott arcú nővel. Ez a végtelenül egyszerű film zavarba ejtően ho­mályos, ám éppen ez a legszebb benne, ez a lebegés a vízen, olyan, mint egy ballada, vagy mint egy buddhista tanítás. Kim Ki-duk szerint a kép és az írás lényegében azonos, közös ideá­jukat az a forma adja, amely - a deszkába vésett szöveg szerint - az ürességgel rokon. A remete ítélete szerint a megtért bűnösnek egy er­ről szóló szöveget kell bevésnie a fá­ba. Ha jelről jelre haladsz, mondja a mester, lassan elpárolog belőled az önzés és a szenvedély, amely min­den baj oka. És a jelekben az ember, az írás és az olvasás kettős aktusa ál­tal, felismeri az élet törvényét. Mert a világ maga is szöveg, amit olvasni kell: jelről jelre haladva. És cipelni kell a követ, úgy tűnik, mindörökre. Kezdet és vég egybe­esik. A film végén ismét egy reme­te él a tavon, aki nem más, mint az egykori kisfiú. Mellette egy gyer­mek játszik, aki talán az övé. Es aki majd a bűnét örökli. Nagy Imre A forma: üresség, az üresség: forma (Ha Yeo-jin és Seo Jae-kyeong) Rockizó Megfogadtam, nem írok többet halottaimról. Nagyon megvisel az emlékezés. Azok mennek el, akik egészségesebbek, életerő- sebbek voltak nálam, s mindig a fiúk hullanak. Évek óta alig láttam régi tévés kollégáimat. Mégis, amikor Wie­dermann Karcsi után elvesztettük Reil Szépít, Osztermajer Mikit, a haspók Jósfay Gyurit, s nemrég Wolfart Janit, életem legszebb két évtizede kavarodott bennem, de megtartottam az emlékeket. Bár mindig el akartam mondani, amit Jani meghatottan mesélt egy terep­szemle során. Előző nap szülőfalu­ja, Görcsönydoboka tanácselnöke, látva, hogy otthon van, behívta egy koccintásra, és azt mondta neki: „Mindig tudd, mi büszkék va­gyunk rád. Te a mi falunk szülötte vagy. Innen indultál. Mi figyelünk téged és örülünk minden sikered­nek. Tudd, hogy szeretünk és ide mindig hazajöhetsz.” Persze svá­bul mondta, úgy meghatóbb, mint ahogy le tudom fordítani. Wolfart szerkesztőként, nem­zetiségi politikusként, diplomata­ként egyaránt úgy dolgozott, úgy beszélt, hogy ne kelljen szégyell­nie magát soha, ha bármely falu­belijének a szemébe kell néznie. Később ritkán találkoztunk, né­hány telefon, híradások, de ezek­ből is éreztem, megmaradt annak a józan eszű, vagány svábgyerek­nek, aki volt. Aki a fenti vallomást úgy zárta: „Én sohasem megúszni akarok egy feladatot, hanem a le­hető legjobban megcsinálni. A faj­támnak tartozom vele.” A fajtájá­ról pedig többször hangsúlyozta, hogy ő magyarországi német. Du­nántúli. Nem írtam róluk, de egyre töb­bet beszélgettem a halottaimmal. Már vágytam utánuk. Súlyos szívelégtelenség miatt pang a vérellátásom. Ez minden szerv működésére kihat. Nyűg vagyok környezetemnek, s nem szívesen megyek emberek közé. Dühítenek a jó tanácsok, a bizta­tás, hogy ne hagyjam el magam, ___________Egy öregember emlékirataiból arkangyalok futnom kéne néha. Állni sem tu­dok. A nők különösen leleménye­sek ötletekben. Már tudom, miért rövidebb életűek a férfiak. Nyavalyám jól látható jele a bennem felhalmozódott víz. Ami- .kor hiába majszolok vízhajtókat nassolás helyett, kitűnő kardioló­gusom, Zénó doktor vénás injek­ciókban, infúzióban adagolja őket, mert folyékony állapotban minden jobban hat. Egy darabig. Lábamban, karomban, tüdőm­ben már semmi víz, de a hasam nem lett kisebb. Diétával is bese­gítettem. Egy evésre fél alma, de este már ezt a felet sem kívántam, csak egy kis paradicsomlevet. Ek­kor több hölgyismerősöm fogyó­kúrás recepteket ajánlott. Egész nap nem ettem annyit, mint amit reggelire javasoltak. Telefonáltam az orvosomnak: hasfelmetszés, elaltatás, halál, amit akar, de nem bírom tovább. Azt hittem, szokás szerint meg­beszéljük a terápiát. Ehelyett, amikor a klinikára értem, minden elő volt készítve. Ultrahang. Vér­vétel. Injekció. Megbökött egy vé­kony tűvel. Két ápolónő tüsténke­dett körülöttünk.- Folyik szépen - mondta Re­náta, kezemre téve a kezét. Fe­gyelmezett, lelkiismeretes nővér, bár sokszor morcnak tűnik. A je­lenléte is megnyugtatott. Csodál­koztam, hogy egy lavórba folyik az utált lé, s még jobban, hogy nem büdös. Két óra múlva úgy megköny- nyebbültem, hogy legszívesebben felkeltem volna.- Ez csak tűzoltás volt. Az alapbajt nem tudjuk megszüntet­ni. Lehet, hogy havonta meg kell ismételni. Nem akartam előbb ehhez folyamodni, mert sok fe­hérjét is veszítesz vele... - ma­gyarázott Zénó. Én a sebemet leragasztó Rená­ta arcát néztem. Észre sem vettem eddig, hogy ez a szigorú arcú asz- szonyka közelről ilyen kedves. Kora este Rita jött vérnyomást és vércukrot mérni. Elvarázsolt grófkisasszony a nővérek között. Munkaruhában is nett, s a feje átlagon felül fotogén. A mérések után, a kötelező érdeklődés per­cében, laza harántterpeszben állt az ajtó előtt, demerungos szórt fényben, szabad kezével lazán, bronzszínű hajába túrt. Elakadt a szavam. Színésszel, táncossal, sztárok­kal keményen kellett dolgoz­nom, hogy képernyőn, pódiu­mon, bárműsorban ez a gesztus ne hasson erőltetett póznak, csak kecsesen nőiesnek. De ilyen ter­mészetes bájjal, lazán, ezt a „jaj milyen a hajam?” gesztust még nem láttam. Belesápadhattam a látvány szépségébe, mert azt kérdezte:- Nem szédül?- Hát, ha magát nézem, egy ki­csit - válaszoltam. Ő rutin bóknak vette és ment ezer dolga felé. Ma­gamra maradva kezdtem érezni, hogy szervezetem valóban sok fe­hérjét is veszített. De bizakodó lettem. Egyetlen csapolás ennyire visszahozta fogékonyságomat a női báj iránt? Aprószentekkor tán már subrikálni járok. Amikor már nem csak a nők, de a bor szépségét is kezdtem új­ra érzékelni, barátom, aki Wolfart halálhírét is hozta, tapintatosan tudatta, hogy az elpusztíthatat- lannak hitt nyelvzseni, aki súlyos műtétek után 65 évesen is maga volt a vitalitás, a színház, a zene, a tánc, az utazás megszállottja... Aki sosem volt fáradt, ha művé­szetről kellett fecsegni... S mindig határozott véleménye volt, bár kritikát csak akkor olvasott, ha ré­gi színpadi partnere, Krasznói Klári fölhívta valamelyikre a fi­gyelmét... Szóval ő, kinek Kokó, kinek Kakadu, kinek Aubrecht ta­nár úr, nem jön be többet elmon­dani, hol járt, hogy van, s megkér­dezni mit nézzen meg. Három nap múlva mégis be­jött. Álmomban. Hepi volt, csak kicsit fölháborodott:- Ezt írd meg Bükkösdi! Ki akarnak tiltani a mennyország­ból, mert rockizni tanítottam az arkangyalokat. Egyébként a Gáb­riel tehetséges.- Mondd meg, hogy ne küldje­nek a pokolba. Ha az ördögöket is megtanítod, jutalom lesz odake­rülni. így is, az a célország.- Na, ezt írd meg! Megírtam. Bükkösdi László t a 4 >

Next

/
Thumbnails
Contents