Új Dunántúli Napló, 2004. június (15. évfolyam, 148-177. szám)

2004-06-09 / 156. szám

14. OLDAL POSZT 2004 2004. Június 9., szerda HMM Opus Cosmicum (Weöres Sándor drámája a Bárka Színház előadásában) Weöres Sándor ifjúkori remeke, a Theomachia, amely a Várkonyi Nándor által szerkesztett Sorsunkban jelent meg először (1941. 1-2. szám), merészen lázadó munka. Szakít a rea­lista dráma hagyományával, de a klasszicizáló és az avantgárd színmű újabb fejleményeire is egyéni módon reflektál. Azok a szerzői dilem­mák, amelyek a darab címével és műfajának megjelölésével kapcsolatosak, éppen a szöveg eredetiségével, alakításának újszerűségével függenek össze. A „Theomachia” szót végül Várkonyi írta a költő által tragédiának (egyik levelében, ironikusan, operettnek), majd drá­mai költeménynek, oratóriumnak minősített alkotás fölé. A mű az „orpheusi”-nak nevezett költészet első dramaturgiai kísérlete: nem a tárgyi világhoz kötődik, hanem a mítoszban megtestesülő ősi tudáshoz fordul, s ezáltal a lé­tezés titkát vallatja. Témája: az egykor apja, Uranos ellen fordu­ló, annak hatalmát megdöntő, most pedig a megszerzett uralmat fiával, Zeusszal szemben elveszítő Kronos küzdelme. Egyfelől Kronos „dühöngése”, másfelől Zeus „gyermekkora”, ahogy két címváltozat jelzi. A drámát 1970-ben a Szkéné Együttes már bemutatta ugyan Keleti István színre vitelében, igazi felfedezésének azonban a Bárka Színház mostani előadása te­kinthető. (Weöres Sándor-művet én még nem láttam ilyen kitűnő megjelenítésben. Azt hi­szem, felejthetetlen színházi élménnyel gazda­godtam, nézőtársaimmal együtt, a vasárnapi pécsi POSZT-bemutató által.) A fiatal rendező, Balázs Zoltán, igen helye­sen, szertartásjátékként értelmezi a művet, amelyet szakrális térbe helyez. Az orphikus inspirációnak megfelelően szakít a tárgyi világ utánzására, a lelki folyamatok leképezésére tö­rekvő színházművészet eszközeivel. Ehelyett térbeli szcenikai élménnyé alakítja a mű filozó­fiai tematikáját, jelesül az idő kérdését, s en­nek során egyaránt fontos szerepet játszanak a vizuális és akusztikus elemek, Gombár Judit mesteri díszlete és Sáry László egyszerűségé­ben is gazdag zenéje. Különösen meghatározó­nak vélem a hol felemelkedő, hol leereszkedő, végül aláhulló téglavörös drapériákat, a hálót, ahol Rhea vajúdik, s a mozdulatlanul álló Kro­nos mögött elhelyezett hatalmas, koncentrikus körökből képzett felületű korongot, amely a hatalomváltás pillanataiban kettéhasad, és emelvényt formálva szétnyílik, hogy mint vala­mi tribünön, helyet foglalhassanak rajta az új rend képviselői, miközben a Moirák, a végzet istennői által „leváltott” Kronos leveti fekete köpenyét és fürtönként kitépi dús, sörényfor­májú hajzatát. A nagyszerű koreográfiával mozgatott Kar, a Kúrészek vagyis Kőgörgetők a tér egészét dinamikus közeggé avatják. A középen álló Béres Ilona érdessé tett alt hangján szólaltatja meg Kronost, valami ősi matriarchátus sejtelmét is sugallva, hangkép­zése mindvégig hallatlanul plasztikus, dikció- jának nyomatékai hajszálpontosak. Rhea (Spolarics Andrea) félelmetes ősasszony, aki­nek indulatos-színlelő magatartásában mintha az öntudatra gyúlt élet fordulna szembe a te­nyésző létet jelképező férjével, a földmélyből megidézett borzas-szőke Gaia (Varga Gabriel­la) fenyegetően forgatott botjával, táncszerű mozgásával és énekbe forduló beszédével a magyar őshiedelmek boszorkányát is elénk varázsolja, míg a lázadó Okeanos (Szikszai Rémus) és a kiváló mozgáskultúrájú Typhon (Soltész Erzsébet) a keleti színjátékok maszk­jait és jelmezét viselik. Kronos lábánál pedig egyiptomi kutyaistenként kuporog Zeus (Hor­váth Kristóf), fejdíszén a baljós sarlókkal, aki kegyetlenséget sugárzó arcjátékával, indulato­san kirobbanó mozgásaival és leleplezően megmutatkozó falánkságával nem sok jót ígér a rendszerváltó szereplők számára. E tudato­san vállalt eklektika időtlen, mitikus egységet alkot, amelyből azonban hiányzik Eros alakja, akinek szövegét Okeanos veszi át, nem egé­szen értem, miért. A játékszín szimultán terében olyan esemé­nyek zajlanak, amelyek súlyos drámai tettek, ám amelyeket nem fizikai érintkezések, hanem beszédaktusok idéznek elő. És ez rendkívül fontos sajátossága a drámának. Weöres Sándor dramaturgiája ugyanis nyelvi természetű: nem narratív jellegű, de nem is interakciók alkotják, hanem a beszédben megmutatkozó, testet öltő szándékok. A Theomachia történései nyelvi események. A szövegben feszülő drámát be­szédalakzatok tusája hozza létre. Azok a sza­vak és igék, amelyek ősi varázserejüket meg­őrizve válnak modern kommunikáció anyagá­vá. Balázs Zoltán és a Bárka Színház művészei felismerték, és átütő erejű előadásban tolmá­csolták a nagy költő orpheusi drámájának lé­nyegi jegyét és üzenetét. Nagy Imre Balázs Zoltán (balról) az utolsó rendezői utasításokat adja Béres Ilonának az előadás előtt FOTÓI T. L. ÚT A VILÁGOSSÁGBA. Még be sem fejeződött a POSZT, máris elkezdődött a Pécsi Szabadtéri Játékok ren­dezvénysorozata is, amely augusztus elejéig tart majd. A budapesti Fáklya Horvát Művészegyüttes tánc- színházi előadását mindkét program részeként mutatták be a vihar elmúltával a Tettyén. ______fotó: tóth l. Sz índarabok élveboncolása A POSZT keretében idén is megtartották a Kortárs Magyar Drá­ma Nyílt Fórumát, ami immár két évtizede, nevéhez méltóan a legfrissebb színdarabtermésből merít. A három napban a rende­zők, dramaturgok afféle élveboncolással igyekeznek közelebb jutni a darabokhoz - a szerzők jelenlétében, természetesen. A Nyílt Fórum hosszú múltra te­kinthet vissza, számos, mára már befutott színpadi szerző is ott ült valaha az „ítészek” előtt. A kezde­tek Zalaegerszegre, ületve az ah­hoz közeli Egervárra nyúlnak vissza, azonban az utolsó évek­ben már érződött a váltás igénye. Mint Nánay István elmondta, ezért szinte kapóra jött, hogy a POSZT-tal együtt, úgymond logi­kusan, a Nyílt Fórum is Pécsre te­szi át a székhelyét. És ez immár negyedik alkalommal volt így. Idén négy friss darab került te­rítékre, amik többnyire a szokat­lan bőséggel kiírt drámapályáza­tokon arattak elismerést. Deres Pétertől a Fudzsijama, Mikó Csa­bától A messiás, Nényei Páltól az Ők és Vörös Istvántól A lélekevők került be a Nyílt Fórum program­jába. Mindegyik darabnak volt egy-egy „opponense”, aki rész­ben ismertette a művet, részben rögtön kritikai megjegyzéssek­kel élt, és a gyakorlat szerint eh­hez lehetett hozzászólni, miköz­ben, természetesen mindenki kí­váncsi volt arra is, hogy a külön­böző felvetésekre miképp reagál­nak a szerzők. Nényei Pál első színpadi mű­vével rögtön II. díjat nyert a Nem­zeti Színház pályázatán (I. díjat nem adtak ki). A 30 éves író-ta­nár a Pannonhalmi Bencés Gim­náziumban, ha úgy tetszik „civil”, mint ahogy Bagossy lAszló rende­ző (az Ók című mű felvezetője) megjegyezte: érződött is a dara­bon egyfajta kí­vülállás, de ez, persze, tudatos szerzői maga­tartás volt. Érdekes vita bontakozott ki arról, hogy Né­nyei művében az instrukció mennyire a da­rab része oly módon is, hogy ref­lektál a beszédré. Ez fontos a mai színházban, mivel minden kicsit eltolódott (és várhatóan még inkább eltolódni fog) a mozgásszínház irányába, ezért az instrukciók szinte koreográfi­aként is szolgálnak. Bagossy egyébként a darab erényének érezte ezt (is), a mívesen megírt, „sűrű” szövegű eligazításokat, amik már önmagukban hangula­tot keltenek, képesek levegőt ad­ni egy-egy jelenetnek. Természetesen volt, aki „ne­kiesett” az Ők-nek (a címet szin­te mindenki kifogásolta, mond­ván nem épp a színigazgatók ál­ma), az egyik dramaturg azt je­lezte, hogy az egész olyan, mint egyetlen nagy jelenet, ahonnan voltaképp tovább kellene lépni, de ez nem történik meg, míg mások egyszerűen gyenge bo­hózatként, illetve operettparó­diaként aposztrofálták. A szerző, Nényei Pál nem érez­te kötelességének, hogy „meg­védje” a művét, bár természete­sen szinte minden felvetéshez hozzászólt.- Nagyon szeretem az olyan darabokat, amik kerek egészt mutatnak, van elejük, végük. De egyszerűen nem ilyet akartam ír­ni. Nem mondom, hogy a szín­ház új útját kövezem ki, se azt, hogy ez az üdvözítő, hiszen a legvalószínűbb, hogy én se fo­gok többé épp ilyen darabot írni. Nekem az az ideálom, hogy a színház valamit adjon, hogy a nézőkben, amikor a ruhatárban várnak a kabátjukra, valamiféle egység jöjjön létre. Nényei Pál tanárként meg­szokhatta, hogy közönség előtt beszél, de a Nyílt Fórumon való szereplés természetesen merő­ben más tapasztalat volt.- Előre nem tartottam attól, hogy nagyon nekem rohannak, de az igaz, néha megrettentem, hogy erre vagy arra mit mondok majd. Végül is jó volt, hogy meg kellett fogalmazzak olyan dolgo­kat, amiket néha tényleg jó ki­mondani. Mi rejtőzik egy „Modorfelhő” mögött? Kulka János és társai két esztendeje taroltak a POSZT-on A kriplivel, idén azonban a művész csak meghívott vendégként jutott el a fesztiválra. A pécsi emlékekről, a találkozóról, a múltról és a közeljövőről kérdeztük a színészt.- Egy teljes osztályt hozott magával Pécsre a színművészetiről Szegvári Menyhért, amikor 1981-ben kine­vezték Pécsre főrendezőnek, és köztük voltam én is - bogozgatja a pécsi szálakat Kulka János. - Ebből az időszakból származik a Pro Theatro-díjam, amelyre talán mind közül a legbüszkébb vagyok. Az­óta sem éreztem olyan szeretetet egy város részéről a munkám iránt, mint itt. Kiderült, egyáltalán nem készült színésznek, bár édesanyja a szegedi színház dramaturgjaként hamar a rivaldafény felé irányította: a nyolc­esztendős fiú a III. Richárdban de­bütált. Sajátos véletlen, hogy a Nemzeti Színházban a következő idényben ennek a Shakespeare-da- rabnak a címszerepét alakítja majd.- Ebből a korszakból csak arra emlékszem, hogy nagyon csalód­tam a színészekben - idézi első színpadi benyomásait. - Összeom­lott bennem az a kép, hogy szentek, mert a pódium mögött kiderült, hogy esznek, isznak, sőt, volt, aki­nek a zoknija is lyukas volt.- Mégis jelentkezett a színművé­szetire?- A főiskolára később csak vélet­lenül kerültem be, mert egy osztály- társnőmet kísértem el, aki nem mert egyedül jelentkezni. Ha ez nem így alakul, akkor angol-magyar szakra jártam volna a szegedi egyetemre. Itt jó társaságba kerültem: Bubik Ist­vánnal, Kubik Annával Lang Györ­gyivel, Sipos Lászlóval Újvári Zol­tánnal végeztem egy csapatban, és közülük többen éppen Pécsett foly­tatták. Megjegyzem, az éneklés irán­ti vonzalmam is a főiskolával kezdő­dött, mégpedig igen eredeti módon. A felvételin ugyanis eltanácsoltak a dalolástól, holott én úgy hittem, ez az egyik erősségem. Se hallásom, se hangom, mondták, és hiúságból azért is bizonyítani akartam. így a vizsgaelőadásunkon már Tonyt ját­szottam a West Side Storyban.- Majd jött Pécs, Kaposvár.- A szép pécsi esztendők után úgy kerültem Kaposvárra, hogy Babarczi László Pécsett rendezte Moliere-től A nők iskoláját, és a játékot látva távira­tozott, ha nála szeretném folytatni, bármikor jöhetek. Mindemellett soha nem felejtem el a pécsi éveket, mert aki lettem, annak nagy részét Nógrádi Róbertnek és Szegvári Menyhértnek köszönhetem. A kaposvári időszak aztán nagyon nehezen indult, Gothár Péter rögtön elkeresztelt Modorfelhő­nek. Végül a színészi alázatot, a hihe­tetlen munkabírást ebben a társulat­ban tanultam és szereztem meg.- A főváros vonzerejének végül mégsem bírt ellenállni?- Budapestre azért mentem el, mert Báúint András éveken át csábít­gatott. Az is közrejátszott, hogy az egykori nagy csapat szép lassan elfo­gyott. Másrészt rám jött a mehetnék, éreztem, hogy indulnom kell to­vább. Valódi magyarázat nem volt erre a lépésemre, de ilyenkor az em­ber a szívével, nem a fejével dönt. Majd eltöltöttem tíz szép évet a Rad­nótiban, jó szerepeket kaptam, de az utolsó egy-két esztendőben azt érez­tem, már nem is vagyok olyan fon­tos. Nehéz döntés volt az újabb vál­tás, sokáig nem látszott, hogyan to­vább, így Jordán Tamás felkérése a Nemzetihez éppen kapóra jött.- Mit jelent Pécs Kulka Jánosnak?- Nemcsak a POSZT hoz vissza. Túl azon, hogy itt indult a pályám, gyerekként is sokat jártam a város­ba, mert a szüleim nagyon jó ba­rátságban voltak Eck Imréékkel. Az első személyes kapcsolataim pedig engem is balettosokhoz, Uhrik Dórához és Lovas Palihoz körnek. Boldog négy év volt az itte­ni, emberileg, színészileg egyaránt nagyon termékeny esztendők. Ma is összeszorul a szívem, amikor a Zsolnay-gyár mellett elhaladok: te jó Isten, hányszor rohangáltam er­refelé kocsival!- Mennyire fontos a színész életé­ben a színházfesztivál?- Nagyon jó itt megpihenni, mert az agyongyötört évad után elenged­heti magát az ember. A hatalmas es­ti beszélgetések és vígasságok után szállodában ébredünk, jókat röhög­hetünk napközben a kollégákkal, és egy csomó előadást bepótolhatunk, amit nem tudtunk év közben meg­nézni. Persze iszonyúan fájdalmas, ha csak vendégként érkezhetünk, ha egy szezonban nem sikerült egyetlen olyan darabot sem össze­hozni, amelyet beválogatnának.- Mivel készül, hogy befusson az ötödik POSZT-ra?- Csak azt tudom, hogy miben fogok játszani, mert az más kér­dés, hogy eljut-e a találkozóra. Szeptember 10-én Mohácsi János rendezi a Nemzetiben a Sárga lilio­mot, majd Valló Péter a III. Richár- dot, és a Budapesti Kamaraszín­házban is vendégeskedem, ahol Kiss Csaba az Anna Kareninát állít­ja színpadra Györgyi Annával, én pedig a férjét alakítom. m. b. e. f 4 k í

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents