Új Dunántúli Napló, 2003. december (14. évfolyam, 327-355. szám)

2003-12-27 / 351. szám

2003. December 27., szombat POLITIKAI 13. OLDAL V I T A F 0 R U M Kétségek és bizonyosságok Elmúlt! Elmúlt ez az esztendő. Milyen volt? Hosszú, rövid, álmainkat beteljesítő vagy csalódást okozó? Ez egyénenként változó. Kinek ilyen, kinek olyan. Egy biztos, hatásait illetően kül- és belpoliti­kában jelentős év áll mögöttünk. A „nagy politikában” az Egyesült Államok elérkezettnek látta az időt, hogy 2001. szep­tember 11-ért a számlát kiegyenlítse. No nem váratlanul, hanem jól előkészítve in­dult meg a XXL század high-techje a zömé­ben késő brezsnyevi iraki hadigépezet el­len. Hetekig sugallta a média az elkerülhe­tetlent. A józanabbak reménykedtek, talán mégsem történik meg. Aztán március köze­pén belevisítottak a szirénák a hajnali Bag­dad békéjébe. A tv-társaságok jóvoltából percnyi pontossággal „élvezhette”, akinek gusztusa volt hozzá, az egyenlőtlen küzdel­met. Egy sokat szenvedett nép megaláztatá­sát azért, mert állítólag vezetőik - máig nem igazoljan - vegyi fegyvereket rejtegettek, no meg azért, mert Szaddam Husszein egy vé­res kezű diktátor volt. Micsoda képmutatás! Tudta ezt mindenki. Tudta ezt az Egyesült Államok, tudta ezt a maga idejében még a Szovjetunió is. Annyi Irakban az olaj, hogy azért bármit el lehetett tűrni Szaddamtól és még az ellenkezőjét is. Mára már Szaddam is fogoly. Nem ő az igazi rab, hanem az Egyesült Államok. Nehéz lesz mit kezdeni a diktátorral. Ha hazáján kívül ítélik el, köny- nyen bekövetkezhet a szerb szindróma. Kis- Jugoszlávia Hágában raboskodó vezetői ma a szerb nacionalizmus emblematikus figu­rái. Pártjaik nagy esélyesei a karácsony utá­ni választásoknak. No de térjünk vissza Szaddamra! Hogyan lehet őt elítélni egy olyan országban, melyben külföldi csapatok állomásoznak, melynek közigazgatását az amerikaiak irányítják? Ahol az utcán napon­ta tucatszámra halnak meg emberek me­rényletekben. Mohamedán bíró fogja elítél­ni - esetleg halálra - a megszállás alatt lévő Irakban a diktátort? Ez lesz a demokrácia, a jogállamiság próbaköve? Európának az Unió iránt elkötelezettebb fele a mai napig nehezen bocsátotta meg mi­niszterelnökünk Bush elnöknek a háború ki­törésekor adott hűségnyilatkozatát. Tetéztük a bajt azzal, hogy „testvéri-baráti” segítséget nyújtottunk legnagyobb NATO-szövetsége- sünknek a magyar katonák Irakba küldésével. A franciák, a németek és még többen a NATO- tagok közül nem kívántak élni a felkínált lehetőséggel. Nekünk sem kellett volna. Itt az ideje, hogy katonáin­kat azonnal hazahozzuk Irakból. Az idei esztendő hazánk szempontjából egyértelmű­en az Európai Unió éve volt. 2002 karácsonyára kapták meg a csatlakozni szándékozó országok a koppenhágai Európai Tanács „ajándékát”, de csak ez év elején tuda­tosulhatott ennek hatása. A költségvetési megállapodás eredményeként a 2004-2006-os időszakban az EU-költségvetés 5,1 milliárd eurós kötelezettséget vállal Magyarországgal szemben, melyből a tényleges kifizetés - az előcsatlakozási alapokból származó áthúzó­dó bevételeket is figyelembe véve - 3,7 milli­árd euró lesz. Ezzel szemben Magyarország 2,3 milliárd eurót fizet majd a közösségi kasz- szába. Azaz az első három évben 1,4 milliárd euró a nettó egyenleg Magyarország szem­pontjából. Ennél sokkal jobbra számítottunk. A megállapodás ilyetén alakulása nem feltét­lenül a magyar diplomácia sikertörténete. Külügyeseinknél voltak sikeresebb „alku­szok” a csatlakozó országok diplomatái kö­zött. Talán erre érzett rá a magyar társadalom, - no meg a példa nélkül álló bugyuta kam­pányra reagált - amikor az Európai Unió eddi­gi történetében a legnagyobb közöny mellett zajlott április 12-én a népszavazás tagságunk­ról. Még szerencse, hogy az Európai Parla­ment képviselőinek jobb volt a véleménye ró­lunk, mint nekünk saját kampányunkról, mert a képviselő-testület április 9-i strasbour- gi plenáris ülése a 10 csatlakozni szándékozó ország közül Magyarországnak, Szlovéniának és Lettországnak adta a legnagyobb támoga­tást. Ezzel a két fontos szavazással elhárult az utolsó akadály a csatlakozási szerződés alá­írása elől. Április 16-án Athénban az Akropo- liszon 25 állam állam- és kormányfői vala­mint külügyminiszterei ünnepélyes keretek között aláírták a csatlakozási szerződést. Végül, de nem utolsósorban a magyar külpolitika két fontos tartópilléréről, a hatá­ron túli magyarok helyzetét segítő, és a szomszéd országokkal fennálló kapcsolata­inkat érintő kérdésekről kell szólni. Nos, egyik területen sem sikerült igazán átütő eredményt elérni. Sőt, nem került viszonzás­ra a román kormány részéről Medgyessy Pé­ter 2002. decemberi, Kempinski hotelbeli gesztusa. A román kormányfővel - Erdély el­szakadásának évfordulóján - történt szívé­lyes koccintás nem vitte előbbre az aradi szabadságszobor, a ciánszennyeződés káro­sultjainak, a kisebbségek autonómiájának ügyét Romániában. Keserves vesszőfutásra késztetett minket a szlovák és a román diplo­mácia a kedvezmény törvény ügyében is. Némi gyógyír a fájó sebekre kedvezmény ügyben Ukrajnával és Szerbia-Montenegró- val történt gyors és korrekt megegyezésünk. Nehéz lenne szociál-liberális külpolitikánk kikristályosodott álláspontját rögzíteni a ket­tős állampolgárság ügyében is. Kevés kérdés okozott ekkora zavart a Bem téren, mint ez. Pedig ebben az ügyben - a 2007-ben szintén csatlakozni szándékozó Románia esetében - itt a történelmi pillanat. Az elmúlt hetekben az Új Dunántúli Napló hasábjain értékeltem az Európai Unió Bizott­sága november 5-i országjelentését. Gondola­taimat azzal a konklúzióval zártam, hogy ösz- szességében jó a jelentés, de nem az igazi, mert már volt jobb is. Nos, ez a megállapítás igaz a szociálliberális magyar külpolitika 2003. évi teljesítményére is. Volt már jóval si­keresebb éve is a magyar külpolitikának. Dr. Kurucsai Csaba, az Országgyűlés Európai Integrációs Ügyek Bizottsága volt alelnöke Figyeltem Gyurcsányt Figyeltem a szokatlanul nyilatko­zó, opponáló minisztert. Mindig merészen, lényegre törően, s fő­leg okosan érvelt. Nem követte a „jólfésültség”, a „sztaniolba cso­magolás” senkire és semmire nem vonatkoztatható, lényegpa­lástoló formuláit. Mondta, csak mondta, amiről úgy vélte, felelő­sen gondolkodó kormánytagként szólnia kellett. Azok érzékenysé­gére sem volt tekintettel, akik meghökkenve vagy háborogva hallgatták racionális okfejtéseit. Talán az volt legszimpatikusabb számomra, hogy disputái közben mindvégig működött nála a „kultúrfék”. Mintha magamat látnám ilyen­kor viszont egykori aktív politikus­ként. Fölöttesi kedélyeket borzoló nyíltságommal, személyekre sza­bott kritikai megjegyzéseimmel gyakran kerültem Gyurcsányéhoz hasonló szituációkba - anno. Az­zal a lényeges különbséggel, hogy a pártomat vagy személyemet mó­Szeroló ellenzékiek helyett a velem azonos „politikai akolba” tartozó, de a hatalmat gyakorló pártkorifeu­sokkal szemben kellett perleked­nem. Gyurcsánynak csak válaszolgat- nak az ellenzéki avagy a, vélemé­nye okán fintorgó pártbéli bakafán- toskodók. Annak idején más volt a divat. Raportra rendeltek és hatal­mi eszközökkel ütköztettek józan érvek helyett. (Emberközelben mutatta be mindezt az 1984. évi Magyar Sajtó Napján llkei műve­ként sugárzott egyórányi portré­film, valamint egy évvel később megjelent „Nem hallgathatunk!” című könyv. Abban a politikai konstelláció­ban - az elmondottak cáfolhatatlan volta esetén - belekötöttek a for­mába, a stílusba, alkalmasint pe­dig az illetékességét firtatták a más­ként vélekedő kisebb sarzsijúnak. „Miért kioktatóan mondta? Miért nem árnyaltabb hangsúllyal (párt- szerűen) mondta? Miért lekezelő­en, szenvedéllyel, a szokottnál na­gyobb nyomatékkai mondta, vagy miért éppen ő mondta?” Bevett szokás volt a főnökök előtti gazsulálás. Evidensnek te­kintették, hogy mindig a fölöt­tesnek lehet igaza. Nála megfontolan- dóbbat, éssze­rűbbet a beosz­tottnak nem volt ajánlatos mondania. Azt tartották: azért kerültek ők a magasabb tisztség­be, mert rátermettebbek a többi­eknél. Ezek aztán a kollektíva bölcsességét hordozó testületi döntésekre hivatkozva többnyire sikeresen bújtak ki az egyéni fele­lősség alól. E szimptómák változatlanul élnek tovább a mostani politiká­ban. A kormányzati oldal leg­több prominens személyiségé­nek körülményeskedő, „jólfé- sültségre” törekvő attitűdje az el­múlt rendszer szokványgyakor­latában gyökerezik. Aki eltér a megszokottól, most is ellenszen­vet ébreszt az olyan társaiban, akik irtóznak a felelősök néven nevezésétől vagy bárminemű beazonosítástól. Bevett szokás maradt a kudarcok igazolásának bizonyos objektív nehézségekre (pl. a rosszabbodó világgazdasá­gi helyzetre) hivatkozás, ami menlevélnek számít a legtöbb felelősségi alakzat elodázására. Az állami büdzsé kiadásai közül most is csak azokért kell felelni, melyek a költekezés után meg­maradtak. Az ebek harmincadjá- ra került hányadokért pedig ez­úttal is a társadalom egészével „vitetik el a balhét”. Mindezek ama engednek követ­keztetni, hogy a politikai életünk korábbi konformista gyakorlata jottányit sem változott. Dr. Südi Bertalan Védjük meg a Zengőt! Szerencsések vagyunk mi, magya­rok. Történelmünk alakulását vagy a jelenlegi helyzetet tekintve semmi­képpen sem. De szerencsések va­gyunk a természeti kincsek szem­pontjából. Még ezen a megmaradt csonka-Magyarországon is a tájképi, geológiai, kulturális és természeti ér­tékek csodálatos változatossága lel­hető fel. Mi, baranyaiak is sok min­denre lehetünk büszkék. Például a Mecsekre. De a gazdag örökség nem csak ál­dás, hanem egyszersmind felelősség is. Kincseinket meg kell őriznünk sa­ját magunk és a következő generáci­ók számára. Megvan-e ez a felelős­ségérzet az ország vezetőiben? A NATO-nál valakik kitalálják, hogy kellene ide egy lokátorállomás, és mi mint jelentéktelen, alázatos szolgák, máris ugrunk végrehajtani a nyugatiak utasítását. Áldozzuk föl a Zengőt is! A gyönyörű környezetet, a páratlanul gazdag növény- és állatvi­lág egy részét! A válaszunk erre csak egy lehet: Nem! A MIÉP részben éppen az ilyen és ehhez hasonló helyzetek elkerülése érdekében szavazott annak idején a NATO-ba lépés ellen. Bár véleményé­vel egyedül maradt, a Magyar Igazság és Élet Pártja ma is a lehető leghatáro­zottabban tiltakozik az ellen, hogy Magyarországot holmi cselédnek te­kintsék. A Kelet-Mecsek Tájvédelmi Kör­zet léte azt mutatja, hogy a területen ritka, védett és fokozottan védett ál­lat- és növényfajok tömege él. Ezek­nek védelemre van szüksége, nem lokátorállomásra! Hazánk érdeke az egyedülálló, máshol nem vagy alig megtalálható ritkaságok megóvása, nem pedig hasztalan katonai létesít­mények építése. A tervezett lokátorállomáshoz ve­zető út nyom­vonalán ezer­számra te- nyésznek szebbnél szebb növények. Köz­tük kb. 700 bá­náti bazsaró­zsa, mely a Me­csek egyik fő nevezetessége, a rendkívül látványos lónyelvű cso­dabogyó kb. 10 töve, több ezer farkasölő sisakvirág, néhány száz pá- zsitos nőszirom, és több ezer egyéb védett növény. Megpróbálkoztak a ritka növények áttelepítésével, ez azonban finoman szólva is sikerte­lennek bizonyult. A földben maradt vegetatív részekből új növények haj­tottak ki, így ma több védett növény van az út nyomvonalán, mint az átte­lepítés előtt. Ezeket a lokátorállomás halálra fogja ítélni. Természetesen az állatok pusztulása sem kerülhető el; várhatóan rengeteg pók, rovar, kétél­tű és egyéb állat leli majd itt halálát, ha megvalósul a katonai létesítmény. A MIÉP fölszólítja az országgyűlé­si képviselőket, hogy a nép vélemé­nyének megfelelően tevékenykedje­nek! Ez lenne ugyanis a kötelessé­gük. Ezenfelül minden jóérzésű em­bert arra kérünk, lehetőségei szerint tiltakozzon nemzetünk értékeinek elherdálása ellen. Erdős László MIÉP Meghaladni a jelent- Számomra, mint baloldali számá­ra, a szegénység az egyik legjelentő­sebb probléma Magyarországon - mondotta a Magyar Szocialista Párt (MSZP) alelnöke, a nemzeti kulturá­lis örökség minisztere a Magyar Te­levízió Nap-kelte című műsorában. Megítélése szerint a politikának ér­tőbben kellene odafigyelni mind­azokra, akik azt mondják, hogy az elmúlt fél évtizedben a szegénynek nevezhető rétegen belül 40 százalék szegényebb. Hiller István kijelentette: azok a nagy célok, amelyeket az ország, a társadalom kitűzött maga elé az 1980- as évek végén, a 90-es évek elején, döntő többségében teljesültek. A több szabadság teljesült, de a jólét, a nagyobb jólét kívánalmában elma­radásaink vannak. Ezért gondolom azt, hogy ennek az új fejezetnek, az európai uniós Magyar Köztársaság történetének azzal kell foglalkoznia: immáron a szabadság megvan, ezt biztosan kell tudni tartani, hogy a jólét kiteljesedjen. Egy néző kérdésére válaszolva Hiller István rámutatott, hogy ő jó­létről és nem jóléti társadalomról be­szélt. „Az egymilliót meghaladó ré­teg él Magyarországon a szó legszo­rosabb értelmében szegénységben”. Nyugat-Európával ellentétben' Kö- zép-Európában nem elég az esélyte­remtés politikája, hanem szolidáris államra van szükség. 2004-ben az MSZP-nek határozottan és program­szerűen is el kell mondania, hogy a magyar társadalomban több igazsá­gosságra van szükség. Semmilyen módon nincsen gond azzal, ha valaki vagyonos. De azzal, hogy a társadalmi igaz­ságosság nincs azon a mértéken és azon a szin­ten, ahogy a le­szakadó vagy már leszakadt rétegekkel bánik a magyar társada­lom, ezt nemcsak kimondani, ha­nem ennek megváltoztatásáért ten­ni kell. „Foglalkoztat az - mondotta az MSZP alelnöke -, hogy egy valóban modem pártot lehessen összeállíta­ni. A baloldal az pezsgés és tűz. Ab­ban különbözik a jobboldaltól, hogy hisz a haladásban, s képes meghaladni a jelent. Hogyha ezt 2004-ben vagy az elkövetkező évek­ben a szocialista párt tudja produ­kálni, ami a megalakulása óta a leg­jelentősebb kihívás, akkor én jó lel­kiismerettel tudom a szocialista pár­tot a 2006-os választások előtt” - je­lentette ki. ■ Nemzeti egység (2.) A jelenlegi gazdasági körülmények mellett szükségszerűen jelentkezik a lakosság jelentős számú fogyása. A nincstelen 30%-os keretből remélhető ugyanis elsősorban a lakosság, a munkavállalói réteg utánpótlása. Ehhez azonban emberi lét­körülményeket kell számukra biztosítani. A nép egészségi állapotát igen ked­vezőtlenül érinti az egészségügyi tá­mogatásának évtizedes folyamatos csökkentése különböző okok alap­ján. De még így is megdöbbentő a jelenlegi kormány egészségügyi tör­vénye és annak szokatlan keresztül- hajszolása. Teljesen megalapozat­lan a két főindok. Az egyik, hogy nincs forrás a gyógykezelés korszerűsítésére pri­vatizáció nélkül. Ezt cáfolja az, hogy a kormánynak máris van hitele a vállalkozók részére a privatizálandó intézmény megszerzéséhez. A má­sik: a privatizáció folytán jobb keze­lésben részesülnek a betegek. Ezt az a tény cáfolja, hogy a privatizálás folytán a vállalkozónak a betegellá­táson felül ki kell termelnie az intéz­mény megszerzéséhez nyújtott köl­csönt és a nyereségét is, mert külön­ben miért vállalkozna. Egyre jobban úgy tűnik, a privatizációnak az a célja, hogy kevesek maximális orvo­si ellátásban, míg a tömeg minimá­lis kezelésben részesüljön. Erre utal annak gyors bevezetése, hogy az előre bejelentett beteg soron kívül kap kezelést. Nyilvánvaló, a sze­gény embernek se pénze, se lehető­sége, hogy előre bejelentse kezelési szükségességét, így kétszeres, vagy háromszoros várakozással kerülhet csak sorra. Megdöbbentő az is, hogy az Orvosi Kamara által előter­jesztett - teljes mértékben megala­pozott - jövedelememelési igényt figyelmen kívül hagyja az egészség- ügyi kormányzat. Sajnos, az orvo­sok egyre jelentősebb része kény­szerül külföldre távozni, hogy meg­felelő megélhetését biztosítsa. Úgy tűnik, az egészségügyi kor­mányzat figyelmét elkerülte és elke­rüli Alkotmányunk 70/E §-ának 2. bekezdése, amely szerint „a Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg”. Tehát nem privatizá­cióval. Észrevételezni kell az oktatási szempontokat folyamatosan és mé­lyen megváltoztató gyakorlatot. Ez lényegében szakított korábbi száza­dok kiemelkedő eredményeket biz­tosító gyakorlatával, helyette mai külföldi szempontokat másol, ame­lyek még nem igazolták a velük kapcsolatos állításokat. Erősen megkérdőjelezhető az új irányvonal, amely az általános és középiskolákban az oktatás legje­lentősebb célját az informatikai ok­tatásban látja. A reális oktatási szemlélet az alapiskolákban az alap­ismeretek megszerzését, a nevelési szempontok érvényesítését látja szükségesnek. Iránymutatása, hogy a tanulók a fejlődésük legjelentő­sebb szakában ne legyenek az isme­retszerzéssel túlterhelve, inkább a tudásvágy ébresztése, jellemük fej­lesztése legyen a feladat, és nagyon sokat mozogjanak. A számítógé­pektől való elbűvöltség folytán a gömyedés órákon át szükségszerű­en hátrányosan befolyásolja az ifjú­ság testi és szellemi fejlődését egy­aránt. Úgy tűnik, a kormány által erőltetett igen költséges intemetfej- lesztés nem a nemzet fejlődését, hanem valakiknek a jelentős jöve­delemnövekedését szolgálja. Kívánatos volna az állampolgári ismeretek oktatása, mint az 1945 előtti elemi iskolákban, aminek hiá­nya ma nagyon érezhető. A korábbi „állam bácsi” - aki minden állampolgárunknak biztosí­totta a létszükséglet emberi keretét - a rendszerváltással megszűnt. Az új állam a vállalkozók állam bácsija. Mivel nincs már nép-állam, a lakos­ság munkavállalókból és nyugdíja­sokból álló részének azt is tudomá­sul kell vennie, hogy érdekeik bizto­sítása saját politikai magatartásukon múlik. Ez a politikai magatartás nemcsak szava­zói részvételt je­lent a választá­son, hanem előt­te saját érdekeik­nek és lehetősé­geiknek tisztázá­sát, és ezen az alapon azok ér- vényesesítésé- nek hatékony felvállalását. Tarthatatlan az az ál­lampolgári magatartás, amelyik csak, a szomszédtól kérdezi meg, kire szavaz, vagy semmibe veszi a választói lehetőséget. Az állam­polgároknak ma - saját érdekük­ben - figyelemmel kell kísérniük a pártok választási programját, vagy tagként kapcsolatot teremtve annak alakításában is közremű­ködniük. Csak így érhető el, hogy ne a pártvezetők uralkodjanak a pártokon és a szavazókon. Nem általános tartalmú, ha­nem olyan konkrét programokra van szükség, amelyek folytán a nép döntése a nép és nem az elit hatalmát és jólétét biztosítja. En­nek megvalósítására alkotmány- módosításra van szükség. Egy­részt ne csak két párt - az uralko­dó és ellenzéke - vehessen részt - eredmény lehetőségével a meg­mérettetésben. Másrészt a pártok olyan programmal kötelesek vá­lasztáskor fellépni, amely megvá­lasztásuk esetén kötelezi őket. To­vábbá a pártoknál a parlamentbe kerülés feltétele 2-3%-ra mérsék­lődjön. A lajstromos választás szűnjön meg. Egyéni kerületek­ben mérettessenek meg a képvi­selők, akiktől így elvárható a tevé­keny parlamenti munka. Dr. Vejkey Kálmán MSZDP

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents