Új Dunántúli Napló, 2003. július (14. évfolyam, 177-207. szám)

2003-07-19 / 195. szám

2003. Júuus 19., SZOMBAT KULTÚRA - R I P 0 R T 7. OLDAL MAGYARORSZÁGI BEMUTATÓ A TETTYÉN. Javában folynak a Pécsi Szabadtéri Játékok jövő heti bemutatójának, a Robbanás előtt című mu­sical próbái. Jonathan Larson először tizenhárom éve New Yorkban előadott művét Paál Gergely rendezi, a főbb szerepeket Németh Attila (képün- kön), Pólyák Lilla és Gregorovics Tamás alakítja, élőben zenél a Zsűri együttes, a PNSZ balettosait Egerházy Attila koreografálta. fotós tóth l 90 perc a gyermekkorról Guttman Barbara képzőművész tárlata a Pincegalériában A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának DLA-képzésében Keserű Ilona festőművész ta­nítványaként részt vevő Guttman Barbara a pé­csi Pincegalériában mutatta be 90 perc a gyer­mekkorról című rendhagyó tárlatát. Szekrény, asztal, játéktalicska, gyerekágy, gumima­ci. Nem, gumimaci mégsem volt... De a hirtelen fel­épített, plasztikailag megjelenített, szinte komplett gyerekszoba kapcsán jócskán el lehet tűnődni, mi is volt, hogy is volt, mikor és miért volt? Mármint a gyerekkor. Valamennyiünk régi „talán igaz sem volt” álmaként él már csak bennünk. Egyszerre mindent megerősített és mindent elbizonytalanított ez az egységesen szürke színű, mozgásban lévő „kép- és szobor-kompozíció”, úgynevezett perfor­mance. A történet arról is szól, hogyan lesz az anyagból műalkotás, majd hogyan bomlik ez vissza ismét anyaggá. Az anyagátalakulás élete azt sugall­ja: maga az élet sem más mint anyagátalakulás. Guttman Barbara erre utalt mostani tárlatával a pé­csi Pincegalériában. Műveleteinek persze semmi köze sincs az úgynevezett „materializmushoz”. Kü­lönleges papíralapú anyagkeverékből fölépített, pontosabban megjelenített egy gyerekszobát, életre hívott egy önmagában teljes és kikezdhetetlenül zárt világot, majd ennek alkotóelemeit visszamo­satta önmagukba. Ugyanis vízzel permetezték, esőztették a művet, amely éppen 90 perc alatt vált egy színes, száradó folttá a galéria padlózatán. A művésznő Zágrábban született, 1992-ben a kragujeváci gimnáziumban érettségizett. Képző- művészetet tanult Bezalelben, Jeruzsálemben (ott is diplomázott), majd Düsseldorf, Belgrád, Szerbia különféle művészeti felsőoktatási kurzusain vett részt. 2002-ben doktori stúdiumokba kezdett a PTE Művészeti Karán, Keserű. Ilona vezetése alatt.- Anyám magyar, így anyanyelvem is magyar, bár Jugoszláviában nőttem föl - mondja. - A művé­szeten belül sok minden érdekel, elsősorban a fes­tészet és a merített papír, a szövegek használata, a kép és szöveg kapcsolata. Mindemellett a média és az ezzel kapcsolatos vizuális kultúra. A Pécsi Galé­riában (a nagyteremben), DLA hallgatók kiállításán ezúttal négy munkát állítottam ki, mind a négy me­rített papíron van. Párhuzamosan festek és más, kortárs műveszettel is próbálkozom. Ezen a pince­tárlaton szerettem volna rákényszeríteni a nézőket, hogy álljanak meg, figyeljenek azokra a dolgokra, és lássák meg azt is, amire a mindennapi túlzsúfolt életünkben nincs soha időnk. Megpróbáltam ki­használni a galéria adta lehetőséget, hogy kinek-ki- nek segítsem maga mögött hagyni a külső világot, és belemélyedni egy bizonyos meditativ állapotba - egészen a hajdani gyerekszobáig. BEBESSI KÁROLY Guttman Barbara munka közben Tolvaly Ernő Pécsre költözött Számos értelmiségi költözött el -a fővárosba Pécsről, hi­szen ott az érvényesülés le­hetőségei jóval nagyobbak. Jóval ritkábban fordul elő ennek fordítottja, inkább csak tanítani járnak le az egyetemre. Most azonban la­kást vásárolt egy Munkácsy- díjas festőművész. Tolvaly Ernő, Munkácsy-díjas festőművész 1998 óta a Pécsi Tu­dományegyetem Művészeti Kar Festő Tanszékének vezetője. Né­hány éve a „legnépszerűbb ta­nár” címet is megkapta a hallga­tóktól. Budapestről járt le taníta­ni, aztán egyszer csak gondolt egyet, s családostul leköltözött Pécsre, amely éppen ellentétes az értelmiségiek a fővárosba való áramlásának folyamatával. Sokat lakott már Pesten, mondja érdeklődésünkre a mű­vész, pedig mindig is szeretett volna vidéken élni. Úgy érzi, semmilyen veszteség nem éri az által, hogy otthagyta a fővárost, bár tervei szerint vásárolna ott is egy lakást, és előbb-utóbb kétla- kivá válik. A munkahelye viszont egyre inkább ideköti, annál is in­kább, mert a korábbi huszonket­tő, graduális képzésben részt ve­vő növendéke ősztől öttel gyara­podik, és újabb öt pedig a dokto- randusz képzésben vesz részt. Felesége, Knyihár Amarilla, aki Derkovits-ösztöndíjas festő­művész, ősztől a Művészeti Szakközépiskolában tanít, ő most végzett a Képzőművészeti Egyetemen.________________cs.l. __________Futnak a képek__________ Ac él és lepkeszárny Frida Kahlo sokáig elsősorban úgy volt ismeretes, mint a zseniális for­radalmár festő, Diego Rivera fele­sége. A törékeny asszonyt és a he­donista, fékezheteüen férfit szen­vedélyes kapcsolat kötötte össze. Nem voltak hűségesek, provokatív életvitelükkel sokakat megbotrán­koztattak, mégis ragaszkodtak egymáshoz negyedszázadon át, egészen Frida haláláig, akit Rivera kétszer is feleségül vett. A máso­dik alkalommal az asszony már ágyhoz kötött beteg volt. Még lány korában, egy busz­balesetben súlyosan megsebe­sült, úgy látszott, béna marad, de szülei áldozatkészsége, több operáció visszaadta mozgási ké­pességét, ám egész életében gyö­törték sérült testének fájdalmai. Még lábadozva kezdett el festeni. Képi világa kemény, sőt kegyet­len, valahogy mégis nőiesen fi­nom: „acél és lepkeszárny”, ahogy a férje mondta. Halála előtt megrendezett életmű-kiállí­tása komoly szakmai sikert ara­tott, ma pedig ő az egyik legkere­settebb festő, képei rekordössze­gekért kelnek el. Miközben férjé­nek monumentális - és sokak szerint kissé patetikus - freskó­festészete napjainkban kevesebb izgalmat okoz. Frida egyébként apja révén félig magyar (a film ezt elhallgatja), s erre képei is utalnak: Káló Vilmos, a tehetsé­ges, zsidó származású fotográfus Aradról települt át előbb Német­országba, majd Mexikóba. Frida és Diego kapcsolatáról tucatnyinál is több könyv íródott, ezek közül az egyik legjobb Hay­den Herrera könyve. Ebből ké­szült Julie Taymor filmje, a Fri­da, amely valójában kettős port­ré. Olyan, mintha a hősnő tükör­ben szemlélné önmagát, miköz­ben a látványra rávetül a gyűlölt- imádott férfi képmása. A háttér látványosan kimunkált, ám a ké­pek dekorativitása többnyire nem öncélú. A buszbaleset után például Frida összetört testét egy acélrúddal átdöfve s aranyporral behintve látjuk. Operatőri effek­tusra gyanakodhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a felvétel hiteles, a jármű nagy mennyiségű arany- festék-alapanyagot is szállított. A hősnő szerepében Salma Ha­yek a színészi azonosulás azon, nem túl gyakori példáját mutatja be, amelynek hitelét nem a jel­mez, a maszk és a frizura adja, ha­nem az, hogy lélekből fakad. Ri- verát Alfred Molina kevesebb át­éléssel mutatja be, nála inkább a gesztusok uralják a lélekrajzot, de ez felfogható a figurával kapcsola­tos kritikának is, mert a festő egész habitusában (sőt művésze­tében) volt valami vonzó-taszító teatralitás. A cselekmény folya­mán sorra megjelennek - már- már tékozló bőséggel vászonra idézve - a korszak ismert alakja: Frida egyik lelkes francia híve, a költő André Breton, Diego nagy festő-vetélytársa és vitatkozó ba­rátja, Siqueiros (akit az egyik epi­zódfelvételen Antonio Banderas jelenít meg) és Lev Trockij (Geoff­rey Rush), aki, menekültként, Me­xikóban Kahloék házában lakott, s beleszeretett Fridába. A film egyik leglátványosabb jelenete az ősi azték városban, Teotihuacában játszódik - a mexi­kói elnök különleges engedélye tette lehetővé, hogy a stáb itt for­gasson -, ahol az öreg, fáradt Trockij és a beteg, sánta Frida megmásznak egy piramist. Troc­kij közben beszámol az asszony­nak gyermekei Sztálin parancsára történt kivégzéséről. „Én vagyok az oka. Halálra ítéltem a családo­mat” - mondja fájdalommal, sza­vai a monumentális kőépítmé­nyek között mégis rideg csengés­sel hatnak. És miközben egy távo­li kultúra néma emlékeit szemlél­jük, úgy érezzük, hogy az a radi­kális pátosz is a múlté - zord épít­mény maga is -, amely a festő-há­zaspár étoszát jellemezte. Ám a felidézett érzelmek ma is meg­érintenek bennünket. Olyanok, mint a szél a piramisok fölött. Lehet, hogy Frida Kahlo képei­nek is ez a titka. Nagy Imre Barátnők és vetélytársak? (Tina Modotti: Ashley Judd, Frida: Salma Hayek) _________________________________________EGY ÖREGEMBER EMLÉKIRATAIBÓL Sz obrok aurával Sokasodnak a halottaim. Bocz Gyula barátom halála nem ért vá­ratlanul, mégis lesújtott. Szomba­ton délelőtt a piacon kaptam a te­lefont: egy órája... Illett volna to­vább adnom a rossz hírt, de lebé­nultam, csak a Naplónak szóltam. Esztétikaoktatáshoz használ­tam egy kisfilmet, Kovács András rendezte a hetvenes évek elején, a címe: Kié a művészet? Ebben a fe­kete hajú, szakálltalan, kemény­kötésű, életerőtől duzzadó, Bocz Gyula fél percig a sziklafalba fa­ragja Élet című szobrát, a villányi szoborparkban. Ezt néztem egész hét végén. Akkor még hittük, hogy kivételes tehetségét ország­világ megismeri és elismeri. De pár év múlva el kellett hagynia a művésztelepet. Erről egy ’87-ben forgatott tévéfilm­ben azt mondta: hála istennek. Ha ott maradok, talán nem tu­dom megőrizni önmagamat és munkáim minőségét. Sosem volt hajlandó megalkud­ni, divatokhoz igazodni. Csak a kő­vel, fával, fűvel, virággal, fénnyel és a kozmosszal folytatott párbe­szédet. Ebből születtek szobrai. Már tizenhárom éves korában nemzetközi gyermekrajzver­senyt nyert Guatemalában. A hatvanas évek közepén a város fiatal és leendő értelmisége kul­turális programként járt Remény utcai lakására, megnézni, ho­gyan dolgozik. A kirándulóknak is megmutattuk. Szívesen fogal­mazta meg szóban is, amit szob­rairól gondolt. Még félmondatok­ban beszélt, de ittuk a szavát. A társadalmat s a hivatalok vi­lágát nem értette. A hivatalok sem értették őt. Hetényi barátai, „a leg­szabadabb emberinek nevezték búcsúsoraikban. Valóban nem kötötték társadalmi béklyók, de determinálta küldetéstudata. Hit­te, az a dolga, hogy öntörvényű szobrokkal gazdagítsa a világot. Szakmunkás korában a kisuj- jára vert, hogy táppénzre mehes­sen, s éjjel-nappal faraghasson. Villányban, reggel a szőlőkbe ér­kező gazdákat már az ő kopácso- lása fogadta, s mikor hazamen­tek azt látták, Gyula még farag a bányában. Tisztelték, szerették érte, s amikor az alkotótelepen kívül élt egy faházban a szőlőhe­gyen, mindig jutott neki egy da­rab szalonna, egy pohár bor, s akkor is szedhetett zöldséget, ha a háziak nem voltak ott. Huszonkét éve Hosszúheténybe költözött, nagyapja parasztházába. Családja a hétvégéken látogatta. Egy tévéműsorban megkérdeztem, hogy meri tárva nyitva hagyni szobrokkal teli házát, udvarát, ami­kor elmegy? A válasz: „Nagyapám­tól azt tanultam, hogy mindenki önmagából indul ki. Ha én itt laka- tolgatnék, azt hinnék rólam, hogy én vagyok lopós, azért félek má­soktól is. így meg, nem hogy elvin­nének valamit, hanem mikor meg­jövök, találok egy kis finom pogá­csát, vagy pálinkát az asztalomon. Tehát inkább hoznak”. Apropó pálinka. Közel egy évtize­de nem ivott alkoholt, nem dohány­zott. Teológiai műveket olvasott. Amikor 1971-ben megnyerte a III. Országos Kisplasztikái Bien- nálét, a Művészet című folyóirat főszerkesztője ezt korainak tar­totta. Pedig már aurája volt leg­jobb szobrainak. Azaz nagyobb teret határoztak meg művei a ki­terjedésüknél. 1991-ben a XX. századi művé­szetben nyújtott teljesítményéért életműdíjat kapott Cambridge­ben. Idehaza nem verték nagy­dobra a sikert. Vidéken élő csoda­bogár maradt. Hatvanhat éves volt. Mégis aránylag kevés köztéri szobra áll. Pécsett, a Bányászati Múze­umban kettő. Egy faliplasztika az idegsebészeten. S a Hauni Gépgyár előtt a Csillagok, amely Villányból került be. Méltó he­lyen, csak ami magángyűjtők udvarára került. Brémában a Hirosima parkban áll a Tektonika. Komlón a város­háza előtt a Család, szibériai már­ványból, amely fia és lánya kéz­nyomának felnagyítása. Felső- egerszegen áll carrarai márvány­ból egy Szűzanya, s Pesten a Bol­dog Ozséb templomban oltárké­pe. Fonolitból készült a budapesti- Karinthy Gimnáziumnak Karin­thy Frigyes portréja, amit a zsűri a magyar portrészobrászat kiemel­kedő alkotásaként méltatott. Hosszúhetény büszke lehet a Főtéren álló carrarai márványszo­borra s a kőbányába került hatal­mas Hetény vezérre. Sajátos formanyelve korán kiala­kult, s a művésszel együtt érlelő­dött. A cambridge-i díj nem vélet­len. Művészetét a XX. század leg­nagyobb teljesítményei közt kell értékelni. De végképp elmúlt az a század. Bocz udvarán betegsége kezdetén elszáradtak a fűzfák. Mikor kórházba került, egy meggyfa még virágzott, aztán gaz­dájával az is elhalt. S pipacsok nőttek az udvarban. Nem csak a szobrász figyelt a természetre. A művész személyiségéhez méltónak érzem a család szándé­kát. Miután Bocz Gyula tevékeny­sége alapvetően három helyhez kötődött, hamvait jövő csütörtö­kön Pécsett, a villányi kőbányában és Hosszúhetényben, a Hetény ve­zér szobra mögött szórják szét. Ám jó lenne, ha életműve nem jutna a fák sorsára. Ma amikor a „piár” fontosabb, mint a valódi ér­ték, hogy lehet tudatosítani rang­ját, közkinccsé, látogathatóvá ten­ni hagyatékát? Ehhez kellene so­kak összefogása. Bükkösdi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents