Új Dunántúli Napló, 2003. május (14. évfolyam, 118-147. szám)

2003-05-10 / 126. szám

2003. Május 10., szombat RIPORT 7. OLDAL K U L T Ú R A ­Kalandozások az égbolton Jubilál a Szupersztár Hatodik nyári szezonját kez­di az újraéledt csillagászati ismeretterjesztő program. A Mecseki Planetáriumot 28 éve avatták fel Pécsett, A Pécs-Bara- nyai Tudományos Ismeretter­jesztő Társulat kezdeményezésé­re és gondozásában létesült a Szőlő utcában az ország első fix beállítású, kőépületben elhelye­zett planetáriumaként, amelyhez hasonló csak kettő van az ország­ban. A félgömb-héj kupolára az optika pontosan úgy vetíti a fel a szabad szemmel látható mintegy 5100 csillagot és a Naprendszer bolygóit, ahogy azokat tiszta, sö­tét ég alatt észleljük. A bonyolult optikai műszer a jénai Zeiss Mű­vek gyártmánya és ma már tech­nikatörténeti érdekesség is. Tizenegy éves kényszerű szü­net után 1998-tól a TIT a nyári szezonban saját erőből újra mű­ködteti a planetáriumot. Az idei szezon május 11-én, vasárnap 10 órakor kezdődik. Először a Kal­már László Országos Matematikai és a Hevesy György Országos Ké­mia Verseny megyei fordulójának díjkiosztó ünnepsége zajlik. 10.30- tól Érdekességek a magyar korona történetéből címmel Tö­rök Dániel, a Gyermek és Ifjúsági Tudományos Akadémia alapító tagja, a pécsi Bánki Donát Úti Ál­talános Iskola hetedikes tanulója tart „székfoglaló” előadást. Dr. Nagyváradi Lászlónak, a PTE egyetemi docensének, a TIT Csil­lagászati Szakosztálya elnökének a Naprendszerről szóló diavetíté­ses előadása 11.30-kor kezdődik. Kalandozás az égbolton címmel 12.30- tól planetáriumi előadást tart dr. Gyemizse Péter PTE egyete­mi tanársegéd, a TIT Csillagászati Szakosztályának titkára. Mind­ezek mellett 10 órától folyamato­san távcsöves bemutató lesz. A Planetáriumi Nyár első ré­sze június végéig tart, majd szep­tember elejétől október közepéig folytatódik vasárnapi délelőttön- kénti ismeretterjesztés. d.i. Utoljára száz előadást az Ör­döglovas operett ért meg 20 esztendővel ezelőtt a Pécsi Nemzeti Színházban, a hétvé­gén pedig a százasok klubjába a Jézus Krisztus Szupersztár is bekerül, miután vasárnap délután és este is műsoron lesz. Az esti jubileumi progra­mon minden eddigi szereplő fellép, aztán többet nem játsz- szák a musicalt. Több mint négy éve, 1999 októbe­rében mutatták először a darabot. Az eredeti kettős szereposztásban a két Jézus, Csengén Attila és Ho- monnay Zsolt volt, de utóbbi ha­mar kiszállt, mert külföldre szerző­dött. Máriát Németh Jutka, majd Pólyák Lilla alakította, Júdás pedig Kárpáti Norberttel debütált, de ké­sőbb Gregorwics Tamás teljesen át­vette ezt a szerepet. A pécsi Zsűri együttes frontemberének ez volt az első színpadi fellépése, azóta vi­szont több darabban is igazolta már, hogy a teátrumban is megállja a helyét. A negyven főt felvonultató előadás viszont vasárnap este oly­kor két Jézussal is jelentkezik, mert minden valamikori énekes „szóhoz jut” a darabban. Stenczer Béla (Heródes), az egyik állandó szereplő - aki egyút­tal a színház szervezési osztályve­zetője is - úgy újat akarása mi­att hamarabb lecserélik a jól futó előadásokat. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy egy zenés játéknál bukásról beszélnek, ha legalább öt- venszer nem került színpadra. A Jézus Krisztus Szupersztár tehát hétfőtől lekerül a műsorról, de már megvan az utód, a My Fák Lady ve- szi át a helyét._____________m. b. e. JövőKép Tárlatnyitó és könyvpremier a Pécsi Galériában Reprezentatív művészeti album jelent meg JövőKép címmel. A 12 felkért mű­vész alkotásait bemutató tárlatot tegnap délután nyitották meg a Pécsi Galériá­ban. Ez alkalommal a galériának egy ér­tékes műalkotást ajándékoztak. Könyvpremierrel egybekötött tárlatnyitó volt tegnap a Pécsi Galériában. Mit gondol az ez­redforduló Magyarországán egy művész a jö­vőről? Erre a kérdésre keresi a választ a K. Ba- zovsky Ház gondozásában most megjelent Jö­vőKép című képzőművészeti album és az an­nak anyagát bemutató kiállítás. A jövőről alko­tott víziók mind vizuálisan, mind változatos­ságukban sokfélék és sokszínűek. A kötet 12 felkért kortárs festőművésze: Ádám Zoltán, Bukta Imre, Csurka Eszter, drMáriás, Dulisko- vich Bazil, feLugossy László, Gaál Józse[, Kií­rná Károly, Roskó Gábor, Soós Tamás, Swier- kiewicz Róbert és Vogl Filemon képben és szó­ban fogalmazzák meg jövővel kapcsolatos lá­tomásaikat. A kiválasztásánál ügyeltek arra, hogy ne csak egy generáció szólaljon meg, hi­szen az életkor, a megélt történelmi korszakok is döntően befolyásolhatják az ember gondol­kodását. Száznegyvennégy festmény és tizen­két beszélgetés, valamint egy igényes kiállítá­sú könyv az eredménye. A kötet Esterházy Pé­ter író jövőképével teljesedik ki. A könyvet és annak anyagát bemutató tárlat ünnepélyes megnyitóján tegnap a Pé­csi Galériában dr. Kunszt Márta, Pécs város alpolgármestere mondott bevezetőt. A kiál­lítást dr. Aknai Tamás egyetemi tanár mű­vészettörténész nyitotta meg. A megnyitón Jung László, a kezdeményezést támogató Westel Mobil Rt. régióvezetője egy fest­ményt ajándékozott a Pécsi Galériának. Es­terházy Péter, Mit hoz című írásában magának az idő vál­tozásának a változá­sára hívja fel a fi­gyelmet. „Mert ez a legnagyobb válto­zás” - írja. „Más­ként múlik az idő. A tizenkilencedik szá­zad jövője nem a huszadik század... A jövővel talán nem is azért foglalko­zunk annyit, hogy megtudjuk, mi lesz, hanem hogy a meg­sejtettből a mára kö­vetkeztessünk.” Keserű Katalin művészettörténész nomád, érzelemgaz­dag, . természetes művészetnek láttat­ja tanulmányában a JövőKép anyagát. A mai generációk a ci­vilizáció létét fenye­gető ökológiai vég­veszélyhelyzet, a vé­res és. tömeges ag- Jung László, a Westel Mobil Rt. ressziók, az embert is elsöprő világháború rémének árnyékában születtek... - írja. Mégis, mintha mindezek nem lennének. Az értelmiség nyilvános kö­reiben az információs társadalom létéről be­szélünk és a tudásalapú társadalommal fog­lalkozunk, talán hogy az említett helyzeteket általuk megoldjuk - teszi hozzá. A kezdemé­régióvezétője is köszöntötte a vendégeket nyezés egészét is jellemezve foglalja össze: A művészet a teljesebb valóságról szóló tu­dást jeleníti meg, teszi közzé, Ottlik Gézával szólva: a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. Ezért is hatása kü­lönleges. BEBESSI K. __________Futnak a képek___________ Me netrendi változás A vígjáték titokzatos műfaj. Sze­ret az aktualitásokhoz kapcso­lódni, a mindenkori jelen kérdé­seiből táplálkozik, lényegét te­kintve mégsem változik Plautus óta. A korstílusokat alig-alig kö­veti, az ízlésirányokhoz való al­kalmazkodás, úgy tűnik, afféle úri passzió, inkább az „előkelő” műfajok sajátja, mint amilyen a tragédia. A vígjáték kevéssel be­éri: elegendő számára néhány alaphelyzet, egy-két jellegzetes figura, s ezek kifogyhatatlan lele­ménnyel variálódnak évszáza­dok óta, a legutóbbi időben már a filmvásznon is. Egy nőt meg egy férfit össze­hoz a véletlen. Ez például kime­ríthetetlen téma (mert az élet ma­ga is, amihez a vígjáték olyannyi­ra ragaszkodik, szüntelenül „ter­meli” az efféle szituációkat), plá­ne, ha amolyan furcsa, látszólag össze nem illő párról van szó. Először nem kedvelik, sőt kifeje­zetten utálják egymást, ám az el­lenszenv méhében lassan meg­születik a kölcsönös vonzalom. Ezt a történetet, változó szerep­lőkkel, milliószor elmondták már Daniele Thompson előtt, ám ez mit sem számít, vagy ha mégis, az inkább pozitív körülménynek minősül. Kellemes várakozás, őszinte kíváncsiság érzése tölt el bennünket, hogy a Felix és Rose (Décalage Horaire) című film hő­sei, akiket a légiforgalomban be­következő menetrendi változás, egy sztrájk miatti időeltolódás hoz össze egy szállodai szobá­ban, hogyan találnak végül érzel­mileg is egymásra. Daniele Thompson jól tudja, hogy neki valójában semmi újat nem kell kitalálni, csupán szépen hagyni, hogy a hősök szabadon adhassák önmagukat. Megy min­den magától, szinte forgatókönyv sem szükséges (van azért), szín­tiszta improvizációval meg lehet oldani, mint a commedia dell'ar- téban egykor. Hiteles színészek, azok persze kellenek. Olyanok, mint Juliette Bi­noche és Jean Re­no. Akik egyáltalán nem afféle humor­zsákok, nem is akarnak poénkod- ni, csak egyszerű­en „hozzák a figu­rát”, s még azt is megengedhetik maguknak, hogy sokszor hosszú ideig egy árva szót se szóljanak, hi­szen egy jó film víg­játékban sokkal fontosabbak a mozgások, gesztusok, mint ma­ga a szöveg. Juliette Binoche egy szép nyugodtan kitartott felvéte­len sminkeli magát, máskor pe­dig vagy három percen keresztül telefonál, ő nem mond semmit, csupán reagál a másik beszédére, amit nem hallunk, de nem is kell, mert Juliette Binoche mosolya, majd töprengő, villanásnyi elme­rengése, diadalmas szemöldök­rándulása, szép kis orra, amint büszkén „fenn hordja” egy kicsit, felcsattanó nevetése, hogy úgy mondjam, egy vizuális szöveg írásjegyeivé válnak. Jean Reno egy üzletileg sikeres, ám megtört férfit játszik, valahol az idegösszeomlás határán, akit éppen elhagy a kedvese. Magá­nyos rohanás az élete, amit egyre nehezebben visel, tele van fóbiá­val, allergiával, rosszul lesz példá­ul a vegyszerek szagától. Rose el­ső dolga, persze, mi is lehetne más, mint hogy előrámol a réti1 küljéből, sminkkofferéből min­denféle parfümöket, spray-ket, hajlakkot, és telefújja velük a szo­bát. Felix ablakot nyit, mire Rose fázni kezd. Egyszóval nehezen in­dul a kapcsolatuk. Felix igazi pol­gár, aki szereti a finom ételeket meg a virágokat, s hogy valami bókot is mondjon, megdicséri Rose-t, milyen szép neve van, mi­re a nő megjegyzi, hogy nevének kevés köze van a rózsához, a szü­lei kommunisták, és Rosa Luxem­burg emléke iránti tiszteletük mo­tiválta őket a névadásban. Akadozva érlelődik köztük a rokonszenv, a film viszont jól pe­reg, s ez a lendület másfél óráig biztosított. A vetítés után kelle­mes utóíz marad. Meg a tudat, hogy azért a franciák, ha akar­nak, tudnak még vonzó vígjáté­kot csinálni. Később valószínűleg már csak egy-két képre fogunk emlékezni. Juliette Binoch-ra, amint sminkeli magát. De azt már talán nem fogjuk tudni, me­lyik filmben is. Nagy Imre A főszereplő páros: Juliette Binoche és Jean Reno Egy öregember emlékirataiból Igazmondás Élt egy palóc munkásember, min­denféle diploma nélkül, aki azt ál­lította, hogy beavatást nyert, ősi ro­vások birtokába jutott, s mint rovó­sámánnak, szaporítania kell az ARVISURÁK (igazmondások) szá­mát, de fő feladata azok fordítása, hisz az ősi rovásokat nem tudjuk olvasni, pedig a mi nyelvünkön íródtak, a mi régmúltunkról. Paál Zoltán rovósámán úgy halt meg 1982-ben, hogy néhány levelező társ és a Körösi Csorna Sándor Tár­saság kivételével, senki sem akart tudni munkáságáról. Újabb és legújabb kori törté­nelmünk feltárása már a lehetsé­ges objektivitásra törekszik, s ha akadnak is fékezői, történetírá­sunk e témában levetkőzte a múlt század kötelező hazugságait és sallangjait. A korai időkkel foglal­kozó konzervatív történészek azonban továbbra is hamis szem­léletet sugallnak, s ennek jegyében terrorizálják a tényfeltárásra törek­vő, s ezért kiátkozott kollégákat. Az akadémia nem oszt pénzt, pari­pát, fegyvert, de még levegőt sem azoknak, akik döntő bizonyítéko­kat szeretnének kiásni Ázsiában, vagy kutatni eddig elérhetetlen könyvtárakban-. Csak néhány kül­földön élő magyar tudós van ab­ban a helyzetben, hogy hozzájut amerikai régészek ásatási eredmé­nyeihez, amelyből kiderül, hogy nem a görögökkel és rómaiakkal kezdődött Európa történelme, s megszerzi itthon ismeretlen doku­mentumok másolatát. Közös vonás mindkét tábor­ban, hogy egy szavát sem hiszik el az ellentábornak, s hogy mind ta­nult emberek. Épp ezért a Paál-féle arvisurák mindkét tábort zavarba hozták. Néhány akadémikust ugyan izga­tott, hogy a vaskohász beavatását és rovástudományát egy manysi embertől kapta. Á nemzetiek ezt tartották gyanúsnak, mondván, hogy a manysi rokonság kitalált ha­zugság. S mindkét felet idegesítet­ték a számára idegen elemek. Már, ha beleolvastak. Az arvisurák nem doktori disz- szertációnak készültek. Rovójuk, fordítójuk nem alkalmazkodott a majdani opponens teóriájához és időrendjéhez. Nem is egyértelmű, inkább életszerű ez a történelem. Tud rokonságokról, szövetségek­ről, őslakókról, keveredésekről, s megannyi zavaró tényezőről, amit a tanult történész az egyértelmű­ség érdekében nem említ. S bár sok történet, különösen a koraiak, fölösleges részletekben vész el, az egész gyűjtemény egységes képet ad. De ez a kép, eddigi ismerete­ink, gondolkodásunk fényében, zavarba ejtő. Mert mit kezdjen a ma embere, a Sinusról jött Anyahita asszony le­gendájával, vagy azzal a vallomás­sal, hogy „Minden Arvisura össze- szedése, sok helyről történik, hi­szen csak a palócok róttak hasonló nyelven, míg a többieket gondolat- vibrációs eljárással kapom meg.” E sajátos eljárás valószínűleg lehetővé teszi, hogy ezt-azt pon­tatlanul értsen. Ahány ezoterikus­sal eddig találkoztam, csak a lé­nyegi összefüggések érdekelték s nem a földhözragadt tudományos pedantéria. Paál fordításai, meg­nevezései is túlzottan maira sike­rültek nyelvileg, de ezt tán a könnyebb érthetőségért tette. A rovások azt állítják, hogy az utolsó jégkorszak előtt kialakult már a Kárpát-medencében egy egy­séges, ragozó nyelvet beszélő nép. A jégkorszak elől vándoroltak dél­re, vándorlásuk végén Ataiszban kötöttek ki. E hely a mai Hawaii sziget alatt volt. (Nem Atlantiszról van szó, annak a bukását külön tár­gyalja.) Ataiszban látogatta meg a népet a Sinusról jött űrhajó, mely­nek néhány tagja összeházasodott a földiekkel, s magasabb kultúrát teremtett. Gyarmataik voltak Peru­ban, Kis-Ázsiában és Indiában. Ataisz pusztulásakor hajókon me­nekültek, de megfogadták, keresni kezdik egymást. Az Indiába mene­külő hajósok, felszivárogtak Or- dosz (ma Batou, Kína) vidékére, ahonnan a Szumér vidéken tele­pült testvérnéppel is tartották a kapcsolatot. Alapjában, a mai ma­gyarság e két szálból ötvöződött. Ordoszban már hunoknak neve­zik az ataisziakat, az i.e. 4040-ben alakult 24 törzs szövetségébe már nem hun eredetű népek is bele tar­toznak. Például akiket finnugorok­nak mondunk. Az úzok is hunfajta nép. (A palóc -pal-úz- felső úz-t jelent.) Voltak férfi vezette és asz- szonyuralom alatt élő törzsek is. Már Ordoszból elindítottak egy csapatot, hogy az eredeti őshazát, a meleg források vidékét (Kárpát­medence) becserkésszék. A kül­döttek nagy része itt maradt. Az­tán folyamatosan jöttek és újra jöt­tek százévenként. Közben új ismereteket kapunk, ainókról, avarokról, szavárdokról, szumirokról, korezmiekről, ku­nokról, besenyőkről, úzokról, et­ruszkokról, szkíta kereszténység­ről, Uruki kereszténységről, az Ár­pád-házról. Csak győzzük meg­emészteni. Az aranylemezekre rótt és Or­doszban rejtegetett Arvisúrákat á mindenkori rovósámánok írták ti­tokban. A vízöntő korszak bekö­szöntővel az úz nép lett a soros ro­vó, ezért elindult egy manysi be­avatott az úzok maradékait, a pa­lócokat megkeresni, hogy átadja a feladatot. A Püski kiadó 1997-ben jelentet­te meg először Bolyky Úr János szerkesztésében Paál Zoltán Arvi- suráját, majd 2002-ben másod­szor, 1500 oldalon, két kötetben. A vaskos könyvek tartalma is nehéz, de érdekes módon nagyon sok olyan felfedezéssel egybevág, amit Paál életében nem ismerhetett. Ha van is benne félreértés, félrema­gyarázás, megérdemelné a tudo­mányos elemzést, függetlenül an­nak lesújtó vagy fölemelő eredmé­nyétől. Ilyen félrehallás lehet Ataisz helye. Még a térkép is ha­sonlít a Tigris és Eufrátesz forrásvi­dékére. Ahonnan a Vízözön idején szintén hajón kellett menekülniük a népeknek, s ahol az agrárforra­dalom - növénynemesítés és állat- tenyésztés -, első fémmegmunká­lás, a legújabb régészeti kutatások szerint valóban lezajlott. Amelyik néptől nem vették el erőszakkal a múltját, annak története a legen­dák világában kezdődik. Jövő szombaton - május 17-én - 10 órától, a Dominikánus Házban, Barasits Zsuzsanna, mai rovóasz- szony, Halmy György filmrendező, aki Paál beavatójának Ordosz kör­nyéki rokonairól készített tévémű­sort, és Fábiánná dr. Minya Klára történelem szakos tanár, beszélget­nek az érdekes könyvről, ebédszü­nettel 15 óráig, a Világok arcai... a dolgokról másképpen sorozatban. Bükkösdi László ti > L 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents