Új Dunántúli Napló, 2002. november (13. évfolyam, 298-326. szám)

2002-11-30 / 326. szám

2002. November 30., szombat KULTÚRA R I PORT 7. OLDAL TÉLIESÍTETT EMLÉKEK SÁTORHELYEN. Az elkövetkező hóna­pokra bezárták a mohácsi csata Történelmi Emlékparkját. A kezelő, a Duna-Dráva Nemzeti Park igazgatósága a tél előtt gondosan, védő­festékkel kezelte a faszobrokat, néhányat fóliával is bevontak. A ter­vek szerint a hagyományos téli szünet után a tavasszal ismét várják a látogatókat, addig is rendszeresen ellenőrzik az egykori csatateret és a sírokat. fotó: laufer László Feketén-fehéren Tóth Károly fotóművész tárlata a Halász Galériában A Pécsi Mecsek Kórus 45 éve Koszorúzással kezdődik ma délelőtt a közte­metőben az az ünnepi program, amely a 45 esztendős Pécsi Mecsek Kórus előtt tiszteleg. A koszorút az alapító karnagy, Hegyi József sírjánál helyezik el. Az esti hangversenyen pedig a sokszorosan kitüntetett együttest va­lamennyi eddigi karnagya dirigálja. A Pécsi Mecsek Kórus története voltaképpen szakaszokra osztható, egy-egy szakaszt pedig különböző karnagyok neve fémjelez, az elsőt ter­mészetesen Hegyi Józsefé. Ő1957 nyarán kezdte el szervezni a kórust az akkori városi tanács megbízása alapján, s hamarosan Kodály Zol­tán is részt vett a Pedagógia Főiskola dísz- hangversenyén, amelyen a Háry-intermez- zóval és a Kállai kettőssel szerepeltek. A második korszak 1965-tel vette kezde­tét, amikor Tilled Aurél vette át az irányítást, sikert sikerre halmozva. Ekkor születtek az első tv-felvételek, a Magyar Rádió Kóruspó­diumán való szereplések. A rengeteg hazai fellépés mellett akkoriban kezdődtek a kül­földi turnék, részvételek a különböző nemzetkö­zi fesztiválokon. Több koncerten működtek együtt a Pécsi Kamarakórussal, a Pedagógiai Fő­iskola Vegyeskarával, a Nevelők Háza Kamara­kórusával különböző oratorikus művekben. A nyolcvanas években a Nyári Színház előadásain is szerepeltek neves fővárosi szólistákkal és a pé­csi színház zenekarával. Olyan igazi zenei „cse­mege” részesei is lehettek, mint Sztravinszkij Zsoltárszimfóniája, amely Howard Williams ve­zényletével hangzott el a POTE aulájában. A nyolcvanas évek vége felé elutazhattak a Szardí­nián megrendezett Európa Hangjai Kórusfeszti­válra is. Az 1987-es év, éppen a 30 éves évfordu­ló, viszont nem mindennapi feszültségekkel telt, hiszen a Mecsek Kórust az egyetemi kórusba akarták beolvasztani, ám a tagok 75 százaléka az önálló kóruslét mellett döntött. Ebben az évben került sor az újabb karnagy- váltásra, Nagy Ernő került az együttes élére, aki korábban több évig énekelt a Mecsek Kórusban. Már a következő évben Finnországban vendég­szerepeitek, s ekkor jelent meg az első hangle­mezük. Franciaország, Olaszország, Ausztria, Németország, Szlovénia, Svájc és Erdély követ­kezett a sorban, s 1994-ben az első CD-lemez, válogatással az egyre bővülő repertoárból, majd 1995-ben a második CD, XX. századi magyar szerzők műveivel. Kertész Attila 2001-ben vette át a stafétabotot Nagy Ernőtől úgy, hogy a fejlődés nem torpant meg. Jelentős fiatalítást hajtott végre, tovább csi­szolta az együtthangzást, s intenzívebb próbákat tartott. Már abban az évben kezdtek kirajzolód­ni a 45 éves jubileum tervei. 2002-őt Csontváry- matinéval kezdték, amelyen több új mű is el­hangzott óriási sikerrel. Májusban a Buda­vári Te Deumban léptek föl a Szlovákiai Ma­gyar Kórusok Fesztiválján, meghívást kap­tak Passauba és Hinterschmidingbe, ahol a Psalmus Hungaricust énekelték, és önálló koncerteket is adtak. A Psalmust aztán el­énekelték Pécsett a Székesegyházban és Mohácson a Fogadalmi Templomban is. Ma 18 órakor, a Pécsi Művészeti Szakkö­zépiskola hangversenytermében dr. Kunszt Márta alpolgármester és Arany János, a Ma­gyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége alelnöke köszönti az ünnepi hangverseny előtt a többszö­rösen kitüntetett együttest. Az esten vendégkó­rusok mellett a Mecsek Kórus is énekel Tillai Au­rél, Nagy Ernő és Kertész Attila vezényletével. CSERI LÁSZLÓ ________Futnak a képek_________ Ke mény a menny Napjainkban egy különösen tehet­séges, és szakmailag fantasztiku­san felkészült ifjú filmrendező nemzedék indul útjára. Hajdú Sza­bolcs, Miklauzic Bence, Mundru- ezó Kornél, Török Ferenc és alko­tótársaik első munkái rendkívül sokat ígérnek. Számomra - egyi­kük filmcímét elorozva - ők a ma­gyar ébrenjárók. Közéjük tartozik Pálfi György is, akinek Hukkle cí­mű műve után az ember sokáig nem tud kilépni a látottak bűvkö­réből, s alig képes magához térni a meglepetéstől. Ez utóbbi legkevésbé sem azzal függ össze, hogy a filmben nincse­nek dialógusok, ezt a néző szinte észre sem veszi, a képek annyira kifejeznek mindent a maguk sugal- latos erejével, olyan szuverén ren­det alkotnak, mint a klasszikus mestereknél. A zajokból és külön­féle hangokból, például a címet adó csuklásokból szőtt „zörejszonáta” viszont szerves részét képezi a mű­vészi egésznek. A filmmel kapcso­latos esztétikai tapasztalatban nemcsak a forma tudatos alakítása, poetizáltsága tárul fel, de a mű igen erős kommunikatív természete is. A megszólított néző válaszolni kényszerül a látottakra, s ez a folya­mat, mint jeleztem, a vetítés után sem fejeződik be. így mégiscsak van párbeszéd, csak nem a filmbe zárva, hanem a képek és a nézők közti viszonyban. A megértés dia­logikus természetében. Pálfi György merészen leszámol a faluról alkotott hagyományos képzetekkel. A filmbeli község nem a népdalok földje, ami valószí­nűleg csak a legendákban létezik, és úgy látszik, a „vidékfejlesztés” programjaiból is kimaradt. Elha­nyagolt országutat, dudvával be­nőtt árokpartokat látunk, valamint ápolatlan udvarokat, gazos kugli­pályát, piszkos fóliákat, szörnyű műanyag dzsekiket és Könyves Kálmánt meghazudtoló vénasszo­nyokat. A falu széli pádon, düledező háza előtt pedig ott ül a filmbeli vi­lágszellem egy ráncos arcú öreg­ember képében, aki talányosán (bambán? közönyösen? bölcsen?) szemlélődik, és rendületlenül csuk­lik. Hukkle. Az országúton időn­ként gyászmenetek vonulnak el, s a kuglipályán egyre fogyatkoznak a férfiak. Közben groteszk jelenetek, abszurd poénok sorjáznak, mintha csak a csuklás rekeszizomrángásá­nak kényszerű ritmusa vezérelné a kamerát. Vagy a létezés kegyetlen logiká­ja? Pohárnok Gergely egyik hihetet­lenül éles felvételén egy vakondot látunk az üregében, amint meg­eszik egy pondrót, aztán egy kapá­ló asszony megöli a vakondot, és tetemét odaveti a kutyának. A béka bekap egy bogarat, a csuka felfalja a békát, a csukát pedig halpaprikás­ként látjuk viszont. De mi lesz az­zal a férfival, akinek feltálalják a halpaprikást? A Hukkle erről szól, de igen tu­datosan, a nézőt bekapcsoló szán­dékkal, csak a látvány peremén, a képek mögötti tartományban. A halastóba alámerülő felvevőgép szinte véletlenül meglát egy tátott szájú vízihullát, mely mintha szin­tén a bekapott csalétek emlékét őrizné, és észrevesszük, ahogy a réten nő a nadragulya. Immár sejt­jük, mit főznek az öregasszonyok, és mit esznek a férfiak. „Mert sok a révülni való”, ahogy József Attila ír­ta a Tiszazug-ban. „És lágy a tanya, langy az ól. Csillagra akasztott ho­mály! Kemény a menny. A gally alól bicegő cinke sírdogál.” Mégsem tragédiát látunk. In­kább keserű komédiát. Egy misz­tikus világdráma és egy csalimese különös keverékét. Lehet, hogy a történet elején elszabaduló lovas kocsi gazdátlanságának gyászos folyománya mindez? Vagy a Kí­gyó jéghideg pillantásának követ­kezménye, aid a legelső képeken a kamerához ijesztően közel teke­reg, majd lenéz a völgyben elterü­lő falura? Nagy Imre Aki magának főz, megúszhatja (Bandi Feribá) Egy öregember emlékirataiból Szerelmi varázslások Ma András napja van. Amikor még nem a televízió butította kizá­rólagosan az embereket, számon tartották e jeles dátumot. Nem­csak azért, mert a hozzá legköze­lebb eső vasárnap, Advent első va­sárnapja, hanem, mert András napján is dívott a szerelmi jóslás, és varázslat. Az utóbbi azóta kiter­jedt a teljes évre, s űzői is elfelej­tették, hogy ma a leghatásosabb. Szent András, a halász, Péter öccse, elsőként követte Jézust. Nekünk azért is kedves, mert ő volt a szkíták, azaz a szittyák térí­tője a sztyeppén. Előtte még a kis- ázsiai Nicaeaban megszabadította a várost 7 kutya démontól (Arte­misz kutyái lehettek!), talán, hogy később itt tarthassák az első keresztény zsinatot. Szalonikiben megtérített egy ifjút, akinek bősz atyja kettejükre gyújtotta a házat. Az új keresztény néhány csepp vízzel eloltotta a tüzet. András napjával a nyilas dekádjába ért az év, s a nyilas tüzes jegy. Ám apos­tolunk előtt Jupiter volt a védő­szentje, aki eredetileg esőisten. Sajnos az egyházatyák tudták ezt, ezért az „András cselekedetei” c. írást, apokrifnak nyilvánították, sőt az „Arany legendát” is, amely később újra ismerteti a szkíták té­rítőjének életét. De lehet, azért minősítették hi­teltelennek életrajzát, hogy közel ezer év múlva, a szittya öntudatú magyarokat, pogányoknak ne­vezhessék, hiába díszítette tar­solylemezüket, nyergüket ke­reszt. Az apostolt nem a sztyeppén ölték meg. Ott tisztelték a vendé­get. A peloponnészoszi Panasz­ban lett vértanú. Furcsa alakú ke­resztre kötözték. Az András-ke- resztet ma az építkezéseknél használjuk, valamint választások alkalmával és a lottó kitöltésekor is e jelet tesszük a megfelelőnek hitt négyzetbe. Később, nem min­dig érezzük úgy, hogy jó helyre került a szent jele. Ezért András zárja a hegedűjét, vége a vigalomnak. A katolikus templomokhoz hasonlóan viola­színbe öltözik advent idején a szí­vünk, bűnbánatot tartunk, megfo­gadjuk, hogy legközelebb másra szavazunk, lottót sem veszünk, csak várjuk a megváltó Messiást, hátha mégis eljön. Pedig a Messiás csak bennünk születhet meg. Pénzen nem vásá­rolható. Nem küldik el az álta­lunk, vagy mások által választot­tak. A külsőségek persze nem árta­nak. Meghitt az adventi koszorú, a szaporodó gyertyaláng, még a mikulásvirág is, ha önvizsgála­tunkhoz teremt hangulatot. Meg- tettünk-e mindent, amit másoktól elvárnánk, ebben a zavaros érték- zagyváló világban? Várhatjuk-e, hogy mire a koszorúkon mind a négy gyertya világol, a téli napfor­dulattal, velünk a világ kereke is a fény felé forog? Gyermekkoromban mindig megrendültem, amikor a temp­lomban a hajnali rorátén, rázendí­tett az öreg Ropac, hogy Harma­tozzatok, égi magasok... S az öreg­asszonyok a dallamot nyújtva, de tiszta áhítattal úsztak a kántor és az orgona után. Azokon a napo­kon viccből sem lódítottam, csak jó cselekedetekre tellett tőlem. Miért nem fogok elmenni eb­ben az adventben sem egyetlen hajnali misére? Csak nem hiszem el magam is, hogy a templom már nem az életre nevel? Bár a szerelmi varázslást a lá­nyok manapság a hetéraképző szaklapokból tanulják, az olvasó hangulatának oldására felidéznék néhány régi praktikát. Különben is, lehet, hogy valakinek nem telik a drága magazinokra. Gusztustalan dolgok régen is dívottak. Ezeket el sem beszélem. Nehogy nekem valaki a szemér­méről egy szálat éles bicskával pi­ciny résen, a bioalma piros héja alá gyömöszöljön, s azzal étesse meg, akire áhítozik! Különben is, ki harap ma már almába? S úgy hallom a tévéből, hogy csupasz minden szemérem. Már elfogadhatóbb fortély, ha a mégis csak előakadó egy szál fan­szőrt, gyufával, pályinka fölött meggyújtjuk, s hagyjuk, hogy a nemes italba hullassa hamvát. El­keverve, ezzel itassuk a boldogta­lant. Mert aki megissza, mehet akár .a világ végire is, csak az a leán jár a fejibe’, nem más. Azt mondják, unikumban szinte nem is látszik. Bár, hogy abban is hat-e? Déd­anyáink ugyanis még nem ösmer- ték a keseríl pályinkát. így nem bír ilyes adattal a néprajztudo­mány. Minden esetre azt tanácsúlom, gazdalegény óvakodjon András­kor, Lucakor pályinkát, unikumot vagy feslett almát elfogadni, csú­nyácska vagy kövéreske lyány há­zánál. De a zsebkendőre is vi­gyázzunk! Ha ugyanis egy fehércseléd összveragadt, bagzó kutyákat, két összvekötött zsebkendővel ver szét, nem héjába fáradozott. Mer’ ha az egyik kendőcskével megsi­mogassa a fijút, míg a másikot magánál tarcsa, ahogy azok az ebek összveakaszkodtak, úgy az a fiú, soha életibe’ nem tud e’menni attú’ a lánytu’. Csak az a gond, ilyenkor nem igen üzekednek a kutyák. Ezért a lyányoknak egy tisz­tább, hagyományos módszert ajánlok. Biztos hatására magam is esküdni mernék. Ki kell menni mezítelenül egy fához. Én a pécsi felsősétatér egyik gesztenyefáját javaslom, aminek már van varázsereje. Át kell ölelni a fát, amennyire lehet és háromszor, minél hangosab­ban ezt elmondani: Én rázom a fát, Fa rázza a földet, Föld rázza a vizet, Víz rázza az ördögöt, Ördög meg a Nagy Andrást! De hozza is nyomban! Ide! Amikor harmadszor is elkiál­totta a mágikus mondókát a lyány, forduljon meg, háttal dől­jön a fának, mert nyomban ott te­rem Nagy András ügyeletes rend­őr szakaszvezető, tiszteleg és aszongya: kérem a személyi iga­zolványát, kisasszony! Ha nem is házasságkötés céljá­ból kéri, de innen már gyerekjá­ték elcsavarni a szerencsétlen fe­jét. Végül is nem csak rendőr, András is. Biikkösdi László > 1 i vele. 194«-Dan meg a Hivatásos fényképészetekben üveglemezes - géppel dolgoztak. Én is végeztem üyen munkát. A kiskunhalasi születésű fotó­művész els,ő fényképezőgépe meg­vásárlása óta képek ezreit készítet­te, megannyi kiállításon vett részt. 1959 óta tagja a Magyar Fotóművé­szek Szövetségének. „Csak” fekete­fehérben fotózik, számos díjat, elis­merést, köztük életmű-díjat is ka­pott. Könyvei közül legismertebb a Pannónia Könyvkiadónál megje­lent, ma is könyvesbolti forgalom­ban lévő Pécsi Házak - Baranyai Tájak című fotóalbuma. A kötet puszta átlapozása is élmény.- Pécs nekem, mint fotográfus­nak, hosszú évek óta szüntelenül újat, különlegeset jelent az év min­den szakában. Több mint 45 éve já­rom a várost és mindig találok vala­mit, ami megváltozott, megmásult. Tehát érdemes megörökíteni. Per­sze elsősorban fekete-fehérben. Al­földi születésű létemre fontosnak tartom az itteni 2000 éves emlékek bemutatását. A fotó nyelvén szólni arról, mit jelent a fejlődés, a válto­zások. Mit jelent mindaz, amit en­nek a városnak a falai között meg­élhetünk. Ez idő szerint éppen a középkori Pécs északi városfalát fényképezem. Hihetetlenül érde­kes ez a fal. Szeretném, ha mások is észrevennék. bebessi k. A héten nyílt meg a Mecseki Fotóklub alapító tagjának, a 75 éves, ma is fekete-fehérben dolgozó Tóth Károly fotómű­vésznek a tárlata. A szerző ezúttal Pécshez és Baranyá­hoz kötődő ismert képeiből mutat be egy jellegzetes válo­gatást. Meglehet, éppen Dunántúli Naplót tart a kezében a Reggeli lap című képen egy középkorú, kalapos úr. A kép jubilál: 45 éves. Mint az ex­ponálás pillanatában, ma is izgal­mas, poétikus a hangulata. Művé­szi értékei nem koptak. A Mecseki Fotóklub alapító tagja, a 75 éves Tóth Károly munkái ilyenek. Egye­di életérzések, különleges történé­sek, tájak, utcarészletek magas szintű, dokumentatív megjeleníté­sei. Nemcsak a tárgy, hanem a pil­lanat is többé válik bennük önma­gánál, az esztétikum örök őrizeté­be kerül. Egymást folytató pécsi ké­pei között nemegyszer évtizedek lapulnak meg észrevétlenül. Negy­venes éveiben három évet töltött az USA-ban, két évet dolgozott az IBM laborjában, illetve technológiai szervizében. Szabad idejében ál­landóan fényképezett. - Legelőször 1942-ben volt fényképezőgép a ke­zemben - mondja. - Egy AGFA do­bozgép volt, ami már filmmel mű­ködött. Családi képeket csináltam

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents