Új Dunántúli Napló, 2001. december (12. évfolyam, 327-355. szám)
2001-12-24 / 350. szám
2001. december 24., hétfő Karácsony g» 15 Szubjektív sorok az iskolateremtő Patay László festőművészről Ünnep a világban Egyedülálló, amilyenek a templomi freskói Nevezték már magyar Michelangelónak, a festett imák mesterének, s tartották-tartják a huszadik század legnagyobb freskókészítőjének. Ő „csak” föstőnek mondja magát. Munkáinak államfők, miniszterelnökök, miniszterek járnak csodájára. Megkapta a legmagasabb pápai kitüntetést, és beválasztották a párizsi székhelyű Európa Akadémia tagjai sorába. Rajta kívül még három magyar képzőművészt tartottak méltónak arra, hogy európai akadémikus legyen. Ezzel szemben itthon — szókimondása, szakmai kérdésekben simulékonynak egyáltalán nem mondható modora miatt — a hivatalosságok részéről elegáns mellőzésben volt része. A műemlékvédelmisek nem szívlelik, s a hazai kitüntetések odaítélői is szűkmarkúan bánnak vele. Többször felterjesztették Kossuth- díjra, de egyszer sem kapta meg. Állítólag a legközelebb 72 órányira volt tőle, a díjátadás előtt három nappal húzták ki a listáról. Patay Lászlót — mert hiszen róla van szó — a mellőzés cseppet sem zavarja. Egy időben az oktatásban látta a karrier lehetőségét, de az is lehet, hogy valamiféle belső kényszert érzett arra, hogy tudását átadja a felnövő művésznemzedéknek. Huszonkét évig, 1970-től 1992-ig tanított a Képzőművészeti Főiskolán, és az egyetemi tanári címig vitte. A csúcsra jutott, s maradhatott volna is ott, ha megalkuszik. A rendszerváltozás körüli egyéni indulatok azonban őt is elérték, s a megalkuvás és a megalázkodás helyett a távozást választotta: visszavonult Ráckevére. Azóta ott él, a természettel szimbiózisban. Hajnalban kel, felballag a Dunára néző emeleti műtermébe és fest. A csupa- üveg ablakán át naponta rácsodálkozik a párás vagy ködös hajnalokra és az ezerarcú vízivilágra. Egyszer aztán úgy döntött, valóra váltja álmait. Amit tanult Szőnyinél, Fónyinál még főiskolás diákként, s amit kipróbált a nyolcvanas évek közepén Gyulán, két templomban is, azt magas szinten folytatja: freskót fest. Pontosabban szekkót. A freskó nedves, a szekkó száraz vakolatra készített kép, az előbbibe nem kell kötőanyagot használni, és élettartama négyezer év, az utóbbihoz kötőanyagra, általában túró-mész kazeinre van szükség és kétezer évig „bírja”. (Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban is a köznyelvi freskó kifejezést használjuk.) Patay László tántoríthatatlanul haladt az általa választott úton, amelyet ma már szebbnél szebb freskók sora szegélyez. Az utóbbi évtizedben 12 templomban több mint kétezer négyzetméter falfelületet festett meg. Egyszer sem hibázott. Mindig pontosan dolgozott. Ez nála törvény. Legutóbb, 2000 nyarán, a szegedi Fogadalmi templom kupoláját festette körbe. Rendkívüli vállalkozásával hetvenéves átkot adott át a múltnak. Az 1913 és 1930 között épített (már ez a 17 év elképesztő, háborúval, Tanácsköztársasággal, Trianonnal együtt is) templom freskóinak legalább ötször rugaszkodtak neki. Amint felállítottak egy szobrot vagy befestettek egy falat, elfogyott a pénz. Csak Patay László háromszor dolgozott a Szeged jelképének számító neoromán templomban. Először 1980-ban, akkor faliképeket készített, 19 évvel később a szentélyt és a hajó felső részét festette ki, egy év múlva, a már említett 2000 nyarán pedig a kupola freskóinak felrakásával befejezte a közel kilencven éve elkezdett munkát: a Fogadalmi templom elkészült. Csupán egyetlen megjegyzés ehhez — Magyarországon emberemlékezet óta nem festettek kupolát, így átvehető, jól bevált módszerek a kivitelezésre nem álltak rendelkezésre, a feladat és annak kockázata tehát rendkívülinek számított. Patay László ennek ellenére minőséget alkotott. Ez a minőség jellemzi egyébként a Mester egész eddigi életútját. A munkának mindig nagy körültekintéssel látott neki. A templomi freskókat értelemszerűen egyházi körök rendelik meg, s a megrendelő igényét tiszteletben kell tartani. A vázlatok elkészítését hosszú szakmai (egyháztörténeti) konzultáció előzi meg. A művész kiérlelt tervéről egyházi művészettörténészekből, ikonográfusok- ból és más szakemberekből álló zsűri mond véleményt, de a döntő szót — hogy végül mi kerüljön a freskóra — általában a megyés püspök mondja ki. A folyamat azért nem mindig ilyen egyszerű, mert megesett — éppen Ráckevén, ahol lakik —, hogy hiába volt az egyházi jóváhagyás, a Mester összeütközésbe került a műemlékvédelmi szakemberekkel. Körbe, a templom oldalfalára tervezte a ke- resztutat felfesteni, amihez a műemlékvédelem nem járult hozzá, mondván, barokk templomban ez nem szokás. Hiába hivatkozott arra, hogy a ráckevei templom falusi copf stílusú, hajthatatlanok maradtak. Végül a plébános közölte Patayval: fessen, majd ő vállalja a felelősséget. A plébánost a püspöke kimentette, Patay Lászlóra viszont megharagudtak, ráfogták, hogy az ő erőszakossága miatt maradtak alul a műemlékvédelmisek. Fura Patay László úgynevezett erőszakossága. Mert ha valami nem vitatható nála, akkor a művészi alázat, mások munkájának tisztelete bizonyosan nem. Erre első freskómegrendeléseinek egyikénél mutatott szép példát. A Parlament Nándorfehérvári termében — amelyet a két világháború között a kormányzók termének neveztek, a freskók is erre utaltak —, volt egy Horthy Miklóst dicsőítő kép, amit 1945 után eltávolítottak. Helyére egy szocreál — a munkás-paraszt barátságot szimbolizáló — freskót festettek. Amikor eldőlt, hogy a Szent Koronát az amerikaiak 1978 januárjában visszaadják, hirtelen sürgőssé vált a szocreál kép eltüntetése. Patay Lászlót kérték fel a munkára, aki azzal a feltétellel vállalta, hogy nem verik le az egész vakolatot, hanem csak a freskót fejtik le, úgynevezett sorvasztásos eljárással. Ezzel sikerült megmenteni a pusztulásra ítélt festményt, mert - Patay szerint — azt is művész készítette és történelmünk része. (A darabokban lévő kép egyébként azóta is a Nemzeti Galéria pincéjében várja sorsa jobbra fordulását.) A kolléga munkája iránti tiszteletnek az volt az ára, hogy két hét alatt, éjjel-nappal dolgozva kellett II. Rákóczi Ferenc és Esze Tamás találkozását megfestenie. Egy művészettörténész azt írta róla: Patay László a munkáiban nem szégyelli vállalni a Szabó Dezső-i gondolatot, „a magyarság ereje a temetőkben van”. Ezért ábrázolja freskóin a magyar történelem nagy alakjait, nem csak a szenteket, a világiakat is. De Patay László hisz az élőkben is, akik által a világ épül. Emiatt kapnak helyet a templomok falain hús-vér emberek: egyházi személyiségek, helyi nagyságok és egyszerű emberek, akik munkájukkal vagy anyagiakkal is hozzájárultak egy templom felépítéséhez, egy freskó kivitelezéséhez. Sokszor a bibliai történetek névtelen szereplőinek arcait is a helyiek közül választja ki a Mester. Egy helyen a plébánia házvezetőnője — aki Patay Lászlóról és segítőiről is gondoskodott a több hónapos munka alatt — szabályosan megtiltotta, hogy őt is felfessék a templomépítést támogatók pannójára. De a Mester, aki nem csak magával, de másokkal szemben is igényes és következetes, salamoni döntést hozott: az asz- szonyt felfestette a falra — de háttal. A házvezetőnő tehát ott áll a többi segítő között, mégsem tiltakozhat, mert nem ismerhető fel arcról. A Mester az elmúlt évtizedben meghódította az országot, sőt a határokon túlra is eljutott. Volt ahol titokban, s ingyen dolgozott, mert a plébános tartott a magyarellenes hatalom rosszallásától. Patay László közben iskolát teremtett, de utolérni nem tudták. Az általa diktált színvonalon ma senki nem képes Magyar- országon freskót festeni. Egyedülálló tehát, ahogy egyedülállóak a freskói is. Árpási Zoltán Névjegy Született: Komárom (Szlovákia), 1932. május 2. Családi állapota: nős, Holló Eszter; gyermekei: Edit (1955), Dóra (1958), Záhorszky Ferenc (1953). Pályája: Képzőművészeti Főiskola (1950-56), kiállító művész (1953-), Derkovits-ösztöndíjas (1957-60), a Képzőművészeti Főiskola tanára, tanszékvezetője (1970-92), nyugdíjas (1992-). A Magyar Művészeti Akadémia és az Európai Akadémia tagja (1996, illetve 1994 óta). Jelentősebb elismerései: Munkácsy Mihály-díj (1967), Diplome de Prix National (1971), Tornyai Plakett (1976), érdemes művész (1983), Pro ecclesia et pontifice (1994), a Magyar Tudományos Akadémia Pázmány Péter-díja (2000), M. S. Mester-díj (2001). Patay László hagyományos oltárképektől eltérő Krisztus-ábrázolása: Jézus, akinek szeretete elönti és átfogja az egész világot „Rorate coeli desuper, et nubes pluant justum” A z advent alatt gyakran énekelte ezeket a sorokat. így, latinul, hiszen az iskolában, ahová járt, gyakran szólt ekképp az egyházi ének. Szólt a rorate, a mély, már- már férfitorkokból és a mutáló fiútorkokból. Ez utóbbiak közé tartozott az övé is, hiszen még csak éppen hogy elmúlt tizennégy, elsős volt, szecska, ahogy a távoli egyházi fiúiskolában nevezték. Jó volt ezt a roratét hallgatni. Még jobb volt énekelni. Volt benne valami melegség, biztonság és nyugalom. A gyertya lángjába nézett, ami az adventi koszorún égett, és egy pillanatra eltűnt a világ, csak a Fény volt meg ő. Néha meg a lángban más látszott: az otthon, ami olyan távol volt, már hetek, sőt hónapok óta, csak sok-sok levél meg néha egy-egy telefon jelentette azt, hogy még létezik egyáltalán. Azzal az otthonnal, ami minden baj, nyűg ellenére maga volt a bizalom és a biztonság. Ez hiányzott nagyon. Hiszen az iskolában, bár mindent megkapott, mégsem volt otthon. A néha megjelenő igazi öreg diákok (és nem öregdiákok) szavain keserű gúnnyal nevettek: ez nem iskola volt, hanem intézet - mondták a régebben végzettek. Azaz, ez több volt egyszerű iskolánál; itt nemcsak tanítottak, neveltek is.; Azonban pár igen jó tanár és szerzetes mégsem lehetett egyiküknek sem család. Nem is tudtak volna, így nem is akartak. A család mindenkinek fájón hiányzott. Az igazi otthon. Karácsony előtt talán a legfájóbban. Hiszen a nyári szünetet mindenki a diákok vakációja miatt várta, a húsvét lelki, de nem családi ünnep, a novemberi szünet meg csak jó volt, olyan kikapcsolódás. Többször meg nem is mehettek haza egy évben. De a karácsony, az más. Minden reggel rossz volt felkelni hatkor, álmosan és dideregve, de decemberben napról napra elkeserítőbb. Ahogy az adventi gyertyán egyre szaporodtak az égő gyertyák, úgy vált feszültebbé minden. Ilyenkor törvényszerűek voltak a súrlódások a diákok között, néha azon is összekaptak, ha a másik rossz helyen állt. Ő is, mindenki más is. Persze, a kibékülés általában könnyen jött - ahogy a harag is. Nem lehetett hosszú ideig dühös az ember, mert az atyáktól, a barátoktól, azaz a szerzetesektől minden nap ennek ellenkezőjét hallotta. De nem lehetett azért sem, és sokaknál ez volt a főbb érv, mert az iskolában nem volt hová elmenni dünnyögni, nem lehetett rávágni senkire az ajtót, hiszen holnap ugyanúgy szembeállt veled, melléd ült le enni, a feletted levő ágyon aludt. M ár a harmadik gyertya égett az adventi koszorún, amikor a szerzetesrend karácsonyáról esett szó. A betlehemről, amit a rend alapító atyája ötlött ki még évszázadokkal ezelőtt, és így terjedt el az egész világon. Arról, hogy karácsonykor összejönnek az atyák, már ég a negyedik gyertya, misét mondanak, énekelnek, és a legszebb énekekkel köszöntik együtt, nagy-nagy békességben a Megváltó születését. Olyan szépnek tűnt ez, olyan meghittnek és mégis egyszerűnek. Kíváncsi volt nagyon, kíváncsi erre a karácsonyra, hiszen fiatal volt és fogékony. Még majdnem gyermek. El is határozta, hogy egyszer, majd ha nagy lesz, felnőtt és független, eljön ide, és részt vesz egy ilyen ünnepen. Azóta se ment el. Nagy lett, felnőtt, független, de annyira sohasem, hogy ezt megtehesse. Nem is akarta. Mindig volt valaki, akivel Gyertyák a koszorún Az „ahány ház, annyi szokás” elve karácsonykor legalább annyira érvényes, mint az év egyszerű hétköznapjain. Minden családnak, falunak, régiónak megvan a maga rituáléja, s vannak szokások, melyek egy-egy országra jellemzőek. A Kárpátalján ezzel szemben a karácsonyi bálozásnak van hagyománya. A szenteste szigorúan családi ünnep, gombalevest, székelykáposztát, halételeket, húsféleségeket, diós és mákos bejglit tálalnak fel. Karácsony első és második napján a barátokat és a rokonokat látogatják, az Istvánokat és a Jánosokat köszöntik. Különösen faluhelyen az ünnep elválaszthatatlan része a kántálás és a betlehemezés. A család, a szeretet, a betlehemezés, az ajándékozás és Jézus dicsérete jellemzi a romániai karácsonyokat. A magyar gyerekek hagyományosan háromkirályoknak, angyaloknak, pásztoroknak öltözve kívánnak boldog, békés ünnepet, a románok pedig népviseletben, az úgynevezett kecskével (bunda alá rejtőzött kisfiú, aki egy bot segítségével kecskét utánzó figurát mozgat) vándorolnak házról házra. A németek már hetekkel az ünnep előtt megkezdik a családi látogatások menetrendjének pontos egyeztetését, mert ilyenkor azok is vizitelnek egymásnál, akik különben alig vannak beszélő viszonyban. Megsülnek a libák, a pulykák, s desszertként asztalra kerül a püspökkenyérre emlékeztető Christstollen, no meg a saját sütésű, sokféle aprósütemény — nem is igazi háziasszony, aki üzleti édességgel traktálja a menetrendszerűen érkező vendégeket. Természetesen áll már a díszes karácsonyfa, a gyerekeknek azonban nem a Jézuska hozza az ajándékokat, hanem a német Mikulás, a Weihnachtsmann. Viszont a betlehemezés szokása nemcsak faluhelyen, hanem a városokban is dívik, de kicsit később, vízkereszt tájékán. A protestáns Angliában nem ismerik a szenteste fogalmát, az ünnep december 25-ével kezdődik, ez a Christmas Day. így éjféli mise sincs, 25-én délelőtt mennek a templomba, onnan hazatérve bontják fel az ajándékokat, amelyek már napok óta a karácsonyfa alatt lapulnak — vagy hivalkodnak. Ezután költik el a karácsonyi ebédet, amelynek fénypontja a gesztenyével töltött hatalmas pulyka. A pulyka felszeletelése a háziúr tisztje, s ez sem akármilyen tudomány. A desszert pedig a karácsonyi puding, rengeteg gyümölccsel. együtt „kellett” tölteni az ünnepet. Kellett, mert szerette. Azon a karácsonyon pedig eszébe sem jutott volna, hogy marad. Hat öszvérrel sem lehetett volna visszatartani, hiszen őt várták. Egy pici házban, a fehér táj közepén ketten várták: a szülei. Ott volt a kicsiny karácsonyfa, akkor még nem égődíszekkel, hanem almával, mogyoróval, dióval feldíszítve, körötte az ajándékok. Ő is odacsempészte alá azokat a holmikat, amiket a rövid kimenőidők alatt még a messzi távolban, az intézet városában vett. Később pedig elment az éjféli misére, talpa alatt vidáman ropogott a hó. Bár tudta, hogy aznap a templomban már nem ezt fogják énekelni, magában mégis azt a dalt dünnyögte, ami azóta is, hosszú évekkel később is meg-megszólal a lelkében, hiszen benne maradt, kitörölhetetlenül: „Rorate coeli desuper, et nubes pluant justum”. Nyaka Szabolcs > I f
