Új Dunántúli Napló, 2001. december (12. évfolyam, 327-355. szám)
2001-12-24 / 350. szám
16 Karácsony 2001. december 24., hétfő Babits Mihály AZ ELŐKELŐ TÉL Olyan halk és hideg idő van, halk és hideg, halk és hideg: hallani szinte suhanóban a gyöngyház égen a telet. Selymesen száll ő rongyaink közt s arcba legyez, bár semmi szél... Óh láthatatlan, hűvös angyal, előkelő, gyönyörű Tél! S a hó is itt lesz nemsokára s minden egyszerre eleven. Aki rápillant ablakára, fehér apácák végtelen meneteit véli vonulni, s ki boltbul az utcára lép, lágy-fehér könnyek ostromolják kemény csomagjait s szivét. Estefelé kitisztul néha, a csillagok kilátszanak s mint gyermekek állunk áléivá egy nagy karácsonyfa alatt, amelynek ágát föl nem érjük, de gyertyás fénye ránk sajog: gyertyásan és csúfolva néznek a karácsonyi csillagok. 1934. dec. BETEGKLAPANCIA Látom a ködöket, téli reggeleket, hétfőket, keddeket, napokat, heteket... Nem írok verseket, beteg vagyok, beteg. Beteg vagyok, beteg. Nem írok verseket, nem zengek éneket... Csak egypár szót nyögök vagy inkább köhögök: beteg vagyok, beteg. Régi időm elmúlt, régi kedvem fordult. Ki volt hívem, elbújt, hírem, nevem elhullt, erőm veszni indult, pénzem sohasem volt... Mondd, van-e jussod már hogy így nyögj és kántálj mint Unott koldusszáj? •Ki hallgat terád már? Naphosszat motyogd bár hogy itt fáj, hogy ott fáj... Künn a fagy közelít. Öröm, gond közelít. Karácsony közelít. A hegyek hátait, fenyőfák sátrait ünnepre meszelik. Szarvasok és manóruhás postások között, a Sarkkörön túl Vendégségben Lappföldön, a rovaniemi Mikulásnál Lappföld a Skandináv-félsziget északi részén húzódik, finnországi területe valamivel nagyobb, mint Magyarországé, de lakóinak száma alig haladja meg a kétszázezret, az átlagos népsűrűség 2,2 fő négyzet- kilométerenként. A központja Rovaniemi. Aki ebben a városban régi lapp emlékeket, eleven lappokat keres, az nagyot csalódik, mert az igazi Lappföld Rovaniemitől távol esik. Itt él viszont Joulupukki, azaz a Mikulás. A gyermekek jó barátja a hideg északon fogadja látogatóit. Télen és nyáron, tavasszal és ősszel, állandóan szolgálatban van. Mi nyáron jártunk nála, egy lappföldi út során. Júniusban levél érkezett a finn külügyminisztériumtól, hogy augusztusban egy hónapot tölthetek Finnországban. Akkor arra gondoltam: végre saját szememmel láthatom a finn Lappföldön élő „igazi” Mikulást, simogathatok szabadon élő rénszarvasokat és kiszabadulhatok a gyötrő kánikulából. A levél figyelmeztetett: Finnországban a nyár augusztusban már hűvös és szeles. Különösen igaz ez Lappföldre, ahol a nappali hőmérséklet 12 fok körül ingadozik, éjszaka pedig már fagyra is lehet számítani.1 Budapesten 33 fok; a bőröndömben vastag nadrágok, meleg pulóverek, vízhatlan dzseki, túrabakancs. Ahogy végignéztem a ruháimon, mosoly futott át az arcomon: ha most ezt valaki látná, azt hihetné, hogy az Északisarkkör vidékére készülök. És valóban! ÉJJEL IS SÜT A NAP Az Északi-sarkvidéken a tavasz és a nyár — közép-európai mércével mérve — rövid és hűvös. Telente a hőmérséklet mínusz 30-40 fok között ingadozik, és december 22-én, a téli napfordulón mindössze másfél óráig látható a nap az égbolton. A tavalyi tél azonban minden eddigi rekordot megdöntött, 2000 decemberében több napon át mínusz 51 fokot mutattak a hőmérők. De most nyár van!... És ez érződik is a város lakóinak viselkedésén. A nyár Finnországban nem a munkáról, hanem sokkal inkább a felfrissülésről, a vágyak beteljesüléséről, a fény és az éltető napsütés minél tökéletesebb kihasználásáról szól. Rovaniemiben a nyári időszakban 25 éjszakán (!) át nem megy le a nap. Természetesen mindenki erre a periódusra igyekszik időzíteni szabadságát: öregek és fiatalok, családosok és egyedülállók ragadnak ilyenkor kosarakat, hátizsákot és indulnak az erdőkbe, tavakhoz gombát, szamócát, feketeszedret szedni és horgászni. ' A Lappföld elválaszthatatlan tartozékai a medvék, a farkasok és a rénszarvasok. Míg az előbbi kettő kerüli az ember társaságát, az utóbbiak — nagyon kíváncsi természetű állatok lévén - szívesen'bóklásznak az utak mentén, nem riadnak meg attól sem, hogy szinte minden látogató egyetlen dolgot szeretne: megsimogatni cakkosra mintázott fülüket és bolyhos agancsukat. Az Urho Kaleva Kekkonen nevét viselő nemzeti park újságjában rövid figyelmeztetés olvasható arról, hogyan viselkedjünk, ha kirándulás közben rénszarvassal futunk össze: „A rénszarvasok nagyon szelíd állatok, nem harapnak. Ha útja során összetalálkozik egy vagy több példánnyal, ne ijedjen meg, őrizze meg nyugalmát. Lévén érdeklődőek, valószínűleg közvetlen közelről kívánják majd szemügyre venni Önt, esetleg meg is szagolgatják. Ha úgy tetszik, és az állatok is megengedik, akár meg is simogathatja őket. De ne lepődjön meg, ha amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan otthagyják Önt az út közepén.” Noha vadon élnek, minden rénszarvasnak gazdája van, aki az állatok fülébe vágott jel alapján azonosítja saját csordáját. A lappföldi, mintegy 200 ezer szarvas hatezer tulajdonosé. Az őslakosok egyik legfőbb megélhetési forrását adják: bőrükből ruhák, cipők készülnek, húsukat feldolgozzák, testi erejüket pedig a szállításban alkalmazzák. Fogadás -hintaszékben Rovaniemi neve ismerősen csenghet: talán azért, mert a várostól nyolc kilométerre északra húzódik az Északisarkkör. A fiatalabb generációk pedig jól tudják, hogy ezen a tájon él a gyermekek örök barátja, a piros ruhás, nagy szakállú Mikulás. A piros köpenyeges téli ajándékhozó faluja kissé kiábrándító. A karácsonyi ajándékokkal zsúfolt üzletekben senki sem jár, pedig minden kapható mi szem-szájnak ingere. Mikulás-sapkák, plüss rénszarvasok, karácsonyfadíszek fából, rénszarvasbőrből, üvegből, porcelánból, különleges karácsonyi csokoládék, mézzel, illatos fűszerekkel dúsított téli édességek. Kissé furán érzem magam: a hangszórókból a Csendes éj és a Jingle Bells jól ismert dallamai ütik meg a fülemet, forralt bor illata száll a levegőben, de csak egyetlen hópihe ötlik a szemembe. Az is óriási, papírból készült, s a Mikulás postahivatalának falát díszíti. Talán ez az egyetlen hely — ebben a minden szempontból egyedülálló városkában —, amely az év minden szakában zsúfolt. A postahivatalban lappföldi, rénszarvasos, jegesmacis üdvözlőkártyák mellett dombornyomásos, 10-20 finn márkába kerülő, művészi kidolgozású karácsonyi levelezőlapokból is válogathat az ide betérő. A postán tett látogatás után bebocsátást nyerek a Mikulás szentélyébe, amely a falu közepén áll. A fából és kőből készült épület tornyán hatalmas figura hirdeti: itt él Joulupukki, minden gyermek jó barátja! A nagyszakállú öreg hatalmas hintaszékben ülve fogad és tanácstalan arckifejezésünket látva, azonnal nyelvet vált: tökéletes angolsággal üdvözli csoportunkat. Kedvesen érdeklődik nemzeti hovatartozásunkról, mindenkihez van egy-két jó szava. Úgy érzem magam, mintha ötéves lennék egy vállalati Mikulás-ünnepségen. Már csak az ajándékok hiányoznak. De ez most elmarad. Sőt az emlékbe kapott közös „családi fotókért” mi fizetünk. Ha valaki fényképre vágyik, akkor annak igencsak mélyen kell a zsebébe nyúlnia; 80 finn márkát kérnek a megörökített emlékért. Nincs idő a kérde- zősködésre, Joulupukki segítői — a zsúfoltságot kerülendő — nagyon szervezetten és udvariasan, de igencsak határozottan terelgetik az embereket a kijárat felé, mert az ajtóban már ott toporog a következő gyerekcsoport, amelynek tagjai szintén szeretnék megsimogatni a Mikulás térdig érő, hófehér szakállát. A szeretet jelképét is utolérte az üzleti világ, mondhatnák, akik még soha nem jártak a Mikulás falujában. De higgyék el, szinte mindent megér ismét gyermeknek lenni, érezni a felhőtlen gyermekkor minden szépségét, ha csak tíz rövidke percre is! R. Fonyó Barbara A lappföldi rénszarvasok nagyon szelíd állatok, nem harapnak H etek óta kerestem már azt a nyomorult kesztyűt. A fenyővevőt. Még a jégszekrényben is, mert ki tudja. Egyszer volt már benne a pénztárca is, véletlenül. Akkor elmondhattam, hogy befagyasztottam a bérem. Muszáj a fenyővevö kesztyűt megtalálni, különben nem lesz idén karácsonyfám, pedig az minden évben van, ráadásul már egy héttel szenteste előtt teljes díszben áll, hogy tovább nézegethessem. Fenyővevő kesztyű nélkül is lehetne persze fát vásárolni, de azért az ugye egyáltalán nem ugyanaz. A kesztyű ugyanis egy ötujjú iránytű, egy titkos varázspálca, gyakorlatilag egy hasított bőr mágnes - tévedhetetlenül megmutatja, melyik az. a leggyönyörűbb, mokány kis fa az egész piacon, amelyik haza akar velem jönni. Egyszer vettem a kesztyű nélkül fát, az alattomosan kivárta, amíg elmegyek otthonról, és haladéktalanul felborult az összes üveggömbbel együtt. Fenyővevő kesztyűm gazdagok levetett holmija, így mondjuk tréfásan a családban, mert valójában az öcsémé volt. Ha felhúzom, rá emlékeztet. Amikor kinőtt belőle, és kétszer akkora lett a tenyere, mint az enyém, pedig vagy tíz évvel fiatalabb, megkaptam a bélelt bőrholmit, tele harci sérülésekkel, kissé felfeslett varrásokkal. De tetszik így is, mert mint az érett nőn, látszik rajta, hogy élt, hogy neki már van története, hogy kapott és osztott is sebeket, de mára megtalálta a helyét az életben. Csak én nem találtam sehol, pedig már csupán egy hét volt az ünnepig. Úgyhogy nagyjából húsz évvel azután, hogy hallottam róla, életemben először használni kezdtem a Pitagorasz-tételt. Az ötletre egy lakberendezési magazinban bukkantam: hajlít- gassunk drótvázat, borítsuk be pauszpapírral, tegyünk rá aranygömböket, aztán örüljünk, hogy nem kellett kivágni egy fát sem azért, hogy csillogó szemmel üldögéljünk a hulló levelei alatt egy hétig. Egyedülálló nő persze nem csinálhat drótvázat, egyedülálló nőnek egyetlen mindentudó, mondhatjuk multifunkcionális szerelőszerszáma van: az olló. Vettem tehát egy hulahoppkarikát alapnak, az olcsóboltokból beszerzett és húsz csavarás után széttörő műanyag felmosónyelekből szigetelőszalaggal összeraktam hat bordát, fölül összekötöttem őket, úgyhogy lett az egészből egy sovány indiánsátor, amire lukacsos fehér madeira került, meg persze az ékesítmények. Készítményemet egyre jobban megszerettem, habár úgy néz ki, mint egy eltévedt menyasszony az erdőben, akit körbefont a folyondár. Mégis büszke vagyok magamra, mert a magasságából azonnal ki tudtam számítani az oldalsó rudak hosszát, az „á négyzet plusz bé négyzet, kisangyalom, az egyenlő cé négyzet, kisangyalom” nóta alapján. F enyőmnek, vagyis inkább fenyőnek látszó tárgyamnak még nincs neve, de talán lesz, mint annak a tömzsi kis darabnak, amelyet barátnőm vett magának még tavaly, akkora hatalmas földlabdával, hogy alig bírta hazahúzkodni. A fenyő határozottan józsikaszerűnek tűnt barátnőm számára, el is nevezte, s bár én heteken át lelaciztam, most már látom, hogy valóban Józsika. Az én „fám” esetleg Lidi lehetne. A nevekről viszont a másik saját használatú karácsonyi hagyományomra gondolok: a jókívánságkörre. Ez egy egyszerű fehér papírlap, amelyre az ünnep előtt felírom a szeretteim nevét, a barátaimét, s mindazokét, akikkel hol igazán szívmelengető és támogató, hol nem is akármilyen próbatételekkel teli lélekszövetséget kötöttünk erre az életünkre. Felírom azokat is, akik megbántottak vagy akiket én bántottam meg, akarva- akaratlan. Karácsonyeste mécsest gyújtok a papír közepén, és azt kívánom, hogy mindenkinek jusson a fényből. Jókívánságkor idén is lesz. Ilyenkor lepődöm meg azon, valójában milyen sokan is vannak egy- egy ember körül, s hogy micsoda szikrázó fényhálója lehetne a világon annak, ha mindenki gyertyát gyújtana a másikért. Erről jut eszembe, hogy a kesztyűmet az adventi gyertyák közé csomagoltam hetekkel ezelőtt, amikor az ünnepváró koszorúkat csináltam. Szóval most felhúzom azt a csodás fenyővevö kesztyűt, üldögélek benne egy kicsit, és rágondolok a testvéremre. Hodnik Ildikó A FENYŐVEVŐ KESZTYŰ 1 f Csoportkép Joulup ukkival — nyolcvan márkáért a szerző felvétele
