Új Dunántúli Napló, 2001. december (12. évfolyam, 327-355. szám)
2001-12-24 / 350. szám
14 trite 'áfa . Karácsony 2001. december 24., hétfő Ady Endre Karácsony i. Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek. Minden ember Szeretettel Borul földre imádkozni, Az én kedves kis falumba A Messiás Boldogságot szokott hozni. A templomba Hosszú sorba Indulnak el ifjak, vének, Az én kedves kis falumban Hálát adnak A magasság Istenének. Mintha itt lenn A nagy Isten Szent kegyelme súgna, szállna, Az én kedves kis falumban Minden szívben Csak szeretet lakik máma. II. Bántja lelkem a nagy város Durva zaja, De jó volna ünnepelni Odahaza. De jó volna tiszta szívből - Úgy, mint régen - Fohászkodni, De jó volna megnyugodni. De jó volna mindent, mindent Elfeledni, De jó volna játszadozó Gyermek lenni. Igaz hittel, gyermekszívvel A világgal Kibékülni, Szeretetben üdvözűlni. III. Ha ez a szép rege Igaz hitté válna, Óh, de nagy boldogság Szállna a világra. És a gyarló ember Ember lenne újra, Talizmánja lenne A szomorú útra. Golgota nem volna Ez a földi élet, • Egy erő hatná át A nagy mindenséget, Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni... Karácsonyi rege Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra... A koldus bekönyöröghette magát az imaház udvarára, de - mert Istennek tetsző muzsikát játszhatott - még egy fekete bajszú, koravén cigány is beállhatott hegedülni a gang elé évről évre. Igaz, ők még jóval karácsony előtt kopogtattak, és arra is emlékszem, hogy egyszer-egyszer nekem, a legkisebbnek kellett az ötvenfillérest odacsempészni a tenyerükbe. Vagy a forintost. Kezük maradék melege ujjaim bögyén át a tarkómig futott, én meg, szégyenemben, majdhogynem világgá. De hogy festhet a karácsony egy nazarénus imaházban? Néha fölrémlik bennem egy fura karácsonyesti kép gyerekkoromból: unokanővéreim ég felé emelt, riadt tekintete az imaház hótól fulladozó udvarán. Látom ma is a két kopott csizmát, amint a talpukat felénk fordítva, egy magasra nőtt örökzöld ágai közül vigyorognak le ránk. A csizmákhoz egy emberfia is tartozott. Hó és ember kettős terhéről a fa szíjjas AZ EGYIK PÁSZTOR KIFORDÍTOTT BUNDÁJÁT RÁZTA, A MÁSIK KENDERMAGOT SZÓRT A KÁLYHÁRA Ma is divat a kántálás és a betlehemezés Az erdélyi emberek mindmáig jobban ragaszkodnak hagyományaikhoz, kulturális örökségeikhez. A romániai magyarságban a karácsonyi népszokások is erősen élnek. Különösen igaz ez a Székelyföld népére. A Székelyföldön nagy hagyománya van a karácsonyi betlehemezésnek. Az idősebbek a mai napig szívesen mesélik, hogy fiatalkorukban miként szervezték meg a betlehemező csapatot. „Tekintélyesebb, idősebb férfi lett a Király, Józsefet középkorú férfi, a Huszárt fiatal házas vagy legény alakította. Morgondit, a fiatal Pásztort legény, Dominuszt középkorú, Vén Karácsont idősebb férfi játszotta. A női szerepekre (Mária, Angyal) többnyire leányos képű legényeket választottak. Fontos volt az énektudás, mert a legtöbb szereplőnek énekelnie is kellett.” A betlehemezést karácsony szombatján délben kezdte a csoport. Estig járták a házakat, majd a szerepeknek megfelelően felöltözve, a betlehemmel együtt mindannyian részt vettek az éjféli misén. A betlehemezők előtt ment a Hírnök, aki minden házhoz benyitott, s megkérdezte, beengedik-e a betlehemet. Ahol igen volt a válasz, oda bevezényelte a kis csapatot. A beérkező éneket követően a Huszár fennkölt hangon előadta a betlehemezés célját, rövid tartalmát és a házigazdák „testi és lelki figyelmetes- ségét” kérte. A magyar betlehemes játékok témája a bibliai történet, Jézus születése. A székelyföldi változatban a játék két részből áll: az első a szálláskeresés (József és Mária, mint szegény, megfáradt utas, szállást kér a betlehemi királytól, de az a városszéli istállóba utasítja őket), a másik a pásztorjáték (több mozzanatra tagolódó jelenet). Az 1970-es, '80-as években a betlehemezés a politikai tiltás miatt veszített jelentőségéből, formájából. Akkoriban a legtöbb helyen karácsonykor csak visszafogott mondó- kák voltak. Ezzel kapcsolatban nemrég egy erdélyi népszokásokat feldolgozó könyvben Vetési Andrásról olvastam, aki Teremiújfaluban rendszeresen betlehemezni vitte a gyerekeket. — A tanító nem engedte be a betlehemező gyermekeket, visszautasította. Azt kérdezte: miféle katolikus szokás ez? Szidáson, megrováson kívül mást nem kaptam tőle. Nem tudom, volt-e valami köze hozzá, de nemsokára hívattak a milíciára. Megfenyegettek, hogy elvisznek, mert rendszerellenes dolgokra biztattam a gyermekeket. Kutattak a faluban is, de panaszt nem hallottak, így aztán békén hagytak — fogalmazott Vetési András, akinek a milíciára hívásának az lett az eredménye, hogy a következő generáció nem mert betlehemezni. De aztán néhány évnyi kimaradás után újra elindultak. A betlehemezés az 1990-es évek elejétől tért vissza ismét a székely közösség életébe. Voltak vidékek, ahol a székely humor a betlehemezésnél sem maradt rokon és szomszéd gyermeknek több jár, mint másoknak. Egyes székelyföldi településeken a karácsonyi ünnepek alatt istvánozA csíksomlyói kegytemplom a Székelyföld egyik legjelesebb egyházi épülete el. A szovátai betlehemezők körében például előfordult, hogy miközben az egyik betlehemi pásztor kifordított bundáját rázta, a másik kendermagot szórt a kályhára. A magok a kályha melegétől szökdösni kezdtek, mintha a bundán tetvek ugrándoznának. A pásztorok kacagtak és maguk is ugrándozva „majorságaikkal” (tetveikkel) dicsekedtek. A betlehemezés mellett a másik jelentős székelyföldi karácsonyi népszokás a kántálás. Karácsony szombatján a hat-tizenkét év közötti gyerekek még szürkületkor elindulnak kán- tálni. Az „Elindult Szűz Mária Betlehem városába” kezdetű dallal kezdődik a kántálás, s az „Adja az Isten e házra áldását, / Szívünkből kívánunk csendes jó éjszakát!” sorokkal zárul a zenés előadás. A gyerekek a kántálásért kü- lön-külön kapnak pénzt. Nincs meghatározott tarifa, az összeg évről évre változik, de nak (vagy ahogy egyes helyeken népiesen mondják: „istványoznak”) is. Karácsony másodnapján a legények István napját köszönteni járnak. Ennek a szokásnak az eredetét a vallási néprajz kiváló tudósa, Bálint Sándor középkori liturgikus hagyományban gyökerezted. Eszerint december 26MÁR AZ ISKOLÁBAN ÜNNEPELNEK A Ceausescu-éra idejében nemcsak a magyar, hanem a román tannyelvű iskolákban is elképzelhetetlen volt a ka rácsonyra való utalás, megemlékezés. A rendszerváltást követően viszont Erdély egyre több településén ismét lehetőség nyílik arra, hogy iskolai keretek között is jelen legyen a karácsony. — A kányádi iskolában a téli szünetet megelőző utolsó tanítási napon tartjuk a karácsonyi ünnepséget. Az eseményre a szülőket is meghívjuk, s mind az alsós, mind a felső tagozatos diákok az alkalomhoz illő műsort adnak. Minden gyermek karácsonyi csomagot kap. Korábban ezt a csomagot a helyi értékesítési szövetkezet biztosította a gyerekeknek. Amióta viszont a szövetkezet gazdaságilag meggyengült, ezt a szponzori szerepet nem tudja felvállalni. így az utóbbi években már a szülőktől kell összegyűjtenünk a csomagokra a pénzt. A műsorokat és a karácsonyi csomagok kiosztását követően kötetlen beszélgetésekre nyílik lehetőség, sőt igény szerint néha táncolni is lehet - mondta érdeklődésünkre Szabadi Kinga Zsófia, a Kányádi Általános Iskola pedagógusa. án, illetve 27-én István és János köszöntése, az istvánozás és jánosozás szokása a bibliai István első vértanú és János evangélista hajdani kultuszát, a Szent István, illetve Szent János pohara néven emlegetett szentélményt idézi. A szentélménnyel az egyház a pogányságból megtért népeknek a téli napfordulóhoz kötött mágikus évkezdő mulatságát, áldomásait akarta mérsékelni, szelídíteni István és János oltalma alatt, szentelt borral. A liturgikus hagyomány a századok során elvilágiasodott, a szakrális mozzanatok többnyire kiváltak belőle, s névnapköszöntő szokásként Erdély több vidékén gyakorolták. Leírások és adatok bizonyítják, hogy az istvánozás és jánosozás szokása a XX. század közepéig főleg a közép- és dél-erdélyi térségekben, valamint a kelet-erdélyi katolikus székelység körében maradt meg, de még ma is több településen divat. Egyes falvakban összeolvad a karácsonyi kántá- lással. A legáltalánosabb formája az, hogy a házas férfiak vagy legények csapata éjszaka sorra felkeresi az Istvánokat és Jánosokat. Énekkel, verssel köszöntik őket. Házi mulatságot rögtönöznek, pohárköszöntőket mondanak. Néhány faluban a helyi szokás jellegzetes mozzanata a megkötözés is. A felköszöntött Istvánt, Jánost megkötözik, s csak bor ellenében engedik szabadon. Az istvánozó csapat tagjai mindig hasonló ruhában keltek útra. Régebben a népviselet volt a „módi”, mára viszont a legtöbb településen a népviselet már kiment a divatból, helyette az istvánozó fiatalok farmert öltenek. De amennyire egységes volt a legények régi népviselete, szinte any- nyira egységes ma a farmer viselete is: ugyanolyan anyagból készült, ugyanolyan szabott nadrágok, dzsekik feszülnek rajtuk. Egy valamit azonban megőriztek az egykori téli népviseletből: a báránybőr kucsmát. Ezen a kucsmán egyeseknél virágbokréta díszeleg. A bokréta azt jelenti, hogy a kucsma viselőjének van már szeretője, s ő tűzte a legény sapkájára. Olyan eset is előfordul, hogy valaki istvánozáskor (ha a kiszemelt lány családjához is mennek) kér remélt kedvesétől bokrétát. Végezetül álljon itt egy istvánozó ének: „Héli- busznak völgye zeng, / Jézusunknak szava cseng, / A Barátság társasága / Énekestől zeng. // Reng a föld, ahol állunk, / Mert itt egy Istvánt látunk, / Kinek neve Gy. István, / Ki előtt állunk. // Örvendj hát te is, István, / Mert örömöd napjára / eljutottál és virradtál / Neved napjára. // Adja az egek ura, / Majd ha üt a végóra, / A mennybe szállj, és ott találj / A legfőbb jóra.” Magyari Barna törzse még jobban meghajolt, és elérve az imaterem sárgán világító ablakát, csipkefinom leveleit is az üveghez nyomta, mintha ijedtében imára akarna bekérezkedni maga is. Az akkor még ismeretlen szándékú látogató a későbbi magánnyomozás szerint egy kíváncsiskodó ismerős volt, akit az áhítat és a pálinka együtt emelt föl ilyen magasra. Kíváncsisága kielégítetlenül maradt - valószínűleg csak nagyapám, a nyolcgyerekes suszter szaladt fel az imaterembe valamiért a szószéken is megigazítva a térítőt, hogy Jézus születésnapján mindenütt rend legyen. A karácsonyest is ugyanúgy zajlott odalenn az alagsori lakásban, mint akárhol másutt, ahol a szegénység ugyan száműzte a hivalkodást, de az együttlét tanulatlan örömének emléke még nem halt ki egészen. Az ünnep méltóságához tartozott a közös éneklés, az ünnep meglágyította nagyapám hangját, amely máskor szigorúan, a kalapáccsal együtt pattogott a sámfa fölött; nagyanyám is elérzé- kenyülve ejtette hasára nehéz, májfoltos kezeit, és messzi világokba lódította a gyermeki képzeletet, hogy a szorongás kusza, félelmes tantráit egy időre a Jézushoz törleszkedő káprázat; az alma- és dióhéjillatú csillogás váltsa fel. De karácsony üzenetének teljességét kifürkészni, Isten titkát egy jól célzott lövéssel leteríteni egyetlen magaslesről sem lehet. Kamaszkoron, szerelmeken átvergődve ifjan még élhet bennünk az illúzió, hogy egyszer - ha megérjük és megérünk rá - megfejthe- tőkké válik. Valamikor egy sváb parasztasszonynál albérleteskedve, megvásároltam karácsonyra a disznaját. Madzaggal átkötött bőröndökben vonszoltam hazáig húsfélét-kolbászt; villamoson, vonaton, buszon, abban az ostoba és büszke hitben, hogy a koplalás esztendei ellen lázadva, magamat osztom szét. A családi beszélgetések anyám óvó szavai ellenére fu- karabbra sikeredtek. Valószínűleg a szavakkal önzőn bántam, mert azokban magamat kellett volna szétosztani, s ez gyakran kegyetlenül nehezebb, mint javakat- televíziót, disznót, autót, palotát- vásárolni. Gőgnek, magánynak, nem-szeretem létezésnek sokféle arca van. C sak az eszemmel tudom, hogy a hitben-levéssel a titok megszűnik, és a kérdés is és az adandó válasz is értelmét veszti. A fenyőfaállítás középkortól fogant szokása, az ajándékozás láza elfedi, hogy csak egy suta és többé-kevés- bé egyetemes tanulás részesei vagyunk, és jó, ha a művészetek - irodalom, zene, képzőművészet - ködén át visszhangzik ebből valami bennünk is. A keresztyén hit a bűn és megváltás elliptikus forgásában, a keleti Szanátana Dharma a próbatételek karmikus körforgásában hisz, vannak vallások, melyek másban. A keresztény ma is az ártatlan Jób szenvedésére keres magyarázatot, s hogy Isten vagy az ős-mozgató - ha van -, miért nem akadályozza meg ezt a temérdek rosszat. És Jónás igazságát is keresi, akinek azért kellett bűnhődnie, mert úgy gondolkodott, hogy Isten irgalma nem pusztán a kiválasztottakat illeti meg, s ezért nem térítette meg a „bűnös” Ninivét. Ez utóbbihoz, a vallások egymást tisztelő párbeszédéhez mintha közelebb állnánk, II. János Pál törekvései és az ökumenikus mozgalmak ezt tanúsítják. És egy távoli jövőben talán a politika számára is fölsejlik annak a paradoxonnak a mélyebb értelme, amely arra szólít, hogy a megté- vedteket, a gonoszokat kell szeretni a legjobban. Hisz még mindig nem tudjuk, hogy a válasz mi vagyunk. Bóka Róbert Maradék karácsonyok
