Új Dunántúli Napló, 2001. október (12. évfolyam, 268-297. szám)

2001-10-17 / 284. szám

H 2001. Október 17., szerda R I PORT 7. OLDAL KULTURA­Pécs a székhely Elnökválasztással és programok el­fogadásával zárult tagnap Pécsett a közép-európai egyetemek szerve­zetének, a Dunai Rektorok Konfe­renciájának (DRC) idei közgyűlé­se. A konferencia új elnökévé rotá­ciós elv értelmében egy évre dr. Tóth Józsefet, a Pécsi Tudomány- egyetem rektorát, a szervezet eddi­gi alelnökét választották meg. A szisztéma szerint elnök csak az előző időszak alelnöke lehet, a le­köszönő elnök pedig egy évig alel- nökként tevékenykedik tovább. A megválasztással együtt jár, hogy a rektori konferencia titkársága, az adminisztrációs központ egy esz­tendőre - Bécsből - Pécsre költö­zik. Már kijelölték a következő közgyűlés helyszínét is: ez a po­zsonyi Comenius Egyetem lesz. A DRC új tagjának felvették az Újvi­déki Egyetemet és a bukaresti „Gheorghe Cristea” Egyetemet. A DRC pécsi közgyűlésen többéves programok indítását ha­tározták el a rektorok. A legfonto­sabb a minőségbiztosítás az egye­temi akkreditáció terén. A kidol­gozott javaslatot szeretnék beter­jeszteni az EU oktatási struktúrái­hoz, hogy ez legyen a felsőoktatá­si minőségbiztosítási program az unióban. Szintén program, hogy az egyetemek külügyi szervezete mindenütt'a központi egységhez tartozzon, és főszereplője legyen a kapcsolatépítési stratégiának. Nyilatkozatot fogadtak el az egye­temi autonómia védelmének szükségességéről is. D. I. A HATÁRON TÚLI MAGYAROK X. FESZTIVÁLJA. Kötődés és kapcsolódás határok nélkül címmel kiállítás nyílt a Siklósi Várgalériában teg­nap délután. Bokotai Lóránt, Csernik Attila, Gálics István, Gáli Gregor (felvételünk az ő szobrairól készült), Gedeon Zoltán, Horváth Anna, Nagy János, Popovits Zoltán és Veress Pál alkotásai láthatók a tárlaton. _________________________________ fotó; tóth l. Ré gi primadonna nem rossz... Víg özvegy-bemutató a PNSZ-ben ________A BETEGEK JOGAIRÓL 4._________ A második vélemény Péntek éjjel, a bemutató után arra gondoltam, ebben a kritikában figyelmeztetem a közönsé­get, ne menjen haza az első felvonás után, ha úgy is gondolja, amit eddig kapott, dög unalom. Várnak még rá örömök. Aztán megnéztem a szombat esü szereposztást is. Már az első felvo­nást fogyaszthatóbbnak találtam, tehát a fenti sértegetés csak félig igaz. Csakúgy, mint, amit la­punkban előzetesként olvashattak szabadszájú- ságról, lezser erkölcsű előadásról. Maradt a kor áthelyezése, az eltévedt idegenként saját követ­ségét robbantgató terroristával, az első világhá­ború filmkockái. Telihay Péter botrányt ígérő rendezői szándé­ka nyomokban érezhető ugyan (Kit hol rúgnak meg? Mit tenne Sylviane Nyegusnak, a hallgatá­sért cserében?), de a nézőtérre tévedt tízéves kis­lányok szülei csak örülhettek, addig sem a kö­zönségesebb ízlésű televíziót nézte a gyerek. Dicséretes, ha a rendező úgy kezeli a librettót, mintha dráma lenne. Csak közben elvész az ele­gáns pikantéria, a sikamlósság, ami e műfaj, és zene elsődleges sajátja. Sok mindent láttunk, de az operett igazi légköre hiányzott. Különösen pénteken, amikor a zenekar is nehezen talált magára. Cser Miklós vezényelte, néha kissé siető­sen. Csak a második felvonás híres férfi szeptett- je, az Asszony, asszony közben jött be az első vastaps, addig udvarias reagálások voltak. Még a mindig biztos sikert ígérő, Vilja-dalt is némi visz- szafogott kuncogás kísérte, s szolid taps követte. Lehámak ez az operettje az operaházakat is megjárta. A pavüon-jelenet után elhangzó szex­tett például, tisztán operai hangzású. Mégis, a zene legvonzóbb értékét nem az ütem, hanem a dallamok ívelése adja. Elsősorban a pénteki elő­adás maradt számomra adós ezzel. Úgy érez­tem, a kapcsolat sem volt bensőséges az éneke­sek és a karmester között. Szombaton Staurócz- ky Balázs vezényelt. Ő jobban figyelt a színpad­ra, többet bízott^ énekeseire, s operettszerűbb előadást dirigált. ígéretes bemutatkozás. Két művésznőt is először hallottunk Pécsett. Horváth Margit (Glavári Hanna), Tóth Adrienne (Valencienne) eltérő énekesi adottságokkal ren­delkezik. Sajnos az első részben prózai szöve­gükből alig értettem valamit. Horváth Margitéból később is keveset, holott ő inkább színészi eré­nyekkel rendelkezik. Szüfrazsett frizuráját, Han­naként - a rendezői koncepció ismeretében is - előnytelennek gondolom. Ám amikor magasra slicceit szoknyáját még megemelte kicsit, hatá­rozottan emelte renoméját is. Tóth Adrienne énekesként ígéretesebb, s ahogy kezdte megta­lálni helyét a színpadon, játékát is élveztük. Szombaton az az öröm ért, hogy a két koráb­ban rivális primadonnát együtt láthattam. Lelki- ismeret-furdalásom is támadt. Hányszor intéz­tem el kritikáimban, semmitmondó mondattal az egymást váltó, megszokott primadonnákat? Pedig ők beszélni is tudnak, tisztán, érthetően, játszani is, nem csak énekesek. A Glavárit alakí­tó Nagyági Mariann különösen tetszett. A műfaj hagyományát hozta, a produkció legjobb éne­kes teljesítményét. S bár, Lesznyák Katalinnak különösen nem váó Valencienne szubrettes szerepe, beszéd- és játékkultúrájával igen nézhe- tően tááta. Lesznyák Katalin és Stenczer Béla fotó* tóth l. A lump, Danilo gróf szerepében női szemeket gyönyörködtető volt Csengery Attila. Ha jól em­lékszem, a musical-bemutatók miatt került a színházhoz. Éneke, hangereje, játéka, tiszta színpadi beszéde, lassan ideáis bonvivánná te­szi. Jelenléte oázis volt a pénteki bemutatón. A nagyon muzikális és már több emlékezetes ala- kítást letett, Gregorovics Tamás csöppnyi hátrá­nya Csengeryvel szemben, hogy hangja jobban igényelné a mikrofont. Danilója kedves figura, akinek a nők szeretnek megbocsátani. Kovács Etele már egész jó bonvivánná vát, amikor elszerződött Pécsről. Most egy szerepre visszatérve majdnem olyan hávány, mint ami­kor először idekerült. Rosillont a másik szerep- osztásban Drucker Páer játssza, némi elfogó­dottsággá, de kellemesen. A kisebb szerepekben Fábián Anitának és Ta­dics Ágnesnek adódott lehetősége néhány meg­jegyezhető mozzanatra. Köles Ferenc és Szél Hor­váth Lajos, mint Hanna kezéért vetekedő gaval- lérok igyekeztek az operettes ízeket átmentem. Urbán Tibor ügyesen alakította a mára vett Nye- gus figuráját, de én még nem tudok szabadulni Fáudi Laci bácsi Nyegusának emlékétől. Az előadást Stenczer Béla visá a vállán. Nem nyögve, hanem tempósan rohangáva, nagy elánná, megejtő komlkusi érzékkel, végig jó rit­must biztosítva a játéknak. Zéta Mirkója a leg­jobb hagyományok folytatása. Nem túloz, nem hülyéskedik, ostobaságában is megrendítően emberi arcú. Ez humorának titka. Rajta nem múlott, hogy némi hiányérzettel küszködünk. A koreográfia és a táncbetétek a klasszikus operett szellemében fogantak. (Koreográfus Ke- veházi Gábor). Csík György díszlet- és jelmezter­ve a rendezői igényeket szolgáta. S a rendező­nek szíve joga, hogy értelmezze a rá bízott szín­padi művet. De a közönségnek is szíve joga, hogy ha operettre vát jegyet, azt is kapjon. Igaz láttunk már sikeresen aktualizált Csárdáskiráy- nőt és Állami Áruházat is, igaz, műfajidegen ele­mek nélkül. Biikkösdi László Az orvosválasztáshoz kapcso­lódik a betegnek azon - keve­sek által ismert - joga is, hogy mind a felállított diagnózis, mid a javasolt gyógymód kap­csán kérheti egy más orvos által történő vizsgálatát. Sajnos, ma még nagyon sok orvos megsértődik, ha betege mást is fel­keres betegségével. De a második­ként felkeresett orvos is igen gyak­ran vonakodik fogadni a beteget, ha megtudja, hogy előtte már egyik kollégája kezelte. (Kivált­képp így van ez, ha az első kolléga felette ál a ranglétrán.) Emberileg - de gyakran szakmailag is - mind­két magatartás érthető. Az első or­vos ugyanis nem érti, ha egyszer a beteg őhozzá fordult, akkor mi­lyen alapon keres fel másokat is. A második orvosnak pedig etikai ag- gáyá támadhatnak, hiszen köny- nyen az a látszat keletkezhet, hogy ő csábította magához a beteget. Aztán a probléma anyagi vonzata sem mellékes. Az intézmények között ádáz konkurenciaharc fo­lyik a betegek után kapott finan­szírozásért (no meg a betegnek pénzben kifejezett „hálájáért”). A beteg szempontjai azonban számos esetben még inkább megértést érdemelnek, hisz egy sor objektív és szubjektív érzés indokolhatja az újabb és újabb orvos felkeresését. A nyugati or­szágokban, elsősorban az Egye­sült Államokban, természetesnek veszik, ha a beteg ragaszkodik egy másik orvos véleményéhez, diagnózisához (= a betegség meghatározása), s kíváncsi a ke­zelés lehetőségeire is, v,agy csak egyszerűen nem nyugszik bele a megváltoztathatatlanba. Sok esetben a több orvos felkeresése és megkérdezése, a kezelésbe történő bevonása inkább a beteg gyógyulási vágyát, felelősségér­zetét jelenti, mintsem a kezelőor­vos lebecsülését vagy felkészült­ségének megkérdőjelezését. Persze a bizalomvesztés is kényszerítheti a beteget egy másik orvos felkutatására. A bizalom el­vesztését okozhatja egy rossz szó, morcos, netán goromba hangnem, modortalanság, a beteg hosszabb ideig történő megvárakoztatása, a tünetek rosszabbodása vagy el nem múlása, a fájdalmak, szenve­dés lebecsülése, és még sok más olyan dolog, ami a betegben rossz érzést keltett. Amennyiben a beteg úgy dönt, hogy másik orvoshoz fordul, ak­kor ezt - saját érdekében - feltétle­nül közölje mind az első kezelőor­vosával, mind a másodikként vá­lasztott orvossal! Az eltitkolt, vagy elhamarkodott döntésnek az a kö­vetkezménye lehet, hogy megter­helő, drága vizsgálatokat feleslege­sen megismételnek, vagy netán a már küszöbön álló eredmény el­marad. Az egészségügyi törvény értelmében a betegnek azon kéré­sét, hogy egy másik orvos is vizs­gálja meg, az ellátó intézmény, il­letve a kezelőorvos nem tagadhat­ja meg. A kért második orvosi vé­lemény költségeinek megtérítését nem követelhetik a betegtől. (E rész megírásakor Dr. Blasz- szauer Béla gondolatait is felhasz­náltam.) Dr. Jakab Tibor Tárca V Elment Kassák öreg tanúja Persze, titkon mind a halálra ké­szülünk, szorongó lámpalázzal. Odafentről, vagy akár a Statisztikai Hivataltól nézve persze, csak átlag életek vannak. Életünkből - és ha­lott arcunkból - ott fent alig látszik valami, a hazug papírforma szerint alig van különbség a gonoszak és a jóságosak halála között. Pedig a halálban is teljességgel összetéveszthetetlenek vagyunk. Noha a leghosszabb búcsú-leltár is csak egy vakuvillanás - s ugyan mi fér abba a könyvtárnyi, drámai emlék-enciklopédiából, amely megszűnik minden halottunkkal? Miként Sanyi bácsival, akit most is, itt is hallok. Hallom, mi­ként ejtette a szót: nekem már mindörökké Kassák-verset mond, emlékeimben ő Kassák belső em­bere, egy vakmerő lelkiállapot és mű egyik utolsó közeli tanúja. Erős ember volt a 91 éves Sándor, polémikus, remek ízlésű, és ha íz­lésről beszélek, most ritka adott­ságra utalok: a cselekvés ízlésére. Mert Ő úgy járta ki az életet, mint valami maga alapította akadémi­át. A jóság, jó ízlés, makacs igaz­ság szellemileg elegáns, titkos akadémikusa volt - még ha nem is volt mindig igaza - és dühösen veszekedő, nehéz embere, főleg, ha igaza volt. Felejthetetlen arcú civil lovag. Igen, ez volt az alap­szakmája. Ebből inaskodott és er­re tette le az összes magas vizsgát. Látom gyermeki lovagiasságát - a tízgyerekes nagygéci család kisfi­aként, a hetedik életben maradott hadiárvát, (hiszen huszár édesap­ja 1917-ben a bukovinai fronton elesett) - látom őt a még szegé­nyebb, nyomorban vergődő kis srácokat oltalmazva, mintha már akkor készült volna arra, hogy majdan a börtönökben hitük mi­att tikkadókat avagy a szentendrei pénztelen művészeket segítse, ba­nális csodákat téve szüntelenül. Már ha banális csoda életmentő gyógyszereket beszerezni lehetet­len időkben, meg végigdühönge- ni-vitatkozni egy életet a rosszab- bik világgal, mely mindenkor ke­ményebb, erősebb volt a jóságos világnál. Ha Kiss Sándor ennyi lett volna, jóságos, névtelen, goromba civil, akkor is elhitette velem, hogy van mindenkoron 7 vagy 77 vagy vala­mivel több jóságos bölcs a földön, aki soha föl nem fedheti, hogy po­lémikus küldetése van közöttünk, az a dolga, hogy minden ellenke­ző történelmi tapasztalatunk elle­nében ébren tartsa azt az illúziót, hogy csak önzetlennek, remény­kedőnek, harcos baleknak és ra­jongónak érdemes lenni a földön - mert a többiek nem is tudják, mi az élet. És ez nem csak azok önál- tatása, akik szegények, ismeretle­nek és vesztesek maradtak. De Sanyi bácsi, a maga ikercso­dájával, feleségével, az elképesztő, még 90 alatti Zsókával, akinél böl- csebb asszonyt nemigen ismertem, az emlékeik enciklopédiáját bizony meg is írta, és Sarkadi Péter gondos szerkesztésében CD-lemezen meg is jelent. Művükről többek között ezt írtam a bevezetőben: „Mint minden organikus világkép, mely velünk (...) gyarapszik, frissül és öregszik, az ő világlátásuk is keresi - gyakran meg is találja - önnön igazolását és igazítását. (...) Két összefonódott, egymásról és a vi­lágról jóhiszeműen gondolkodó élet mély, sokféle ragyogású tanú­sága kerül a látómezőnkbe. Oly sokrétű, s olykor oly anakroniszti­kusán ható, oly távoli és oly közeli, hogy már-már egzotikus. Igen: kü­lönös, hogy ami hatvan évvel ez­előtt az álmodozók'szűk körében szívdobogtató újdonság volt, aztán később kinek kétely, kinek aggoda­lom, töprengés vagy félelem, az ma, érthetetlen, hihetetlen, homlok- ráncoltató.” A szubjektív dokumentum mű­fajában a Kiss házaspáré a leg- meghökkentőbbek egyike. Ha va­lamikor majd egy keserű, okos író meg akarja írni a 20. századot úgy is, ahogyan a nyakas magyar bal­oldalon megélték „ akkor akár Koestler mellé is el kell olvasnia kettejük vallomását. E nélkül ezt a kort a hajdani (szektás, önfeláldo­zó, csodaváró, csalódott, naiv) baloldal szemszögéből fölidézni már aligha lehet. Az elmúlt fala­kat, romba dőlt jövő-sóvárgáso- kat, elragadó evolúció-babonákat és szörnyű dogmákat. És néme­lyeknek az emlékezést: be jó volt hinni bennük... Gyerekkoromban azt hittem, a villanyáramnak színe van, talán sárga. Nos, ha ebbe a Kárpát-me­dencei térképbe villanyáram-szín­nel, nem létező, új színnel, Sanyi bácsi-Zsóka néni-színnel feste­ném ki mindazt, amihez életük, gondolatuk, emlékük, kommen­tárjuk, világértelmezésük kapcso­lódik Erdélytől az Eiffel-toronyig, akkor új térképet adnának ki az új színfoltok. Ez a két összefogott, zord, bájos, makacs, fantáziás és őrülten következetes ember, ez az (eddig hatvankilenc évet házas­ságban töltött!), alkotóan eleven, dogmatikusan hűséges, megható­an érzelmes és csiklandozóan iro­nikus ember nemcsak túlélte szá­zadát és ifjúkori messianizmusuk korát, hanem megkísérelte ezt be is vallani. Memoárjuk vallomás valamiről, ami szellemi és érzelmi anyagában a század végének absztrakt térképén egyelőre jó­részt elmúlt, talán megsemmisült. Ők azonban nyilván megtanul­ták, hogy amit gyermetegnek ne­vez a cinikus értetlenség, az a jó­hiszemű bölcsek sajátsága. Amit írtak, csak cöcögve olvas­ható, mert kozmetikázatlan képe hajdani nézeteknek, tehát egyben nyakas, abszurd, monumentális dokumentum, fantasztikus merí­tés egy utópia-szerelmes, gyön­géd és erőszakos politikai nemze­dék elsüllyedt világából. Amelyet tilos elfelejteni, mert a történelem emlékezni kötelez, és mert ha eszközeiből nem is, de eszméiből sok minden: örök. Művükben ők ketten oly fris­sek, higgadtan felháborodók, mű­veltek és kedvesen szigorúak, mintha filmet néznék, és két óriá­si színész mutatná be a 20. század e két valószínűtlen, rendkívülien markáns, felejthetetlen alakját. Megszerettem őket, sok tekintet­ben értem is őket - csak óvatosan olvasom őket. Hátha kiderül, hogy egyben-másban, amiben oly pök­hendien magabiztosnak látszom, nem is nekem van igazam, hanem nekik, életveszélyesen nekik. Bodor Pál (DIURNUS) l >

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents