Új Dunántúli Napló, 2001. március (12. évfolyam, 59-88. szám)
2001-03-14 / 72. szám
8. oldal - Uj Dunántúli Naplő M Á R C I U S 1 5 ■ 2001. Március 14., szerda ' Illyés Gyula: Petőfi Sándor (Részlet) Melyik a legkedvesebb? A letisztult forradalom és szabadságharc: a 153 éves március A pozsonyi német polgárok feje és házteteje fölött minden különösebb baj nélkül röpültek el a forradalom szikrái. Elrepültek volna Pest fölött is, ha a vásárra feltódult vidékiek a németajkú várost két-három napra nem teszik a magyarság fővárosává, és ha nincs az a kis csoport, az a kávéháznyi baráti együttes, amely a szikrákat, szinte a markában, lánggá élesztette-fút- ta; ha nincs a fiatal költő; a lángot aztán ő szórta szét a városban, az egész országban. A kedvező talajra, amelyet ő dolgozott meg, s amelyen most az ő szavára gyúltak ki ezer- és ezerszámra a szabadság örömtüzei. Irodalmi csoportnak még nem volt ekkora sikere, ilyen közvetlen hatása a közönségre. Büszke lehet a magyarság, hogy történelmében volt korszak, ha oly rövid is, amikor a szellem embereinek szavára hallgatott. A kávéház is, mint minden fogadó, mint az egész város, zsúfolásig tele van a vásárra feltóduló magyarokkal. A zaj, az állandó torlódás indokolja, hogy amikor tíz óra tájban egy húsz év körüli fiatalember berohan a kávéházba, a biliárdasztalra kell felállnia, hogy tudtul adhassa a rendkívüli hírt:- Uraim, a pozsonyi ifjúság küldöttje vagyok! Most jöttem a hajóval. Tegnap Bécsben is kiütött a forradalom... Metternich megbukott!... A nép barikádokat emel és fegyverkezik!... Az egykorú lapok szerint „villámcsapásként hat ez a riasztó hír a jelenlevőkre”. Általános meghátha holnapután már késő lesz!” „Logicailag a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót...” Bevallhatjuk, hogy a cenzúrával nem volt annyi baj, mint gondolni lehetne. Sajtóvétségért sose ült oly kevés ember Magyar- országon, mint épp azokban a napokban: mindössze egy ült: Táncsics. De ez volt a nemzetközi menetrend szerint az első állomás; a forradalmakat nem az elnyomók durvasága, hanem az elnyomottak érzékenysége robbantja ki. ...,,a többit az istenre bízom és azokra, akik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folyszavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott. A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el. Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a prokla- mációt és én elmondtam a nemzeti dalt. Innen a mérnökökhöz, ezektől a szemináriumba, a jogászokhoz vonult a számban és lelkesedésben egyaránt percenként növekedő sereg. A szeminárium csarnokában elénk állott egy professzor, és azt mondta nagy pá- thosszal:- Urak, a törvény nevében... Többi szavait elnyelte a sokaság mennydörgő kiáltása, s a tisztelt tanár többé nem juthatván szóhoz, szépen elkotródott. A jogászok rohantak ki az utcára, hogy velünk egyesüljenek. Közülük Vidács emelt szót, elmondta, hogy professzoraik a tartandó lakomában résztvevőst eltiltották kicsapási büntetés mellett. Kacaj és bosszankodó kifakadások a hallgatóságban. De a lakoma már csak mellékes dolog volt. Jókai ismét fölolvasta a proklamációt s a tizenkét pontot, s én velem elsza- valtatták a nemzeti dalt. Mind a kettőt fanatikus lelkesedéssel fogadták, s a refrainben előjövő «esküszünk»-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, mely a téren állt.- Most menjünk egy cenzorhoz és vele írassuk alá a proklamációt és a nemzeti dalt! - kiáltott valaki.- Cenzorhoz nem megyünk - feleltem -, nem ismerünk többé semmi cenzort, el egyenesen a nyomdába! Mindnyájan beleegyeztek és követtek. Länderer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk.” A készülő forradalmat akkor még nem egy szakasz gránátos, ahogy a kortársak állítják, hanem az a két-három rendőrkém is leszerelhette volna, aki ezúttal is bizonyára ott ődöngött a kávéház körül. Tulajdonképpen csak egy embert kellett volna elfogniuk, esetleg megkötözniük, esetleg leütniük; mert az védekezett is volna. Meghatva kell gondolnunk reá. A hatalomnak a rossz lelkiismeret ennyire inába szállatta a bátorságot? Vagy az egész mozgolódást annak ítélte, aminek készült: egyszerű diáktüntetésnek, amelyhez hasonló azelőtt is, azután is nem egy volt, s amelyet valószínűleg el fog mosni az eső? A mozgalom valóban csak diáktüntetésnek indult; egy vers lökte föl történelmi eseménnyé. A kávéházi vitatkozókat, a tantermekből a félbemaradt óra örömével kitóduló orvosnövendékeket, mérnökjelölteket, szemina- ristákat, jogászokat a fiatal költő kemény pátosza üti hősökké, az elszánt indulat, melynek hitelességében nem lehet kételkedni. Az első forradalmi tett, a sajtószabadság gyakorlati kivívása, még úgy játszódik le, mint ártatlan diákcsíny. Degré pontosan leírta a híres jelenetet. Amikor a fiatalok bevonulnak a nyomdába, hogy a Nemzeti dal-t (melyen mellesleg a cenzor sem találhatott volna semmi kivetnivalót) önhatalmúlag kinyomtassák, „Länderer szárazon mondta: - Lehetetlen, nincs rajta az engedélyezés. - Összenéztünk, nem tudtuk, hogyan kell csinálni. Länderer odasúgta: - Foglaljanak le egy sajtót. - Irinyi József a nagy gépre rátette kezét e szókkal: «E sajtót a nép nevében lefoglaljuk.» - Erőszaknak ellent nem állhatok, felelt Länderer.” Borsos Miklós illusztrációja Illyés Gyula Petőfi-könyvében döbbenés. Már Bécs, a loyális Bécs is? A pillanatnyi csendet érces hang töri meg: „íme a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban, és mi tétovázunk? Nem! Cselekedni fogunk.” Mindenki a közbekiáltóra tekint. Összefont karokkal egy asztal tetején a fiatal költő állt. „Beesett, halvány arcát pirosra festé az izgalom, mélytüzű, fekete szemeiben szokatlan láng gyúlt ki.” Jönnek a részletek is. A bécsi forradalmat a diákok kezdték, a technikusok és az orvosnövendékek. A katonaság sortüzet adott, öt halott. De aztán az egész város felkelt, s a császár végül is engedni kényszerült. A kávéház tovább zsibong; megérkezik Klauzál, a kedélycsillapító, fel is szólal, de most már kinevetik. A lármában egy szót sem érteni, sokan már haza készülnek. Egy, még ismeretlen fiatal író, Vajda János bezárta az ajtót - addig senki sem távozhat, amíg valami döntés nem lesz. Az ifjúság vezetői gyorsan határoznak. Holnap, a bécsi mintára tüntetést kell rendezni az egyetemi hallgatókkal. Találkozás korán reggel itt a kávéházban. A költő hazamegy; nem aludni. „Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll a gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? Mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap... tassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést tegyem... és ha lelövöldöznek? isten neki: ki várhat ennél szebb halált?” „Korán reggel az ifjak kávéházába siettem...” így kezdődött a várva-várt nagy nap, a szabadság ragyogó korszaka. Később szakadni kezdett a havas eső, és szakadt egész késő estig. (...) De hallgassuk meg magának a költőnek a tanúvallomását. A nagy nap estéjén „ akár egy diák - naplóírásba fog, sajnos néhány nap után, éppoly diákosan, abbahagyja. Erről a reggelről még ezt írta föl: „Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszki és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül hogy valamelyikünket megsértett volna.- Jó jel! - kiáltánk föl egyhangúlag. Amint a proklamáció elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma?- Szerda - felelt egyik.- Szerencsés nap - mondám -, szerdán házasodtam meg! Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt if- jakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat A történelem iránt érdeklődő diákoknak a forradalom fogalmára ma is szabatos szavuk van, de mintha az azokhoz fűződő ideákat valamelyest devalválta volna az idő. Talán túlontúl is sok kudarc és vér tapadt a társadalmat megrázkódtató változásokhoz. 1848. március 15-re több mint 150 év távolából tekintünk, de már az 1956-os forradalom óta is több nemzedék nőtt fel. Elég sokan ültük körül az asztalt Pécsett az Árpád Fejedelem Általános Iskola és Gimnáziumban egy kis rendhagyó történelemórára - dr. Kaposiné Takáts Lama tanítványai közül a jogászi és a politológiai pályával kacérkodó Hahn Hajnalka, a közgazdaság iránt elkötelezett Rajos Attila és a jogásznak készülő Petrétei Dávid volt a legbeszédesebb. Mielőtt a forradalommal kapcsolatos „közérzéseinkről” beszámoltunk volna egymásnak, a diákok ajánlatosnak látták először is definiálni a fogalmát. Azaz a forradalom radikális változás nagy gazdasági-társadalmi átalakulással, amit megvívhatnak vér nélkül, de fegyveresen is. Mindjárt hozzátették azt is, hogy a forradalom lehet szellemi természetű is, és hogy ott van például az ipari forradalom kora, amely a változásoknak más módon volt és lehet az erjesztője. Valaki csöndben megjegyezte: társadalmi változásért folyó harc akkor lesz forradalom, ha az erkölcsi győzelem is.- Bukása ellenére ilyen erkölcsi győzelem volt az 1956-os forradalom és szabadságharc - mondta Dávid -, amit jó ideig ellenforradalomként kellett elkönyvelni. De ilyen lehetett a maga idejében 1848 is: Bécs egyáltalán nem biztos, hogy forradalomként értékelte.- Édesanyám 1956-ban született. A szülők, a nagyszülők emlékezései alapján még elég közel lehet hozzánk - tűnődik Hajnalka -, de 1848. március 15-e már sokkal távolibb, misztikusabb.- Mi otthon elég sokszor beszélgettünk 1956- ról - az én édesanyám 1944-ben született -, és én azt tapasztaltam, az időbeli távolság ellenére a felnőttek sem ítélik meg egyértelműen - veszi át a szót Attila. Az én nagyapám például egy gyárban volt vezető: őt is felelőssé tették. Az 1956-os forradalomba sokféle egyéni elképzelés, különböző törekvés, személyes bosszú is belejátszott. Egyáltalán: megnyilvánultak valamikor is tisztán a Nagy Francia Forradalomtól örökölt eszmék? A Szabadság, az Egyenlőség és a Testvériség? - kérdeznek vissza a diákok.- Az, hogy ezek mögé milyen tartalmakat gondolunk, az egészen más kérdés, történelmileg változó válaszokkal - mosolyodik el az eddig háttérbe húzódó fiatal tanárnő.- Az 1848-as forradalom és szabadságharcot ezért is lehet közelebb érezni, mert ma úgy látjuk, a magyar nemzet kelt fel az elnyomó Habsburg-rendszer ellen: míg 1956-ban magyarok küzdöttek magyarok ellen - érvel Dávid.- Éppen ezért ma 1956-ot sokkal nehezebb magunknak érezni, mert ma sem tudni, hogy egy-egy személy melyik oldalon állt. De még a történelmi személyiségek megítélésében is vita van - fűzi tovább a gondolatot Attila. Talán érthető és lélektanilag is indokolható, hogy az akkori bűnök megítélésében a 12. évfolyamos tanulók nagyobb toleranciát tanúsítanak, mint azok a korosztályok, amelyek az eseményeket személyesen is megélték. Azt mondják a diákok, pusztán csak a hitükért - például a kommunista hitért - nem lehet az embereket elítélni. De attól már függjön az ítélet, hogy ki mit követ vagy követett el. Az a régi március ennyiben más, eny- nyiben letisztultabb a közös emlékezetben a Pilvaxban gyülekező ifjakkal, a múzeum előtt felsorakozó tömeggel, majd a fegyveres harccal - Sukoró, Pákozd, Segesvár, Arad hőseivel. Noha naivitás lenne azt hinni, figyelmeztet a tanárnő, hogy 153 éve ne lett volna számos kérdésben ugyanígy megosztott a nemzet, ne lettek volna a függetlenséget ellenzők, a kiváltságaikhoz ragaszkodó nemesek, ne lettek volna nemzetárulók.- Ma a nyílt arcát mutatja a közelmúlt is, Rainer M. János, Romsics Ignác, Litván György és mások kutatásainak köszönhetően - mondja a tanárnő. Egyre árnyaltabb a kép, értékelésében, történelmi súlyának megítélésében pedig nincs vita. És ha az örökíthető, az átadható ideákat kérdezi, én úgy vélem, ma nem is ideákra van szükségük a fiataloknak, hanem - és ezt kihangsúlyozza - értékekre. Lehet, hogy azért mondom ezt, mert az ideák lejáratódtak, ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a forradalmak, amelyekhez az ideák kötődnek, azok a társadalmak rendkívüli, ritkán adódó helyzeteit jelentik, nekünk viszont tartós értékekre kell berendezkednünk. Petrétei József alkotmányjogász Dáviddal együtt három fiú édesapja. Ő is elsőként a történelmi szemléletet hangsúlyozza; hogy a múlt megítélése történelmi koronként eltérő lehet, de március 15-e mindig a magyar nép legnagyobb diadala lesz. Az 56-os forradalom, amit harminc éven át nem lehetett forradalomnak nevezni, komoly zavart okozott a nevelésben is, hiszen a gyerek mást hallott otthont és mást kellett tanulnia az iskolában.- Én arra törekszem - mondja az édesapa -, hogy a gyerekeink maguk alakítsák ki a véleményüket a világról. Az is tudott, hogy március 15- nek is megvolt a rendszerellenes éle a korábbi évtizedekben, hiszen az elnyomó idegen hatalom elleni tiltakozás ünnepe is. Ami a diákságot illeti, inkább a mai ünnepek érzelmi töltése az, ami sajnos, megkopott, a típusbeszédek közt eltűnik a bensőségesség, az intimitás, amit nem szabadna veszni hagyni. B. R. Fotográfia dédapámról A Koller Károly tanár utódai féle, császári és királyi udvari fényképészeti és festészeti műteremben készült dédapámról a felvétel. Budapesten. Valamikor a tizenkilencedik század fordulójának környékén, úgy ötven évvel a szabadságharc és forradalom után, amikor még nem volt nemzeti ünnep március 15-e, de dédapám úgy vélte (ismereteink szerint nagy „negyvennyolcas” volt az öreg), hogy időnként illik demonstrálni a politikai hovatartozást, szíve vonzalmát - nóta bene, magyarságát... Ekként minden bizonnyal ünnep volt számára az a nap is, amikor elballagott a Harminczad utca 8-ban lévő fényképészeti és festészeti műterembe, hogy az újdonatúján varratott (vagy a szabó által méretre igazított) egyenruhájában, gombos csákójában odaálljon a fényképezőmasina elé, hagyván, hogy a beállítást a segéd elvégezze.Vállalva még a hozzá éppenséggel nem illő, kissé természetellenesnek tűnő pózt is (eres kezeivel nem tudott mit kezdeni a mester, tehát kissé napóleoni tartásba kényszerítette), csakhogy így üzenhessen az utókor, unokái és dédunokái számára: ő, tasnád-szántói Becsky Béla, Kossuth Lajossal rokonnézeteket vall. Akkoriban lehetett, hogy Kossuth Ferenc (a néhai kormányzó fia) törvényjavaslatot nyújtott be a magyar országgyűlésben, kérvén, hogy legyen végre nemzeti ünneppé március tizenötödike (hiszen nyíltan vagy titokban már 1850-től „ünnepelt és emlékezett a magyar”), s hogy evvel szegény Bánffy Dezső kormányfőt megoldhatatlannak tűnő feladat elé állítsa. Mert ha Bánffy rábólint a javaslatra, Bécs ellenére tesz, ha nem, könnyen rásüthetik, hogy nemzetellenes. Bánffy „kardlappal vágta át a gordiuszi csomót”, elfogadtatván, hogy legyen április 11-e a nemzeti ünnep napja, hiszen 1848. április 11-én fogadta el pátensében Ferdinánd császár a forradalom követeléseit. Úgy is lett. 1927-ig hivatalosan április 11-e volt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emléknapja. Mondom, hivatalosan, mert az emberek (főleg az ifjak) március 15-én öltöztek továbbra is ünneplőbe, s a kaszinókban, színháztermekben, egyetemek auláiban március idusán emlékeztek, szavaltak, köszöntöttek. És minden bizonnyal dédapám sem áprilisban öltötte fel a díszes mundért. KOZMA FERENC f. < I
