Új Dunántúli Napló, 2000. december (11. évfolyam, 329-357. szám)

2000-12-23 / 351. szám

8. oldal - Új Dunántúli Napló KULTÚRA 2000. December 23., szombat- M UIVE LODES Oldalszerkesztő: Bóka Róbert Hírcsatorna ÚJÉVI KONCERT. A francia, a horvát, a brit, a német, az oszt­rák és a török konzulátusok részvételével már hagyományo­san újévi koncertet szervez a pécsi Művészetek Háza minden évben. Idén 29-én 19 órakor a Budapesti Vonósok köszöntik a meghívottakat. (ly) BETLEHEMES MŰSOR lesz ma a pécsi Szivárvány Gyer­mekházban fél 10-től. A gyertyagyújtást karácsonyvá­ró játszóház követi, majd 11 órakor Erich Kästner A két Lotti című történetéből ké­szült előadásával lép fel a bu­dapesti Nevenics Színház. A szünidőben 28-án 10-től ki­csiknek rendeznek mesehá­zat, 29-én pedig 10-től matiné kezdődik. (ly) ÉLETMŰ. Lammel Ilona kera­mikus kiállítására hívja a kö­zönséget a Múzeum Galéria ja­nuár 5-én 16 órára. Az alig 48 évesen elhunyt alkotó életmű­kiállítása elé Göncz Árpád mond bevezetőt. (ly) KÖNYVTÁRI ÓRÁK. Megváltó zott, ünnepi nyitva tartással működik a következő héten a Csorba Győző Megyei Könyv­tár. Ma 9-től 13 óráig vannak nyitva, 24-e és 27-e között a könyvtár zárva lesz. 28-án 8-tól 19 óráig, 29-én 8-tól 14 óráig, 30-án pedig 9-től 13 óráig vár­ják a látogatókat. (ly) MAGYAR NAPLÓ. Megjelent a Magyar Napló, a Magyar író­szövetség lapjának legújabb száma. A mai magyar irodalmi körkép után az izlandi és a szárd irodalomba enged bepil­lantást a kulturális folyóirat, és több írás szól Vörösmartyról il­letve koráról. A lapban szerepel Szépe György is, a Pécsi Tudo­mányegyetem nyelvészprofesz- szora, aki az európai integráció lehetséges következményeiről nyilatkozik. (ly) TUDÓSOK, TÁLTOSOK. „Aki nem hiszi, járjon utána” cím- • mel a felnőtteknek szóló mese­kincsről rendez konferenciát a Pécsi Kulturális Központ és az Életfa Kulturális Alapítvány. A tanácskozás alcíme a témakörö­ket is jelzi: „Tudós, garabonci­ás, táltos, megváltó”. A három­napos találkozón, amely január 5-e és 7-e között zajlik, többek között Molnár V. József és Pap Gábor is előadást tart. ____________________________m A Kaméliás hölgy balettszínpadon Ősbemutató Pécsett Várhatóan hosszú életű, egész estét betöltő balett ősbemutatójára került sor december 15-én Pécsett Kaméliás hölgy címmel Herczog István rendezésében. A librettót Böhm György, nem a köztudatban élő Traviáta alapján írta, sőt még ifj. Dumas regé­nyét is továbbépíti. Valójában az eredeti téma alapján teljesen új sztorit hozott létre, amit érett dramaturgiai érzékkel szerkesztett hatásos szín­padi művé. A regény divatárusnőjéből itt Madam lett, akinek előkelő bordélya van. Megis­merhetjük a hősszerelmes barátját, húgát, en­nek vőlegényét, s egy feltörekvő kokottot is. Bőhm azonban elkövet egy meggondolatlansá­got. Azokat a figurákat, akiket maga talált ki, a Traviátából kölcsönzött nevekkel illeti. A szele- burdi kokottot Violettaként jegyzi a színlap. Armand barátját Germontnak hívják. A húgocs- ka Alphonsine. A többiek általában a regénybeli néven élnek tovább. így aztán sikerül alaposan megzavarni a Traviátán edzett közönséget, aki­nek előbb el kell felejtenie előismereteit, hogy értelmezze a látottakat. Az új cselekmény leleményes újításának azt gondolom, hogy az apát, akinek szívszorító áriá­ja a Traviátából bennünk él, bordélyban látjuk, sőt miután rávette Margueritet, hogy szakítson fiával, a kis kokott, Vioíeftakarjában ünnepli győzelmét. Nem pletykaszinten értesülünk, egy áriából, hogyArmand húgát vőlegénye nem ve­szi nőül a bátyja botrányos kapcsolata miatt, ha­nem látjuk Julian felháborodását, amikor leendő sógora a neves kurtizánnal megjelenik. Bravúrosnak érzem a zenei összeállítást. A koreográfus érdeme. Az elején és végén nyúl­farknyi Verdi, tán egy pás de deux-ben Scriabin, és szinte mindig Rachmaninov. Herczog István expresszionista koreográfiája egyre populárisabb táncnyelvet teremt. Ez ezút­tal sikeres vizuális effektusokkal gazdagodott. Nagyszerűen oldotta meg a két kétségbeesett fi­atalember belső látomásának megjelenítését. Alfréd arra gondol, hogy Violetta most Armand apjával hentereg, Armand arra, hogy Marguerite több ifjút tesz boldoggá egyszerre, miközben őt elküldte. Trouvaille, ahogy a haldoklási jelenet­ben a tükörben jelenik meg Armand, majd ki­lépve régi boldogságukat megidéző kettőst tán­colt Marguerite képzeletében és visszalép a tü­körbe, hogy kettős szellemképük a jelenetet emelkedetté, bizarrá és közérthetővé tegye. A látványteremtésben kitűnő alkotótárs volt Tresz Zsuzsa, akinek díszlete egyetlen fölösle­ges elemmel sem zavarta a játékteret, ám az a kevés jelzés, ami bekerült, színben, alakzatban, szinte maga is táncolt. Hammer Edit jelmezei a dekorativitáson túl segítették a szereplők társa­dalmi helyzetének meghatározását, miközben a szerep karakterét is jellemezték. Nagy lelemény­nek tartom, hogy Violetta úgy jelenik meg, mint­ha Toulouse-Lautrec festményéről lépett volna le. A rendező-koreográfus Herczog a szereposz­tással is biztosítani akarta a sikert. A Pécsi Balett első nemzedékének három nagy egyéniségét is színpadra küldte. Nem csak a még rendszeresen táncoló Lovas Pált láthattuk, aki az idős Duval szerepében hitelesen érzékeltette a tetteiben és elvárásában ellentétes apát, de újra megjelent a színpadon Tóth Sándor, mint jóságos öreg her­ceg, Marguerite mecénása és Uhrik Dóra, aki a Madam szerepében egy racionálisan gondolko­dó, számító, de az illemet megkövetelő figurát teremtett. Emlékezetes kettőse Három Edinával, amelyben a szélsőséges kis ribancot szalonké­pessé igyekszik formálni. Szerencsére a többi szerepben sem csak tán­cosokat, személyiségeket látunk. Ez sokat ad a sikerhez. Violettaként Három Edina mozgását talán kissé túldimenzionálta az első megjelené­sekben a koreográfus, de bírta művészi hitellel. Az idős Duvallal való ágyjelenete eleganciájában is kellően buja volt. Alfréddal való kettőseiben övé volt a hálásabb, látványosabb lehetőség, ezt ki is aknázta. Kéri Nagy Béla Alfred Germont- ként nem kapott olyan izgalmas feladatot, mint amihez ő is, a közönség is szokott. De pontos volt, karakteres és hangsúlyos, amikor ezt a sze­rep lehetővé tette. Daczó Eszter dinamikusabb, vitálisabb figu­rák táncosaként élt emlékezetemben, de igen jól állt neki Armand húgának, Alphonsine-nak vágytól égő, de szűzies szerepe. Meg kell je­gyeznünk Rudenko Jevgenyij nevét. Ő Julian, a vőlegény. A klasszikus baletten nevelkedett tán­cos atmoszférája átsüt minden mozdulatán. Ki­fejező eszközei hatásosak, akár líráról, finom érzékiségről vagy drámai szituációról van szó. Daczóval való kettősük alatt a jégtánc-világbajnokságok jutot­tak eszembe, de nem pejoratív értelemben. Ebben tán a zene is közrejátszott. Ha szabad ilyen közhelyet leírni, a két főszereplő a siker koronája. Czebe Tünde, a haj­dani szerény, megbízható, jó partner, jó táncos az utóbbi időben egyre figyelemre mél­tóbb alakításokkal lepett meg, s most plasztikusan megformált, a lélek bugyrait sejtető Margueritja egy érett művészről tanúskodik. Lencsés Károlyt is eltalálta a szerep. Érződik, hogy rá talál­ták ki. Jót tett Lencsésnek a Ha- rangozó-díj. Felszabadította. Armandja nem romantikus amorózó, hanem boldogságá­ban, kétségbeesésében, keserűségében egyaránt szeretnivaló emberszabású figura. Armand első éjszakája a kaméliás hölggyel olyan, mint a leg­szebb szerelmi áldozat. Igaz, ágyuk is, mintha oltár lenne. A mai értelembe vett szexualitás eszébe sem jut a nézőnek. Legföljebb az eroti­ka. S nagyon jó volt még - mint említettem - Rachmaninov. Ezt a produkciót a vakok is élvez­ni fogják. Bükkösdi László Az esküvői jelenet a darabból ' fotó: tóth l. Molnár Gál Péter az ünnepélyes könyvbemutatón fotó: tóth László Több, mint táncos Molnár Gál Péter könyve Eck Imréről Értékes, tartalmas, elemző munka jelent meg a napok­ban Eck Imre és a Pécsi Ba­lett közös éveiről. A kötetet a Művészetek Házában mu­tatták be a héten. Hogyan lehet a mozdulatokról be­szélni? Hiszen azt érezni kell, vagy .látni, hagyni, hogy megérintse az embert a ritmus, a sodrás, a lendü­let, s a mozgással elmesélt idő és gondolat. Ezért nem a nyelv művé­szete a tánc, hanem az emberi tes­té és az azt átizzító léleké. Molnár Gál Péter, az ismert színikritikus azonban most megjelent könyvé­ben olyan láttató erővel ír a balett­ről, hogy szinte megelevenednek a szavak, s letáncolnak a papírról. Molnár Gál Péter nem általában ír a táncról, csak úgy. Könyvének címe: Eck Imre és a Pécsi Balett, s a több, mint százoldalas, látványo­san kiállított munkában egyszerre emlékezik vissza Eck Imrére, aki a napokban lett volna hetvenéves, és a negyvenéves Pécsi Balettre, amelyről azt vetette papírra: „egy negyed századon át a magyar kul­túra sikertörténete” volt. Különös egysége ez a kötet a szubjektív elemekkel is dúsított életrajznak, a történeti hűséget kö­vető memoárnak, az elemző kriti­kának, de Molnár Gál Péter egy korszak diktatórikus szellemű, hol tiltó, hol megengedő kultúrpoliti­kájának kulisszatitkaiba is betekin­tést enged. Ember és kora tehát nem választható el, de az ember és teremtménye sem, s már biztos az is, hogy Eck Imre neve véglegesen összeforrt a Pécsi Balettéval. Ezért lett a hatvanas években Pécs fontos színházi város, itt született meg a vidékre „internált”, frissen végzett táncosokból az első vasfüggöny mögötti társulat, amely elérte, hogy befogadta a színház, de befogadta a város érzékeny közönsége is. MGP (mert e rövidítéssel ő is fo­galommá lett mára) végigvizsgálja, hogyan, mitől lett ez a fiatal csapat olyan együttes, ahol az emberek „a fejükkel is táncoltak”, s a klasszi­kus balett tündéries lebegése he­lyett „intellektuális táncokat mu­tattak be okos táncosok”. Ez a tár­sulat újdonságokat hozott a tánc­történelemnek, a közönség elé ju­tás lehetőségét sok kortárs magyar zeneszerzőnek, pedig meg kellett küzdeni a kulturális vezetés ellen­állásával, amelyben a tisztviselők gyakran ideológiavédő és erkölcs- csőszi szerepben mutogatták ma­gukat. MGP könyve kronologikus sor­rendet követ, amelyet tematikus kiemelések szakítanak meg, hol ar­ról, ki a színházi ember; hol arról, miért tiltakoznak mindig a népek az új táncok ellen, s büntetik a mívelőket botütéssel vagy gálya­rabsággal; hol meg arról, milyen zaklatott levélváltás és panasz után lehet a táncosoknak 12 spicc ba­lettcipőt beszerezni. Nagy érték, hogy mindegyik Eck-féle előadásról, koreográfiáról olvashatunk, igazi, értékelő, az életműbe, a korszakba, a nagy táncművészeti folyamatokba elhe­lyező szavakat, hol személyes él­ményekkel fűszerezve, hol megje­lent kritikákat, méltatásokat idéz­ve. Egyedülálló gyűjtemény már csak ez is. S ami Molnár Gál Péter könyvét (amely egyébként borító­ján sokatmondó egyszerűséggel csak az „Eck” címet viseli) valójá­ban élvezetessé teszi, az a stílus, a hang: meleg de őszinte, a csipkelő­dő gúny minden nyoma nélkül. Et­től a nyelvezettől lesz a munka ol­vasmányos, letehetetlenül érdekes, még azoknak is, akik még meg sem születtek akkor, amikor a hős­kor ideje volt. A pécsi Jelenkor Kiadó gondo­zásában megjelent mű rendkívül esztétikus, kézbe fogni is öröm. Az igen gazdag képi anyag mellett, amely Uhrik Dóra és Lovas Pál vá­logatását dicséri, Eck Imre mozdu­lattanulmányai, jelmeztervei il­lusztrálják a szöveget. A mélyeb­ben érdeklődőknek értékes ada­tokkal szolgál a bemutatók adatait tartalmazó, Nübl Tamara által ösz- szeállított függelék. A kötetet fon­tosnak tartotta és támogatta a Nemzeti Kulturális Alapprogram és Pécs városa is. Az a város, amely valamikor kapuja lett a moderniz­musnak, az eszméletét kereső ma­gyar színháznak, a szellemet meg­nyitó kultúrának. S innen már adódik is a ki nem mondott kérdés: kapuja lesz-e ma iS? HODNIK I. GY. Futnak a képek Luna Papa Éppen tíz évvel ezelőtt, 1990. de­cember 22-én, karácsony előtt in­dult útjára ez a rovat, a „Futnak a képek”. Azóta írom hétről hétre e jegyzeteket, s most, e szerény kis jubileum alkalmával egy különle­gesen szép filmről számolhatok be Önöknek. Ez a Luna Papa cí­mű alkotás, egy oroszul beszélő tadzsik vígjáték. Nem, nem tréfá­lok, én sem gondoltam volna, de ez a film, állítom, remekmű­gyanús. Rendezője: Baktyiar Hudojna- zarov. Ki ő, kérdezik. Nos, képzel­jenek el egy olyan Kusturicát, aki alighanem jobb, mint Kusturica, egészen olyan, mintha Fellininek kedve kerekedett volna újra meg­születni, és a sors kiszámíthatat­lan szeszélye folytán dusanbei ta­dzsik gyerek lett volna belőle. Hogy később hogyan alakul a sor­sa, az, persze, kérdés. Ez a műve német-osztrák-svájci-francia-orosz -tadzsik koprodukcióban készült, ám ki tudja, legközelebb össze tud-e majd kalapozni egy újabb remekműre valót az Alpoktól a Pamírig s vissza. A Luna Papa a rendkívüli ta­lentum nyilvánvaló jeleit viseli. A vetítés alatt legalább féltucat- szor éreztem úgy, hogy nem hi­szek a szememnek, egyszerűen nem lehet igaz, mondogattam ilyenkor, hogy még ezt is meg tudta csinálni. Pedig meg tudta. Mondok egy példát. Esküvőre készül a falu, a násznép komp­pal kel át egy folyón vagy tavon, mikor az égből hirtelen lerepül egy bika (igen, egy bika!), és agyoncsapja az örömapát vőle- gényestől, aztán elúszik. Ez így szürrealista látomás. Elképze­lem, amint Bunuel valahol fönt a magasban ücsörög egy felhőn, nézi ezt a jelenetet, és elsárgul az irigységtől. Igen ám, csak­hogy van itt egy repülőgép, amely Szamarkandtól Buk- haráig, városról városra szállít egy színészcsoportot, s míg az előadás tart, a pilóta vállalkozni kezd, felszáll a cimboráival, néznek körül, s ha valahol csor­dát, nyájat látnak, leereszked­nek szépen, és dézsma fejében beterelnek a gépbe marhát, bir­kát, majd elrepülnek. Története­sen az egyik bikát rosszul kötik ki.... így már színtiszta realiz­mus, ugye. A kettő együtt: a Luna Papa. A film egyébként egy megesett lány, Mamlakat történetét meséli el, aki becsületére büszke apjával és félkegyelmű bátyjával elindul, mint a mesében, hogy megkeres­se a születendő gyermek nemző­jét. A történet közép-ázsiai road movie-vá alakul, nyitott ajtóval száguldó Volgával, amelyet éppen megelőz egy harckocsi, ez pedig egy mentőautót üldöz, míg fölöt­tük egy sebtében megbarkácsolt repülőgép süvít el úgy három mé­ter magasban. A tevék rosszallóan csóválják a fejüket. Ez már burleszk a javá­ból, poénparádé a Karakum siva­tagban. És emellett még szívszorítóan szép történet egy fiatal nő meg­próbáltatásairól, s egy gyermek­ről, aki világra akar jönni. Ő a film narrátora, aki még nincs, és még­N AGY IMRE FILM JEGYZETE Mamlakat (Csulpan Hamatova) elrepül is van, sőt, ő az értelme minden­nek, mert nélküle történet sem lenne. Végül, a sok bohókás ka­land, sziporkázóan szellemes öt­letsorozat és a nézőket megható fordulat után azt mondja ez a gyermek: Anya, most már igazán meg kell születnem, vigyél hát en­gem egy olyan országba, ahol nin­csenek rossz emberek, ott szeret­nék élni. Vajon hová mész, Mamlakat? t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents