Új Dunántúli Napló, 2000. október (11. évfolyam, 270-299. szám)

2000-10-28 / 296. szám

10. oldal - Új Dunántúli Napló KULTÚRA 2000. Október 28., szombat ttlHfl 8P UVELODES Hírcsatorna __ A TUDÁS NAPJAI. A Tudás tíz napja címmel rendezett or­szágos ismeretterjesztő és mű­velődési rendezvénysorozat­hoz a Janus Pannonius Múze­um is csatlakozik. November 2-a és 10-e között foglalkozáso­kat tartanak a szakmuzeológu­sok a régészeti, a várostörténe­ti és a néprajzi gyűjtemény­ben, és ismeretterjesztő tárlat- vezetéseket is szerveznek a Zsolnay és a Csontváry Múze­umban, a Modern Magyar Kép­tárban, illetve Schaár Erzsébet Utca című kiállításában. A programokra csoportok jelent­kezését várják, akikkel előzete­sen időpontot egyeztetnek a 72/310-172-es telefonon. Az akció a Magyar Tudomány Napja eseményeihez is kapcso­lódik. (ly) ERDÉLYI HAVASOK. Ez a cí­me annak a tárlatnak, amely a Vasváry-ház galériájában nyí­lik meg ma este 6 órakor. Az anyag a Magyar Kultúra Ala­pítvány által szervezett buda­pesti bemutatóról érkezik Pécsre. Láthatók lesznek a nagyváradi születésű, 1989- ban hazánkba települt Mág Ta­más festőművész képei, a Ro­mániában élő Nagy Anna Má­ria üveg-iparművész alkotásai, illetve a Kecskeméten élő Holt­ág Károly üvegfestő díszműves tárgyai. (ly) MŰVÉSZETI ösztöndíjasok. Fiatal tehetségek lépnek fel a pécsi Művészetek Házában, ahol 30-án 18 órakor Móricz Zsigmond-ösztöndíjasokkal be­szélget Csuhái István. A két vendég: Filó Vera költő és Or­bán János költő és író. E napon este 7-kor a Fülep Lajos Terem­ben a Fischer Annie ösztöndí­jas Farkas Rózsa cimbalommű­vész játszik, aki 16 évesen de­bütált a velencei La Fenice Operaházban. (ly) FOTÓKIÁLLÍTÁS. A XXXIV. Országos Középiskolai Fotóki­állítást rendezi meg jövőre a pécsi 508. sz. Kertvárosi Szak­képző Iskola. A 22 év alatti di­ákok már most készülhetnek, a beküldési határidő 2001. feb­ruár 28. Egy-egy jelentkezőtől legfeljebb nyolc képet várnak, a munkák hosszabbik oldala kizárólag 24 cm lehet. Nevezé­si lapot és további információ­kat a szervezők adnak az is­kola címén (7601 Pécs, Pf. A bérgyilkos diszkrét bája Operabemutató Pécsett A napokban ismét láthatta közönségünk Verdi először 1851 márciusában színre ke­rülő, nagy sikert arató klasszikus művét, a Rigolettót, amely ezúttal Galgóczy Judit rendezésében került a publikum elé, pará­dés szereposztással. Az éppen létrehozott pécsi Operatársulat első bemutatója 1959-ben Verdi: Rigolettója volt. Óri­ási élmény, bár emlékezetemben nem a címsze­replő, hanem Bárdos Annuska, Wágner Jóska, Paulusz Elemér és a rendező Németh Tóni bácsi maradt meg. Szerencsére az akkori rádiófelvéte­lek ma már nem alkalmasak a reális összevetés­re a színház mai produkciójával, maradhatok to­vábbra is büszke halott barátaimra. Ám úgy gondolom, a jelenlegi Rigoletto be­mutatóra is sokáig fogok emlékezni. Mindenek­előtt a hangzásvilága az, amely előtt feltétel nélkül fejet kell hajtani. Ez Cser Miklós érde­me, de vitathatatlan a karigazgató Witterle Gá­bor és a két korrepetitor Ancz.il Anita és Hor­váth Judit teljesítménye is. Énekkar, zenekar, szólisták ritkán alkotnak ilyen harmonikus egységet. Gondolom azért jöhetett ez létre, mert a karmesteri és a rendezői szándék több­nyire szinkronban volt. Míg a zeneit ünnepelte a közönség, a rende­zői koncepciót többen fenntartással fogadták. Képzeljük el, ha ma egy érettségi előtt álló középiskolás osztálynak egyik társuk elmesél egy történetet, miszerint az öreg hapi annyira félti és bújtatja a lányát, hogy még diszkóba sem engedi, aztán csodálkozik, hogy a város legnagyobb szélhámosa dugja meg. Az öreg meg akarja ölni a csábítót, de a kis csaj addigra már beleszeretett, mert azt hitte, nincs más férfi a városban, ezért meghal a srác helyett... Az ol­vasóra bízom, hogy eldöntse, hogyan reagálnak potenciális operalátogatóink? A Rigolettónak ma nem a librettó az erénye, hanem Verdi zenéje, amely a lélektani ábrázo­lás egyik csúcsa. Ok és okozattól függetlenül a szituációt, a lelki állapotokat érzékelteti plaszti­kusan. A rendező Galgóczy Judit először is mai ru­hákba öltöztetteti szereplőit, egy kivétellel, olyan díszletet rendel, amely elsősorban színpa­di, drámai tér, s bár variábilis elemekből áll, központi pólusa ugyanaz. (Díszlet-jelmez: Csik György.) E térben a szituációkat hangsúlyozza, nem engedi fel-alá rohangálni szereplőit, még a kórus mozgása is stilizált. Uhrik Dóra koreográ­fiája nyomán a kar időnként a deklamáló elő­adói stílust parodizálja finoman. Minden stili­zált. Minden összetevő azt hangsúlyozza, hogy színházban vagyunk, ahol a közönséggel való közmegegyezés kérdése, hol van ajtó, fal, látják-e egymást a szereplők. S közben minden azt su­gallja: figyeljetek a legfontosabbra, a muzsikára. Cser Miklós pálcája nyomán már a nyitány harsogástól mentes, diszkrét, bensőséges muzsi­kát ígér. Később sem szabdalja áriákra az előadást. A herceget éneklő Győrfi István alkata sokat segít abban, hogy az operakalauzok közhelyeit finomítsuk. A csélcsap, lelkiismeretien figura helyett egy mai kamasz fiút látunk, aki társaság­ban és italosán dicsekvő, szájhős, de esendő, szerencsétlen, mert minden út­jába eső nőbe beleszeret, de legalábbis őszintén kívánja őket. Rangjával pedig úgy él vissza, mint sok mai aranyifjú a pénzével. Nagyági Mariann a fino­mabb, naivabb, szánalomra méltóbb Gilda. Váradi Marian­na keményebb, majdhogynem lázadó. Nem csodálkoztam vol­na, ha rövid haját tarkára festik, zselézik és magasszárú cipőt adnak a lábára. Igaz, azt nehéz elhagyni a szöktetésnél, de ha szabad Monteronét hangtompí- tós pisztollyal öngyilkosságra ösztökélni... egyéb változás sem rína ki. Szonda Éva érett Maddalénája mellett izgalmas volt Szolnoki Appolónia érzéki hangszíne, amely szép jövőt ígér a fiatal énekesnek e szerep­ben. Két ragyogó Rigoletto-alakí- tást láthatunk. Számomra Massányi Viktor egyszerűbb já­téka illeszkedik jobban az elő­adás stílusához. Gyimesi Kál­mán nemhiába reprezentáns alakítója e szerepnek, gesztus­rendszerében még sok olyan elemet őrzött meg, amit a töb­bieknél már nem látunk. Örültem, hogy Németh József ismét Pécsett énekel, de nem értem miért kellett a leggusztustalanabb műszőrme bundát, s tornacipőt ráadni. Ő a tisztes öregember, aki­nek az átka dramaturgiailag meghatározza a tra­gédiát. Aki nem hunyt szemmel nézi a nagysze­rű énekest, nehezen esik meg a szíve rajta. Leghatásosabbnak Gábor Géza Sparafucile alakítását éreztem. A délceg, sármos gengszter most valóban a szakmai tisztesség megtestesítő­je. Olyan természetes volt szemrehányása húgá­nak „Zsiványnak gondolsz?... Felbérelt a púpos, nem csalom meg őt!” Maga volt a megbízható­ság. Történetünk legmaibb alakja. Szívesen felsorolnék minden szereplőt, bár csak dicsérni tudnám őket, nem temetni. De hely kéne hozzá. Annyit azért megemlítek; azt nem tudtam kitalálni, hogy az apród miért viselt rokokó ruhát? Tán tudták, hogy nekem így job­ban tetszik Szuprits Editl Bükkösdi László Váradi Marianna és Massányi Viktor jelenete fotó. m. a. Frankfurti Könyvvásár: egy évvel utánunk Mintha a messzi múlt ködé­be vészne, amikor Magyar- ország volt a Frankfurti Könyvvásár díszvendége, pe­dig csupán egy esztendő telt el azóta. A 2000. évben már más szenzációk járták be a hatalmas csarnokokat, és elég kevés szó esett rólunk. Igaza volt Rockenbauer Zoltán kultuszminiszternek akkor, ami­kor arról szólt, hogy bár tavaly tán sikerült némileg felkeltem az érdeklődést irodalmunk iránt, ám a világ az utolsó egy évben sem tanult meg magyarul. Ez a kijelen­tés, mi több: felis­merés azt feltételezné, hogy az ille­tékesek, a kultúrkor- mányzat azon van, hogy a tő­lük telhető módon pró­bálják fenn­tartani a külföld érdeklődését, legalább évente egyszer, így a könyvseregszemle idején. Nos, a jelek ennek épp az ellenkezőjét mutatták, legalábbis ami a külső­ségekben megmutatkozott. A 9- es csarnokban helyet kapott ma­gyar pavüon vásártéri bódésorra emlékeztető dizájnjával messze kirítt igénytelenségével a többi közép-kelet-európai standok so­rából, amelyek közül különösen emlékezetes maradt a horvát és a cseh pavüon. Arról nem is beszél­ve, hogy sikerült hegyekben kite­ríteni a tavalyi maradék szóró­anyagokat, amik akármilyen gusztusosak is voltak, ma már csak hulladékpapír-számba men­tek. Gondolom, „az egy évvel utá- nunk”-könywásár mérlegét ki-ki maga vonja meg, azonban feltűnő volt, milyen zavartalanul kávéz- gattak egymással a magyar köny­vesszakma frankfurti képviselői. Az idei díszvendégek, „bratyinkáink”, a lengyelek bez­zeg éltek, mint hal a vízben. Tény, hogy a németekben a ha­tárnyitó magyarok iránt is lobog jó adag lelkesedés, ám a történel­mi lelkiismeret, a jószomszédság a lengyel irodalmat valósággal a kebelükre ölelte. Saját nagyjain- kat egy percig sem alábecsülve mégis csak azt kell mondjam, hogy csak előnyben van az a nép, amelyik két Nobel-díjassal képes egy ilyen alkalommal felvonulni. Czeszlaw Miioszt (Nobel-díj 1980) és Wislawa Szymorszkat (1996) lángoló fáklyaként hor­dozták körbe nap nap után, amit ők megadóan tűrtek, hiszen bizo­nyára egyetértettek azzal a hiva­talos célkitűzéssel, hogy az 52. Frankfurti Könyvvásár legyen az eddig valaha is volt legnagyobb lengyel kultúrdemonstráció. Raj­tuk kívül természetesen akadt még jócskán húzónév, mint a ná­lunk is népszerű Stanislaw Lem, Ryszard Kapuscinszki, Leszek Kolakowszki, Tadeusz Rozewicz, Janusz Rudnicki. Most arról tán nem is kellene szót ejteni, hogy íróikon kívül a lengyelek kezében még két adu­ász is volt: II. János Pál és Lech Walesa, akiknek a nevét azok is ismerik, akik soha életükben nem fogtak szépirodalmi köny­vet a kezükben. Ők elsősorban nem írói munkásságukról ismer­tek, viszont róluk máris könyv­tárnyi szakirodalom létezik, és bizony kevés olyan lengyel kiadó akadt, ahol ne díszelgett volna egy-egy pápa-életrajz, vagy ép­penséggel az idén 20 éves (min­den összejött!) Szolidaritás törté­netét bemutató kiváló album. Ami a vásár összképét illeti, hát bizony az ember szinte meg­retten ennyi könyvtől! A világ 107 országából 6150 kiadó mutat­ta be portékáját - és mint Matyi Dezső, a pécsi Alexandra Kiadó vezetője, egyben az egyik legna­gyobb magyar kiállító fogalma­zott: - mindenki eladni akar, mert a túlkínálat iszonyú. Tavaly­hoz képest is nőtt a gyermekiro­dalom kiállítási területe, és most már két emeleten kapott helyet a 4-es csarnokban a könyvészet elektronikus csodavilága. Ez, igazság szerint olyan, mint a tőzsde, mindenki egy monitorra mered, és egyre rafináltabb szer­kezetek nyomogatásával szörföl, netel, csatlakozik - csak azt ne­héz elképzelni, hogy elmélyülten olvas. A csodás elektromos könyv tényleg tudja kicsiben ugyanazt, mint egy egész könyv­tár, csak egyet nem: ha „kinyit­juk”, nem árad belőle a könyv lel­ke, a nyomdaszag! MÉHES KÁROLY 52.Frankfurter Buchmesse 2000 Gastland Palan ©POUND La PeleBae-höte d'honneur Poland-Guest el Honour Futnak a képek NAGY IMRE FILMJEGYZETE Meddig pereg egy film? Tényleg, meddig? Sokak számára bizonyára könnyen adódik a vá­lasz: másfél-két óráig, amíg a vetí­tés tart. Szerintem a dolog nem üyen egyszerű. Egy jó film képei ugyanis benne maradnak a sze­münkben, élnek bennünk, tuda­tunk belső terében, a „Vége” fel­irat megjelenése után is futnak to­vább emlékezetünk vásznán. így vagyok én Wim Wenders művé­vel, amiről a múlt héten írtam. És ahogy nap nap után felidéztem • magamban, akaratlanul, a jelene­teket, azok váratlan, korábban nem sejtett kapcsolatba kerültek egymással, jelentésük egyre gaz­dagodik, holnap is, azután is. De ebbe a belső moziba csak olyan filmek kerülhetnek be, ame­lyek kiállták a befogadói élmény tűzpróbáját: megragadtak, felkavar­tak, egyszóval foglyul ejtettek ben­nünket. Kevés üyen alkotás van, nem baj, így természetes, ezek an­nál értékesebbek számunkra. Ám az elvárható lenne, hogy egy pro­dukció, ha nem művészi igények­kel készült is, legalább addig a más­fél-két óráig tartson, ameddig vetí­tik. Ezzel szemben Joel Schumacher műve, a Hibátlanok (Flawless), amelyet ezen a héten választottam, afig kezdődött el, már véget is ért, legalábbis számomra. Témája, egy szélütött férfi és egy transzvesztita énektanár barátsága, őszintén szólva, nem érdekel. Leg­feljebb csak annyiban, hogy Robert De Niro, annyi dinamikus és aktív figura után most elváüalta egy fél oldalára béna, merev arcú, úgy­szólván beszédképtelen ember szerepét, s kíváncsi voltam arra, hogyan oldja meg. Sokat nem lát­tam tőle, de ez nem az ő hibája, a rendező nem hozta helyzetbe. Joel Schumacher, azt hiszem, alkalmatlan arra, ami túl van a technikán, s ahol az igazi film kez­dődik. Nem ért máshoz, csak ef­fektusokhoz: ezekből építi fel azt a mechanikus formulát, ami nála a film helyébe lép. Kizárólag pénzért forgat, ezért nem veszi észre az igazi témát, még akkor sem, ha az szinte kiveri a szemét. Ebben a tör­ténetben van például egy szegény kis nő, afféle rosszlány, akit hő­sünk, míg egészséges volt, lené­zett, soha nem kérte fel táncolni a klubban, mondván, az olyanokkal, mint te, nem táncolok. Aztán ez a lány lesz, aki betegségében meglá­togatja, s amikor a férfi óvatosan közli vele, nincs pénze, ő csak any- nyit mond: „Ki beszél itt pénzről?” És szánalommal-szeretettel átöleli. Ez a téma engem érdekelt vol­na, ebből lehetett volna valamit csinálni. Ez emberi, egyszerű és tiszta. De Schumachernek csak az extrém kell, a hivalkodóan külön­leges. Az effektus! Nyilván ennek a stílusnak része az a durva nyel­vezet is, amelybe a rendező kéje- legve és öncélúan alámerül, s ez az iszapfürdő annyira tetszik ne­ki, hogy a befejező főcímlista alatt még útravalóul megajándékozza nézőit egy-két „szóvirággal”. A szereplők felettébb jól szórakoz­nak, csak Robert De Niro rejtőzik merev arcának maszkja mögé. Ő talán tudja, hogy itt nagy baj van. És azt is, hogy az effektus milyen keveset ér, s mennyire rö­vid életű. Egy jó szivar egy rossz filmben (Robert De Niro) I I ♦ 4 v

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents