Új Dunántúli Napló, 2000. július (11. évfolyam, 178-208. szám)

2000-07-22 / 199. szám

10. oldal - Új Dunántúli Napló KULTÚRA 2000. Július 22., szombat ||||-MŰVELŐDÉS Oldalszerkesztő: Hírcsatorna ÚJ KÖNYV A BÁNYÁRÓL. A vasasi bányászemlékekről jelent meg könyv Nem szól már a klopacska címmel a Pannónia Könyvek gondozásában a bánya bezárása alkalmával. A könyv anyagát Göndöcsné Bátai Rozi, Szirtes Béla és Szirtes Gábor gyűjtötte össze és válogatta, (br) KETTŐS TÁRLAT. Pécsett a bazilika Kocsis Lajos Termében Marsai Ágnes képzőművész munkáiból Fohász címmel lát­hatunk tárlatot július 30-ig, majd a művésznek kiállítása lesz július 24-én a Baranya Me­gyei Kulturális és Idegenforgal­mi Központban is Csodaszar­vas címmel, amelyen Pap Gá­bor művészettörténész mond bevezetőt 17 órai kezdettel. Ez a tárlat augusztus 4-ig tekinthe­tő meg. (br) MEGHÍVÓ HANNOVERBŐL. A pécsi Mátyás Király Általános Is­kola nagykórusát a Rostocki Ze­neakadémia gyermekkórusának kezdeményezésére meghívták a hannoveri világkiállításra. Uta­zás előtt a Kunváriné Okos Ilona által dirigált együttes augusztus 13-án 10 óra 30-kor ad koncertet a Csontváry Múzeumban, (br) FESZTIVÁL Szombathelyen. Észt, olasz, szlovák és nyolc ha­zai együttes részvételével au­gusztus 11-én 10 órakor nyitja kapuit a IV. Nemzetközi Fúvós- zenekari Fesztivál Szombathe­lyen. A vásárral, gazdag gyer­mekműsorral egybekötött há­romnapos fesztivál helyszíne a város főtere lesz. (br) PÜSPÖKVÁRI ESTÉK. Az egyház nyári koncertsorozata, a Püspökvári Zenés Esték kereté­ben július 23-án 19 órakor az Unicum Laude énekegyüttes lép fel Kuttnyánszky Csaba ve­zetésével. Műsorukon Billy Joel, Beatles és F. Mercury mű­vei szerepelnek. (br) MŰHELY A SZKÉNÉBEN. A Budapesti Műszaki és Gazda­ságtudományi Egyetem Szkéné Színháza augusztus 3-tól 16-ig tartja meg XV. Nyári Műhely­tanfolyamát. Az érdeklődők au­gusztus 1-jén és 2-án jelentkez­hetnek a helyszínen és iratkoz­hatnak be a tanfolyamra. Célja a modem tánc- és színházmű­vészet népszerűsítése külföldi előadókkal. Vidékieknek mér­sékelt árú diákszállítást biztosí­tanak. ________________________®5! A szekcsői szép napok elé Először rendezik meg a népi hangszerek egyéni versenyét Az eseménynek a Dunaszekcső Emlékeiért és Jövőjéért Alapítvány a szervezője és De­ák Árpád oboatanár (kis képünkön) a moz­gatója, az ország minden tájáról várnak népzenészeket Dunaszekcsőre. A zsűri el­nökének a legnevesebb hazai népzenekuta­tók egyikét, Sárosi Bálint címzetes egyetemi tanárt nyerték meg. A szerb templom és a parókia közé épített sza­badtéri színpad és két árnyat adó diófa ad ben­sőséges keretet ennek a ritka eseménynek, tudom meg Deák Árpádtól. A ritka hangszerek ritka randevújára és versenyé­re 6 évestől 90 évesig minden­ki nevezhetett „innen” a Kár­pát-medencéből, hogy öt zene­szerszám, a cimbalom, a cite- ra, a tárogató, a duda és a népi furulya képviselői mutathassák be tudásukat. A vetélkedés hangszerkiállítássaPteljes, s a találkozó termé­szetesen nem mellőzheti az igazi népünnep egyéb kellékeit, a kézműves bemutató, a rétes­sütő verseny vagy a borkóstoló ízeit-színeit sem. De már a meghívott mesterek kiválasztásánál is ügyeltek arra, hogy a bemutató és vásár ne a bóvli seregszemléje, a pusztán csak üzleti célú árusítás alkalma legyen. Ma kilenc órakor kezdődik a versenyzők fel­lépési sorrendjének sorsolása a színpadon, any­Ujjáéled a duda is, amely nálunk már a múlt században kikopott a népzenéből nyit pedig már a mai megnyitó előtti napokban is tudhattunk, hogy az eseményre legalább hat citerás, több dudás és néhány cimbalmos, furu- lyás is jelentkezett. Vannak ugyan, akik tartanak attól, hogy kevés lesz az induló az igazi megmé­rettetéshez, ám ha a versenyzők közt üdvözöl­hetjük a 83 éves Medve Pál tárogatóst, aki Jász­berényből jelezte érkezését, a 73 éves Takaró Istvánt, vagy akárcsak a kikindai Szabó Csilla népi furulyást az ifjabb korosztályból, a cimbal­mos Sztojka Lászlót Dobozról, vagy a fővárosi indulók közt Tóth Emesét, aki cimbalomjátékát énekével kíséri, akkor már biztos, hogy olyan él­ménnyel lehet gazdagabb a közönség, amely zökkenőmentes folytatást, a következő években népesebb csapatot ígér. Természetesen az életforma, és az a társadal­mi közeg, amely a népi hangszerek születésé­ben szerepet játszott, napjainkra felszámolódott. Mint Sárosi Bálint kérdésünkre elmondta, vala­mikor a paraszti életforma tartozékai voltak, hi­szen a parasztember nyomorúságos életétől ezek révén is függetlenedni, szabadulni próbált. A klasszikus népi hangszeren szorosabb érte­lemben az értendő, amit a parasztság saját ma­gának, önellátása érdekében készített. Többsé­gét ma sem nehéz házilag megfabrikálni, ösz- szeállítani, talán csak a duda a kivétel. A cimba­lom például keleti eredetű, nem kimondottan népi hangszer, főként a cigányzenészek körében népszerű. De az, hogy lábra állították, már kife­jezetten magyar találmány. S nem is olyan prak­tikus okokból adtak neki lábat, hogy mondjuk hozzá lehessen ülni, hanem mert így - ütőhang­szer lévén - jóval erősebbé válhatott a hangja. A népi furulyát már régen nem használjuk, a duda nálunk már a múlt században kikopott a népze­néből, és tekerőt is csak a századunk első felé­ben lehetett eredeti mivoltában, közegében hal­lani. De például a Dunántúlon már fogyóban vannak a cigányzenekarok is, úgyhogy lassan búcsút mondhatunk a cimbalomnak is, amely soha nem is vált igazán házi hangszerré. A tárogató a lexikonok szerint ázsiai eredetű, amely arab közvetítéssel kerül Európába, de ezt az ősi eredetű hangszert mi már valószí­nűleg ázsiai vándorlásaink során ismer­tük és használtuk, „sírós” kuruc válto­zatát pedig kimondottan a sajátunknak tekinthetjük, innen az erős tradíciója is. Egyszóval tűnőben az alkalmak, fo­gyóban a hangszerek, s már csak itt-ott akad egy-egy mester, főként az Alföl­dön, aki még népi hangszerek készíté­sével bíbelődik. Ez a találkozó termé­szetesen nem teremtheti-generálhatja újjá azt az életformát, amelyben ezek­nek a zeneszerszámoknak természetes helyük, funkciójuk volt, de nem is ez a célja. Döntően a hagyományápolás, s ta­lán azoknak a zenei sajátosságoknak, elemeknek az őrzése is, amelyekre csak a népi hangszerek képesek, az alkalma­kat leleményesen kiszolgáló gazdag ze­nei anyag is, amely a lakodalmak és a gyász, a születés és a temetés nagy rítu­sairól, szenvedésről és háborúról, öröm­ről és megújulásról tudósít bennünket. Ami a versenyt illeti, ma 13 órakor már eredményhirdetést terveznek, 16 órától szakmai előadásokkal, míg a hol­napi nap ismét csak sorsolással veszi kezdetét 9 órakor, majd a második for­dulóra - egyúttal a döntőre -, majd érté­kelésre kerül sor. A délutáni szakmai előadásokat este, a halászcsárdába invi­táló vacsora után a millenniumi zászló átadása, díjkiosztó ünnepség követi, gá­laműsorral. Ami a jósolt előadóművészi színvonalat illeti, a szakemberek egy része szkeptikus. Sokan érzik úgy, hogy mivel a vala­mikori előadásmód már a múlté, feledésbe me­rült, s vannak bizonyos hangszerek - például az Alföldön tamburaként emlegetett citera - amely­nek a megszólaltatásában eddig is csak nagyon kevesen jeleskedtek. Ne legyen igazuk. Egyéb­ként pedig miért ne reménykedhetnénk tehetsé­gek felbukkanásában, s a „régiek” hiteles játéká­ban? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a zsű­ri, mint mindig, Dunaszekcsőn is nehéz helyzet­ben lesz. B. R. Híd, amely összeköt Göncz Árpád Magyar Medeia című darabját is bemutatták horvát nyelven Pécs kulturális kínálatában egyre nagyobb figyelmet kö­vetel magának a Horvát Színház. Vezetője, Vidákovits Antal szerint va­lójában cserekapcsolatról, kölcsönhatásról van szó. A CsoportHorda néven ismertté vált, többségében alkotókból álló baráti társaság 1986-os megala­kulása és a Horvát Színház 1996- tól bekövetkező önállósága bizo­nyos értelemben egyaránt határ­kő, mondja Vidákovits. Azóta egyre több kézzelfogható tény­ben rajzolódik ki az a törekvésük is, hogy a színház és a galéria Pécs és egyúttal a magyar kultúra integráns része legyen. Az termé­szetes, hogy horvát nyelvű elő­adásaik vannak, de ugyanilyen súllyal cél az is, hogy közvetíteni tudjanak a két kultúra közt, hi­szen ahogy a mai magyar írókat a horvátok nem ismerik, az ugyanígy igaz a magyarokra is. Ezért tulajdonképpen kulturá­lis centrumként is működnek, számos művet fordítanak le és játszanak mind a két nyelven. Egyebek közt ezért kerülhetett színpadra horvátul Thwróczy Ka­talin Valahol Saint Michelben cí­mű darabja, Parti Nagy Lajos Ibusárja, Göncz Árpád Magyar Medeiája és Sárosi István Rákfe­néje is. Ennek köszönhetően játszhatta el horvát nyelven Eörsi István „Sírkő és kakaó” című da­rabját a Pécsett fellépő Verőcei Színház. De ugyanígy magyar nyelven is élvezhettük Bresán Paraszthamletjét vagy Ivan Kusan Galóca című drámáját a Pécsi Nemzeti Színház előadásá­ban. Magyar nyelven is bemutat­ták Tahír Mujicic Kadétját, amely- mint ismert - a Pécshez iskolái révén kötődő Miroslav Krlezsa életéről szól. Persze ez még min­dig nagyon kevés. Még mindig kevés az olyan magyar szerző Molnár Ferenc óta, akinek a mű­ve rendszeresen szerepelne a horvátországi színpadokon. Ugyanakkor két éve sincs annak- és ez is újdonság, kuriózum -, hogy Petőfi János Vitézét horvát nyelvű bábelőadáson láthatták a zágrábi gyerekek. Ma felgyorsulva közeledik a két kultúra egymáshoz. Nemrégiben Sibenikben, az országosan is jelentős Szent Krsevan Galériában hat pécsi képzőművész állította ki műveit, rövidesen az ottaniak hozzák munkáikat Pécsre. De az is ter­mészetes, hogy a galéria szívesen ad helyet bármely más náció mű­vészeinek is. Egyebek közt izrae­li, német, lengyel alkotó bemu­tatkozása tanúskodik erről. A Művészetek Háza Tetőtéri Galéri­ájában évente egy-egy nagyobb kiállítást rendeznek - emlékeze­tes a két nép történelmének talál­kozási pontjait vagy a bosznia- hercegovinai kultúrát bemutató. Az is tény, hogy a kapcsolataik a Horvát Színház önállóságától kezdve váltak igazán kölcsönös­sé, minden túlzás nélkül állítha­tó, hogy intenzívvé. Következhet­ne ez persze a gyakran egymásba fonódó, sokban közös történel­münkből is, de mára jótékonyan átjárhatóvá váltak a határok is. Kezdjük tanulni, beszélni egy­más nyelvét is. Vidákovits azt mondja, Budapesten már fele­részben magyarok járnak a hor­vát gimnáziumba, de az arány Pécsett is már a 40 százalék felé közelít. Ez az érdeklődés a koráb­bi években nem volt jellemző. Azok a magyar gyerekek, akik már az általános iskolát is ezek­ben az intézményekben végzik, tökéletesen megtanulják a horvát nyelvet. Nagy valószínűséggel van mit tanulnunk a horvátoktól, a hor­vát mentalitásból is. Hiszen a hozzánk hasonló, viharvert törté­nelmüket ők sokkal több opti­mizmussal, az újrakezdés telje­sebb hitével élték meg. Ezt tükrö­zi művészetük is. Másfelől ami a munka és a kikapcsolódás alkal­mait illeti, kevésbé ajzottan él­nek. Több bölcsességgel is, amely a nálunk ismert népbeteg­ségekkel - infarktussal, idegbe­tegséggel - szemben valóban megvédi őket. B. R. Futnak a képek NAGY IMRE FILMJEGYZETE Szirtek a parton Mit látnánk a vásznon, ha Tim Roth Hadszíntér (War Zone) című filmjéből valamilyen különleges eszközzel, amivel, sajnos, nem rendelkezünk, ki tudnánk hagyni a rosszul megírt dialógtisokat? Mintha némafilm lenne, a képe­ken kívül csak Simon Boswell kí­sérőzenéje maradna. Azt hiszem, az elkészültnél sokkal színvona­lasabb alkotást nézhetnénk, amely úgy emelkedne a magasba, mint a felesleges terheitől meg­szabadított léghajó. Látnánk egy szépen fényképe­zett, kékesszürke, fénytelen, sziklás, tengerparti tájat a dél­nyugat-angliai Devon grófság­ban. Ennek a területnek a neve a földtörténeti ókor középső sza­kaszával, a devon-nal függ össze, s csakugyan minden olyan itt, mintha millió évek óta nem vál­tozott volna semmi. Ez a vidék az előttünk lepergő történet szinte egyetlen helyszíne. A statikusan szemlélődő kamera hosszan, bal­jós pillantásokkal mered maga elé, szinte halljuk, amint mond­ja: innen nincs menekvés. És ez a miliő csakugyan foglyul ejt ben­nünket, mint a film által bemuta­tott családot, amely a távoli Lon­donból költözött ide, megélheté­si lehetőségét keresve. Apa, anya, nagylány, kamaszfiú s egy csecsemő, aki a cselekmény kez­detekor születik. Ezeket a rideg képeket benső­séges, dallamos zene festi alá. Először elcsodálkozunk a furcsa ellentéten, de aztán rájövünk, hogy a mélázó, lágy melódiák a láthatatlan elbeszélő részvétét su­gározzák. A történet centrumá­ban egy szörnyű incestus áll, mintha Shelley Cend-ház-ának fe­nyegető árnya vetülne erre a de- voni tengerpartra, ahol egy elha­gyott háborús erődítmény látha­tó. Ebben játszódik le a tragikus következményű vérfertőzés jele­nete, amit a fiú kiles, s amiért majd meg fogja ölni az apját. En­nek az incestusnak azonban mi is tanúi leszünk, s ez nagy hiba. Esztétikai melléfogás. A gyatra, a képeket feleslegesen túlbeszélő dialógusok után még ezt a felvé­telt is el kellene hagyni, hogy a sejtések finom hálózatában jelen­hessen meg az apa bűne. Elég len­ne látnunk a hazatérő lányt távol­ról a földúton, miközben a zongo­rából fájdalmas futam tör elő, s eszünkbe jutna, hogy a film ele­jén ez a lány a szobából távozó anyja helyére ült. De jó film lenne a Hadszíntér, ha megvághatnánk s kihúzhat­nánk a párbeszédek felét. Sajnos, nem lehet. Ehelyett azon csodál­kozom, hogy a mai, fiatalabb ren­dezők, mint Tim Roth, mennyire nem képesek szelektálni, elhall­gatni, mennyire nem mernek vágni (az ötven alattiak közül csak egy valaki ért ehhez: Jarmusch!), s mennyire túlbeszé­lik a történetet. Úgy látszik, nem bíznak a képek erejében. Bizal­matlanok, gyávák, elvesztették a hitüket, saját tehetségük sem ad nekik kellő bátorítást. Elég lenne, teszem fel, két kép, a harmadikat ki tudnánk találni, van, aki még a negyediket is, de Tim Roth ezt a harmadikat is meg akarja mutat­A szemtanú: Freddie Cunliffe ni, a negyediket meg pláne. Gon­dolja, biztos, ami biztos. És nem tudja, hogy valami fontosat elvesz tőlünk. Marad tehát a devoni táj. A hullámok csapkodják a szirte- ket. Mint ntillió évekkel ezelőtt. ) 4 4 *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents