Új Dunántúli Napló, 2000. május (11. évfolyam, 119-148. szám)

2000-05-03 / 120. szám

I 2000. Május 3., szerda HÁTTÉR - RIPORT Új Dunántúli Napló - 7. oldal hetedik oldal — „Ezt nem csinálhatják, én meglépek!” A Whiskys-sztori (2.) Gyuricza Péter és Kardos Ernő megjelenés előtt álló könyvéből közlünk folyta­tásokban exkluzív részleteket. Most Ambrus naplójából azt a részt olvashatják, ahol a Whiskys amiatt mert úgy érzi, a rendőrök olyasmivel is vádolni akarják, amit el sem követett, úgy dönt: megszökik a Gyorskocsi utcából. Ambrus Attila naplójából Már két hónap eltelt az elfogásom óta. A napjaim elég egysíkúan teltek, viszont rá­jöttem valamire. Ha valamivel le tudom kötni magam, legyen az írás, vagy olvasás, akkor nem veszem észre az idő múlását. Az őrökkel összehaverkodtam, ugyan be­tartja mindenki a három lépés távolságot, viszont így sok kedvezményt kapok. Ter­mészetesen nem ingyen, hanem cigiért. Körülbelül 200 csomag minőségi cigarettát osztottam szét, ezért naponta többször ki­mehettem fürdeni. Ha kértem, az őrök egy­két csomag Marlboroért megsütötték a cso­magban kapott kolbászt, tojásrántottát. Gyakorlatilag bármilyen ételt elkészítettek. A Gyorskocsi utcai fogda épülete Ha éjjel olvasni támadt kedvem, nem oltották le a villanyt, ennek óriási jelentő­sége van. A lényeg az, hogy az őrök hagytak élni. Eleinte kéthetente jártak be az ismerő­seim beszélőre, de egy idő után már majd­nem minden héten meglátogatott valaki. Nem nagyon tartották be a szabályokat, ha ráért a vizsgálóm, néha három órát is elhúzódott a beszélőm. Újságírók is szép számmal jöttek. Azt furcsának találtam, hogy ismeretlenektől is kaptam csomagot. Nem nagy dolgokat, pár narancs, cigi, édesség. Attól függetlenül, hogy mit küld­tek, nagyon jólesett, hogy egy ismeretlen­nek eszébe jutottam. Azt hiszem, itt a gesztus számít, nem az, hogy kitől mit és mennyit kap az ember. Gyilkossal körül­belül egy hónapot töltöttem, aztán őt is elzsuppolták. Amikor kihúzták a korábban gyanúsított Szűcs testvérek nevét a vizsgálati anyagból, rögtön beírták a helyére az enyémet. Az már senkit nem érdekelt, hogy korábban hibáztak. Hiába érveltem, hiába mondtam, hogy nem úgy történtek a dolgok, ahogy a tanúk állítják. Azt a választ kaptam, hogy majd a bíróságon tisztázom a szerepemet.- Mi az, hogy a bíróságon? - fakadtam ki. Azért vagyok vizsgálati fogságban, hogy az ügyeket itt és most bizonyítsák, most tisztázódjon minden. Régen rossz, ha a bí­ró előtt kell bizonygatnom ebben az ügy­ben az ártatlanságomat. Mi van, ha a bíró azt mondja: „Üljön le, nem kérdeztük, itt a tanúk vallomása, azt vesszük figyelembe.” Ott még nem tartunk, hogy a bűnözőnek is igazat adja­nak. Pedig segítettem a nyomo­zók munkáját, de az már nem számított. Egyre jobban kezdtem berágni, elvittem az összes balhét, mindent beis­mertem, gyakorlatilag tollba mondtam a vizsgálati sza­kaszban mindent. Erre olyan bűncselekményt akarnak a nyakamba varrni, amihez semmi közöm. Ugyanis, ha ez a lövöldö­zés megáll, akkor jó pár év­vel többet kell ülnöm. Olya­nért viszont nem ülök, amit nem követtem el. Négy hó­nap fogva tartás után kezdett derengeni, hogy egyáltalán miről is szól ez a történet. Itt következett be a fordulópont az életemben. Amikor elkap­tak, azt mondtam, egye fene, végül is megérdemlem a büntetést, kibírom azt az akárhány évet. A sitten meg­húzom magam, talán kapok kedvezményt, akkor az a hét-nyolc év reális lesz, eny- nyit megérdemlek. Erre tes­sék, mi történt, a hét évből tíz lett, legalábbis, ha megáll a lövöldözés vádja. A plusz három év teljesen igazságta­lan. Ezért döntöttem. Velem ezt nem csinálhatják, én bizony meglépek. Végső elhatározásomban más is szerepet játszott. Amikor elhelyeznek egy cellában, kapsz egy belső szabályzatot. A cella ajta­ján belülre kifüggesztik a jogaidat és a kö­telezettségeidet. Többek között az is le van írva, hogy minden fogva tartottnak joga van napi egy óra egészségügyi sétához. Ez mind szép és jó, a gyakorlatban azonban nem így van. Ha néhanapján levittek sétá­ra, az sem tartott tovább tíz percnél. A cel­latakarításhoz sokszor még hypót sem ad­tak, nemhogy takarítószert. A kintről be­küldött tisztítószerrel mostam fel a cellát. A fürdőhelyiség minden emberi képzele­tet felülmúlt. Bejártam a fél világot, több harmadik világbeli országban is megfordul­tam, de ilyen lepusztult helyet még Haitin sem láttam. Néha napokig a fekáliában ta­postunk. Volt szíves egy-két bunkó a WC mellé szarni, így az átázott fürdőben a fe- kália, a véres tampon, a rohadt szalámi megszokott látvánnyá vált. Hetente két al­kalommal takarítottak, de másnap már ugyanígy nézett ki minden. Na most, ha évekig ilyen helyen kell lennem, előbb- utóbb visszamászhatok a fára, mint az őse­im. Az intézmény vezetői sem estek a fe­jükre, ha ne adj’ isten a Helsinki Bizottság­tól vagy az ombudsmani hivataltól valakik betévednének, mindezt nem lámák. Ha jön a bizottság, azt előre bejelentik. Fel tudnak készülni a fogadásra. A bizottságot az első emeletre viszik, ott ugyanis sokkal tisztáb­bak a zárkák, a fürdő ki van csempézve, vi­szont ha valamelyik emberjogi aktivista be­tévedne valamelyik felső emeleti fürdőbe, leszúrt dupla rittbergert ugrana a látvány­tól. Mindezek után nem tudhattam, mi vár rám. Olykor kilenc napig is rohadtunk a büdös cellában. Az őrszemélyzetnek öt órára maximál­ták a túlórát. Ha az letelt, egyik őr sem volt hajlandó tovább ingyen dolgozni. Ez idáig érthető. Nem várhatom el, hogy az őr fele­baráti szeretetből sétáltasson. Azt viszont igen, hogy amit a törvény biztosít, a napi egy óra szabad levegőn való tartózkodást, azt tartsák be. Többször írtam az ügyésznek, nemcsak én panaszkodtam az áldatlan állapotok mi­att, de a kérelmi lapom körülbelül az első kukáig jutott. Nagy ívben tojtak ránk. Ha bekerülsz ide, megszűntél mint ember, csak egy szám vagy és kész. 1999. július 10-e. Reggel nagyon ritkán eszem, amióta bekerültem, soha nem reg­geliztem. Amit hoztak, az egyrészt ehetet­len, másrészt napjában csak egyszer étkez­tem. Azzal kezdtem a napot, hogy megbo­rotválkoztam, de a bajuszomat meghagy­tam. A legtöbb fényképen szakállasán néz­tem ki, tehát ha csupasz arccal közleke­dem, kisebb a valószínűsége, hogy bárki is fölismer. A borotvát a kabát zsebébe sül­lyesztettem, mert a későbbiekben is szük­ség lesz rá. Két rend ruhát öltöttem ma­gamra. Ez a módszer éveken át bevált. Mi­kor rabolni indultunk, mindig két szerkó volt rajtam. Most egy sortra rávettem a far­mert. A Police feliratú pólóra felhúztam egy hosszú ujjú inget. A hasamra jó szorosan föltekertem a kötelet. Bármennyire figyelt az emeleten az őr, nem vette észre. Ami pénz nálam volt, betettem a tornacsu­kámba, de a menésben egyáltalán nem za­vart, hogy több százezer forinton járok. A két csavarhúzót a farmerzsebbe süllyesztet­tem. Ugyan a csavarhúzó fele kilátszott, de az inget ráengedtem, így közelről nem lehe­tett észrevenni. A csavarhúzókat azért vittem magammal, hogy ha ki kell az iroda ajtót vagy a rácsot feszíteni, akkor legyen mivel, il­letve, hogy az ablakon lévő rács csavarját ki­szedjem. Korábban lemeóztam az ablakon a rácsot, úgy saccoltam, hogy lazán, kézzel le lehet kapni. Nem csaphattam nagy zajt, mert ugyan simán be lehet rúgni az ajtót, de az zenebonával jár, ezért a finomabb és hal­kabb módszert kellett választanom. Nagyjá­ból mindent magamhoz vettem, most már bármelyik pillanatban szólhattak, hogy séta. Gyuricza Péter - Kardos Ernő (A Whiskys-sztori 3. részét május 8-ai, hétfői számunkban közöljük.) LENDVAI DÁVID Norbi és Andor Lefogyott a Schmuck Andor. Ez a tény egy reklámfilmből derül ki, amelyben a neves szocialis­ta politikus Norbival együtt lát­ható. Norbiról azt illik tudni, hogy aerobikoktató, és hogy aerobikkazettájával csodákat művel. Ezt természetesen több, kimondottan testes ember is el­mondja a filmben, a megszo­kottan nagy átéléssel. Mint ki­derül, ők korábban még sok­kalta testesebbek voltak, olya­nok, mint mondjuk a Rapcsák vagy a Schalkhammer. Utóbbi­ak azonban nem kezdték el al­kalmazni Norbi edzésmódsze­rét, ellentétben Schmuck An­dorral, merthogy ez lenne itt a lényeg. Schmuck Andor (tudom, hogy az előző mondatban is le­írtam a nevét, és hogy ilyetén formán ez már-már stilisztikai slendriánság, de annyira szép ez a név, hogy nem tudtam megállni), öltönyben áll és vi­gyorog. Ez persze nem túlságo­san meglepő, mert Schmuck mindig öltönyben áll és mindig vigyorog, most azonban, hogy leadott fölösleges kilói­ból, különleges oka van az örömre. Olyan pillanat következik ezután, amelyre már nagyon régóta vártunk. Norbi odalép mellé, Andor pedig barátion átöleli őt, és túláradó szeretet­tel, már-már átszellemültnek is mondható tekintettel néz le reá. A kis aerobikoktató, a nép egyszerű fia ím elnyerte egy po­litikus barátságát, csupán az­zal, hogy oly tökéletes edzés­módszert dolgozott ki, amely­nek segítségével a nagy, kövér és ellenszenves politikus hirte­lenjében szelíd, őzikeszemű, huncut mosolyú délceg fiatal­emberré változott, s a nők bál­ványa lett, hiszen Schmuck An­dort a derék bulvársajtó újab­ban minden héten más és más ismert szépséggel hoz hírbe. Mindössze ennyi kell tehát ahhoz, hogy egy látszólag titok­zatos és elérhetetlennek tűnő politikus barátságát megszerez­zük. Minő távlatok nyílnak meg előttünk, egyszerű földi halandók előtt! Én például azon tűnődöm, hogy vajon irántam miként fe­jezné ki imádatát Schmuck An­dor, aki nem csupán fölösleges kilóit tüntetném el, hanem egy bravúros bűvésztrükkel egyszer s mindenkorra őt magát is, tel­jes valójában.-KOMWfEBHK ___________________ To lvajok- Ellopták a tavaszt - mondta az öreg hölgy a lépcsőházi forduló­ban. Nem várt választ, nem kez­deményezett beszélgetést, hiszen elváltunk a folyósón. Csupán tényként állapította meg, hogy ilyen a mai világ. - Tavaly az őszt lopták el - motyogta maga elé -, az idén meg a tavaszt. Valóban, meglehetősen meg­visel sokakat az időjárás, ahogy a télből oly hirtelen kilépve nya­kunkon a nyár, s a télikabát után nincs szükség az átmeneti­re. Még a természet is megzava­rodott. Az orgona oly hamar megbámult, mintha az idén nem is bontotta volna virágszir­mait, s a gyümölcsfák legtöb- bikén már termést ringatnak az ágak, bár vélem, hogy sokkalta könnyebben átvészelték a hirte­len jött hőmérsékletfölfutást, mint mi. A front mindannyiunkban különös hatást vált ki az orvo­sok szerint, olykor nem is hin­nénk, hogy a légnyomás hirte­len zuhanására vagy emelkedé­sére milyen furcsán reagálunk. Tíz év után például az idén elő­ször együtt ünnepelték a május elsejét a szakszervezetek, össze­fogásuk példátlan, amennyi­ben megfeledkeztek az ereden­dő szembenállásról, s vezetőik karonfogva lépkedtek kifelé a Városligetbe. De ez még semmi. Lemondott Gémesi György, a kis koalíríós párt, az MDF alelnö- ke, ugyanis nem ért egyet Dávid Ibolyával, mert a főnökasszo­nya minduntalan az ellenzékre kacsintgat. A legfőbb ügyész je­lölésekor például nem átallotta a szocialisták jelöltjét támogat­ni. Ám mindezek a dolgok eltör­pülnek amellett, hogy Torgyán József nem fogadta el a köztár­sasági elnökjelöltséget (az idei év első valóban vaskos meglepe­tése), annak ellenére, hogy ko­rábban váltig hangoztatta: min­dig a kisgazdák adták az or­szágnak a valóban jó köztársa­sági elnököt. És ezért több ezren buktak el fogadásokat, kisebb nagyobb téteket abban a hit­ben, hogy napjainkban a kis­gazdapárt egyenlő Torgyán Jó­zseffel. Hát ezt teszi kérem, a szokat­lan ülőjárás, ilyen fordulatokat eredményez az, hogy napjaink­ban valakik lopkodják az évsza­kokat. Ideje volna jobban vigyázni. Vagy nem? hetedik oldal HOLNAP Riport Az ötvenes évek emlékei. A múlt emlékei nem csak lel­kűnkben, hanem különféle tárgyakban is lakoznak. De vajon régiség-e, amitől csak ötven év választ el minket? Mit ér a gyűjtő számára egy pártállami kitüntetés, szo­bor, emléklap, Lenin művei­nek összes kötete, avagy egy jó állapotban megmaradt ÁVH-s igazolvány? Portré Bor Imre, Paks polgármeste­re, akinek nagy vágya, hogy egyszer lovagolhasson. Azt, hogy lovon járjon a hivatal­ba, nehezen tudja elképzel­ni, bár egy ülőben minden­nap biciklivel érkezett. Portré „Én már pécsi vagyok” Sokan csodálkoztak talán, amikor Bocz Gyula szobrászmű­vész „Csillagok” című kőgömbje a villányi szoborparkból a Hauni Sopiana Gépgyár nagykapuja elé került. Pedig sem­mi csoda sincs. Dieter Eppler érti és szereti a művészetet, és támogat sok pécsi alkotót. A gyárudvaron sétálva és az ép­pen a dohányipari gépsor egyes egységeit rakodó orosz kamiono- sokra mutatva a német gyárigaz­gató leszögezi, hogy természete­sen a termelés az elsődleges. Hi­szen ebből él az ember, ebből fut­ja a keresetekre.- Hat éve vette meg a német cég a nagy múltú pécsi gyárat. Mi volt az ön teendője?- Nem több és nem is keve­sebb, minthogy életképessé, nye­reségessé tegyem a vállalkozást, s ennek a célnak rendeljek alá min­- Biztos a jövő?- Eddig több mint 25 millió márkát fektettünk be a Sopianába.- Volt azért némi rutinja a cég felfultatásárá.- Valóban, hiszen a pécsivel együtt összesen négy gyár alapjait raktam le, köztük kettőt Németor­szágban, egyet pedig Írországban. atmoszteraja mindkettőnket megfogott. És persze , ott a vil­lányi bor is.-És a hobbi?- A munkám az, mindig és mindenkor. Természetesen szeretem a művé­szeteket, van hangversenybérle­tem, s nemrégiben elkezdtem dent. A magyar szakemberek, a kollégáim felpörögtek, segítsé­gükkel szinte minden elképzelést sikerült tető alá hozni. Igaz, eh­hez némi fej­lesztésre is szükség volt, ám nyugod­tan kijelent­hetem, hogy a dolgozók szakmai képességeivel, tudásával sosem akadt gond. Jó látni, hogy bővíthetjük a termelést, az idén új üzemcsarnokot építünk. Dieter Eppler, a Hauni Sopiana Gépgyár vezetője hat éve él Pécsett. Kiéiben született 1938-ban. A Hauni cégnél 36 éve dolgozik. Előbb Írországban is megalapozott egy ipari vállalkozást, majd a pécsi gyárra szabott új profilt. Másodszor nősült, első házasságából két felnőtt gyermeke van.- Az ősz hajszálakra tekintve kérdem, meddig lehet ezt csinálni?- A Sopiana volt az utolsó. Úgy tűnik, jövőre nyugdíjba megyek, s elkezdtem már azon is töpren­geni, hogy mi lesz azután.-És mire jutott?- Sok helybeli barátom van már, építettem Pécsett egy házat, s a feleségemmel együtt - aki évekig Afrikában dolgozott ápo­lónőként - úgy döntöttünk, hogy végleg itt fogunk letelepedni. En­nek a vidéknek a csodálatos golfozni is, mert az sem árt időn­ként, ha az ember megmozgatja a csontjait. KOZMA FERENC

Next

/
Thumbnails
Contents