Új Dunántúli Napló, 2000. április (11. évfolyam, 90-118. szám)

2000-04-22 / 111. szám

Ül 2000. ÁPRILIS 22., SZOMBAT KULTÚRA Új Dunántúli Napló - 13. oldal- M U V E L Ő D É S Falak, nemzedékek Jelentés az elefántcsonttoronyból Mire is jó az olcsó fröccs? A megközelítően egzakt, s nem csupán a kocsma felé közelítő válaszért érdemes volt ellá­togatni a Művészetek Házába. A rendezvény közönsége igen szűk körből került ki, és nagyon szakmai volt, úgy tűnt, eleve fel­adhatjuk a reményt, hogy itt a képzőművészed avantgárd soros elméleti kérdésein túl bármi el­hangozhat. Hiszen az est meghí­vója mindössze Hajdú István, a Balkon főszerkesztője „Rongy­szőnyeg az avantgárdnak” című új könyvének a bemutatójára in­vitált, s hát a modern kortárs kép­zőművészet mára elvesztette azt a politikai pikantériáját, amit a kelet-európai régióban két évtize­de még hordozott, az esztétikai kánonokat döntögető, „faltörő kos” szerepét felmutatandó pedig még messzebbre kellene menni az időben. A szerző budapestiként a Janus Pannonius Tudomány- egyetem bölcsészkarán kezdte ta­nulmányait a hatvanas évek vé­gén. Ezt nemcsak azért fontos ez­úttal megjegyezni, mert Pinczehelyi Sándor képzőművész volt a beszélgetőtársa, akinek nem kis szerepe volt abban, hogy a város a modern kortárs művé­szetekkel mindvégig, a Pécsi Mű­helyt követő évtizedekben is ben­sőséges beszélő viszonyban ma­radjon, hanem, mert a személyes életút, a „magántörténelem” is beszédes metszetet villantott fel arról a korosztályról, amely az akkori „félhivatalos és nemhiva­talos” művészetet befogadta és/vagy a szellemi erjesztőjévé is vált. A „homlokráncoló figyelem” pozícióját választó Hajdú ugyan­is, mint mondja, egy kis kitérő után olyan hivatalba csöppent, amit minden művész gyűlöl: a Képző- és Iparművészeti Lektorá­tusba, amely „ítélkező és pénz­osztó” hely volt. Más kérdés, hogy akkoriban még igen nagy pénzek - a költségvetés két ezre­léke - szolgálták azt, hogy tele te­hessék az országot seccókkal és más murális alkotásokkal. Utána könyvkiadónál „üldögél”, hogy Erdélyi Miklóssal, Jovánovics Györggyel, Bak Imrével szinte pil­Kigyós Sándor térplasztikája lanatok alatt hozza össze a sors, hogy elkészüljenek az első inter­júk. Azért azok az évek színesek voltak, s noha az avantgárdot szí­vesen „legyalázták”, sok mindent lehetett azért publikálni, az olcsó fröccs „nyilvánossága” kisebb-na- gyobb kapukat is kitárt. Ezt még sorolhatjuk a „legvidámabb ba­rakk” emberi arcához is, az vi­szont már megdöbbentőbb, hogy az avantgárd művészet milyen választóvízzé válhat az elmélet­gyártók számára: hogy például a német Böhringer képtelen módon a kollektivizmus és a fasizmus szellemi gyökereivel rokonítja, s az is megdöbbentő, milyen pál- i rdulást hoznak az évek például a magyar aktivizmus nagy túlélő­jében, a Ma köréből induló Bortnyik Sándorban, aki öregko­rára antiszociálisnak tartja, s a társadalmiasságáról már Bak sem beszél. S hogyan jutnak mély­pontra egyes életművek - például Madarász Viktoré! És ismétlőd­nek meg egy másodikban-harma- dikban kísérteties hasonlósággal, míg másoké kaleidoszkópszerű sebességgel radírozódnak ki a je­lenből! Jellemző az is, hogy pél­dául egy fővárosi, igen laza szer­veződésű Rózsa-kör a szellemé­ben sokkal egységesebb Pécsi Műhelynél messzebbre látszik, és jellemző a végletes, skizoidnak tetsző elzárkózás is, mint ami­lyen Attalai Gáboré vagy Forgách Péteré. Amit Hajdú a kortárs magyar művészet külföldi jelenlétének hiányáról mond, az ismét csak mintha sértettségből fakadna. Még szomorúbb, hogy ez nem is igazán meglepő -, hogy ugyanis a lengyeleknek, ukránoknak és más nemzeteknek mindig akad odakinn mentoruk, segítőjük, aki az óhaza művészetét szívéből menedzseli. Viszont a Párizsban élő Hantai Simon nem is hajlan­dó magyarokkal kommunikálni, ahogy nem jut eszébe ez a Süddeutsche Zeitung magyar műkritikusának sem:..Ám hiába jönnek helybe a felmentő sere­gek. Amikor arról volt szó, hogy közel kétszáz kép ad majd ízelítőt kortárs művészetünkből Párizs­ban, a franciák még egy hajót is béreltek, mondta Hajdú, de a mű­vészek, Bak Imre kivételével, szó­ba sem álltak azokkal, akik milli­ókat dobtak ki reklámozásukra, mondván, hogy ők nem kurvák... Az volt a „kurucos”, hogy el kell bújni az újságírók ostromgyűrűje elöl. B.R. Jótékonysági hangverseny a pécsi egyetem fogyatékos hallgatóiért Jótékony célú komolyzenei koncertet rendeztek a Pécsi Tudományegyetemen csütörtökön a sérült, fogyatékos hallgatók javára. A koncert ötlete a két közremű­ködő karmestertől, Ungár Ivántól és Henryk Pisarektől származik, akiknek kezdeményezését az egyetem az első pülanattól felka­rolta, hiszen a fogyatékos hallga­tók oktatási körülményeinek ja­vítása, az esélyegyenlőség megte­remtése fontos, kiemelt feladat, ezt a nemes célt kívánta támogat­ni a hangversenyen közreműkö­dő Pécsi Szimfonikus Zenekar is. A legfontosabb és legsürgősebb feladat az egyetem épületeinek átalakítása, mert a megfelelő kör­nyezet megteremtése elsődleges feltétele a könnyű beilleszkedés­nek. Az egyetem a közeljövőben alapítványt szándékozik létrehoz­ni a fogyatékos hallgatók javára, amelynek segítségével lehetőség nyílik a távlati célok megvalósítá­sára is, az oktatási körülmények javításán túl a kollégiumok átépí­tésére, korszerűsítésére. A hang­verseny ingyenes volt, a fellépők is ingyen vállalták a részvételt, a résztvevők adományaikat a bejá­ratnál elhelyezett urnákba he­lyezték el, vagy befizethetik a PTE 10024003-00282716-00000000 számlaszámra. Esterházy Péterrel a mennyei harmóniákról Most ő vagy délután van, például kérdezhetném ezt is Esterházy Pétertől, meg még annyi min­dent, csakhogy azzal kezdi, hogy interjút ő nem szeretne most; a szavak valahogy mindig más értelmüket adják leírva, oldjuk meg inkább füg­gő beszéddel, hát oldjuk. Ám a kérdés még mindig a legcélratörőbb módja annak, hogy valamit megsejtsünk a má­sik emberről, bár lehet, hogy az is mind lényeg­telen; talán ha ott lennénk vele a halál pillanatá­ban, megtudnánk visszamenőleg, ki volt, és ho­gyan élt, de ez meg az Isten dolga, nem a mi­énk. Szóval beszélgessünk, vagy lehetne esetleg beletüsszenteni egy mélytányér heroinba, de nem; inkább kóla és sör a kávéház előtti térdig érő szélben. Alperes tehát végül új könyvéről előadja, hogy a nagyjából nyolcszázoldalas munkát ki­lenc éve írja, kisebb megszakításoktól eltekintve folyamatosan, mindennap, enkezével, tintával és papírra, nem írógéppel, se nem számítóval, „az egyedfejlődés során a faxig jutottam”, mosolyog. Előadja továbbá, hogy a Harmonia caelestis any- nyit tesz: mennyei harmóniák, valamikor Ester­házy Pál e címen egyházi kantátagyűjteményt szerzett (és még együtt harcolt Zrínyi­vel, Montecuccolival, részt vett Buda felsza­badításában, nádor is volt többek között), tehát a cím a család­ban egyszer már be­vált. A könyvből, még a Budapesti könyvfesz­tiválon való megjele­nés előtt, Pécsett hall­hatott részleteket az Áfium közönsége szerdán, felolvasóes­ten, amelyet a Jelen­kor szerkesztős szervezett oda. aki azt hitte, most megtudja az igazságot az Esterházy-famíliá- ról, valójában téve­dett, bár sok történeti anyag szerepel a könyvben, pontosak is, de akarattal elrontottak is. A Harmonia caelestis szubjektivitása eléggé félrevezető, hiszen a szer­ző, mint mondja, játszik ezzel a szubjektivitás­sal (mint más EP-művekben is), kérdés, valójá­ban mi fikció és mi nem az, ezen kívül meg egy regényben mást jelent a pontosság, a valóság, az őszinteség. Időnként hazug állításokkal is lehet valamit fölmutatni, teszi hozzá, nagyjából erről szólnak a szöveg- és kommunikációelméletek is, állapítom meg, összemosolygunk. Ha stílus, ak­kor téma az ő nyelvi kereteket feszegető kísérle­tezése is, bár tagadja, hogy e kísérletezés csu­pán az írásművek lapjaira korlátozódna. „A rap­pel, a reklámokkal mindez kijött az utcára, s bár egyfelől a mondatok rövidülnek, a nyelv sivá- rabbá lesz, a másik oldalon megjelenik a nyelv­hez való viszonyulásban egy játékosság is”. Miközben agyonmanipulálnak bennünket, az emberek mégis vakon bíznak a szavakban, pe­dig ma a szó, az olvasás is más, mint az internet és a magyar demokrácia előtt. Esterházy Péter szerint azonban a könyveket nem kell megmen­teni, megmentik azok saját magukat, bár van­nak, akik esküsznek rá, hogy ma is pontosan azok olvasnak, akik húsz évvel ezelőtt (biztos, hogy Esterházyval is felnőtt az egykori közönsé­ge, bár az éppen a héten ötvenéves írónak ma éppúgy vannak huszonéves rajongói, mint egy­kor, akiknek egy része majd egy éve az inter­neten fórumozik róla, hol azt írva, hogy intelli­gens, virtuóz, regényeiben tartás, erkölcs és hu­mor van, máskor meg, hogy belterjes, és el fog tűnni, mint a csajok holdjáró cipője). Az iroda­lom státusa persze ma mégis más, mint volt a diktatúrában, amikor a népek a Kis Magyar Por­nográfiában a KMP-re való utalásokat keresték, és a Termelési regény botránykőnek számított, (nem találunk szavakat), már amennyiben kő lehet egy könyvből. „Az irodalom a diktatúra megszűntével most a v^'ídi helyére kerül, nem úgy lesz fontos, műn volt, ezt sokan vereség­ként, bizonytalanságként élik meg”, ezt tapasz-, talja Esterházy, aki azt is állítja, hogy az „iroda­lom kicsi dolog”, az életnek csak egy része. Van azonban, aki szerint a Frankfurti könyvvásáron elmondott beszéde, a kis ország kis irodalmáról többek között, zseniális, elbűvölő és hazaszere­tő; kelet-európai nyavalygás nélkül szól a nyelvi kiszolgáltatottságról, a magyar irodalom nagy történelmi tapasztalatáról az ellenállásban, az évszázados magyar gloire-ról, az elmúlt ezer és a tíz évről, pe­dig ő nem politikus, nem nyilatkozik lép- ten-nyomon. Csak hát éppen egy történelmi nevet visel (úgy tudni, eredetét a család az Árpád-kori Salamon nemzetségre vezeti vissza), és az most megint kérdés le­het, hogy számít-e bár­mit a származás, rang, ettől kellene-e aléltan elomolni, s hogy van-e valami belső nemesség a szívben, mely a törté­nelem viharain keresz­tül szép csöndben meg­lapult. Én hiszek a kar­mában, abban, hogy senki nem születik vé­letlenül egy helyre, és hihet ebben Esterházy Péter is, hiszen elmeséli: épp erről szól ez az új regény, „ahogy hívnak, az egy lehetőség”, teszi hozzá, „ezért is éreztem, hogy ezt a könyvet meg kell írni”, ezzel pedig ismét visszajutottunk a mennyei harmóniákhoz. Ám az idő pereg, az árnyékok is hosszabbod­nak kelet felé, úgyhogy már csak egy aláírásra futja A szív segédigéibe, a megsárgult, tizenöt éves kötetet kicsit gyanakodva nézi, de beleír (grafológusok merenghetnének a szögessel ve­gyülő fonalas kötési módon, a balra ívelő kezdő­vonalon), és elbúcsúzunk. Rám már csak e kis cikk megírása vár. Szokatlan, inkább stílusgya­korlat, ám Esterházy Péter úgyis utánozhatatlan, (hiába jöttek ki néhányan a köpenyéből), belőle csak egy van. Tehát a helyes válasz a legelső kérdésre: Ő. Vagy délután. (A szövegben részletek olvashatók Esterházy Péter, Meliorisz Béla, Nádas Péter, Örkény Ist­ván, Parti Nagy Lajos és ismeretlen szerzők írá­saiból.) HODNIK ILDIKÓ GY. Az ötvenedik születésnapját ünneplő író fotó. tóth László Nemzeti fesztivál 2000 A Kultúrával a Nyugat ka­pujában elnevezésű művé­szeti bemutató-sorozat foly­tatódott az elmúlt két hét­ben: Sásdon és Komlón vol­tak kistérségi bemutatók. A bemutatón nyújtott teljesít­mény alapján továbbjutottak a megyei szakági bemutatókra: Tánc kategóriában: a pécsi Művészeti Szakközépiskola két produkciójával, a Hosszúhetényi Népi Együttes, a Rózsabimbó Néptáncegyüttes (Mindszent- godisa), Álsómocsoládi Hagyo­mányőrző Egylet. Népzene: Hosszúhetényi Da­loskor, Magyarszéki Német Ifjú­sági Fúvószenekar, Konkolylevél Hagyományőrző Ének- és Tánc­csoport (Komló), Őszirózsa Nyugdíjas Néptáncsoport (Kom­ló), Öszidő Klub ének- és táncka­ra (Sásd), Dénes Anett (Bakóca), Szabó Ágnes (Bikái), Földi- Deutsch Virág, Földi-Deutsch Eszter (Sásd). Ének-zene: Komlói Pedagó­gus Kórus, Him Singers (Komló), Heko Band (Hosszúhetény), Szászvári Ifjúsági Fúvószenekar, Jobst Dominika (Sásd), Sásdi Vá­rosi Fúvószenekar, Vásáros- dombói Általános Iskola és Zene­iskola Fúvószenekara, Sásdi Vegyeskar, Bikali Kolping Ifjúsági Énekkar. Rock, jazz, pop-rock: Salát Magdolna (Komló), CS.Í.T. Rock Zenekar (Komló). Színjátszás, vers- és próza­mondás: Csittéi Dóra-Décsi Ivett (Szalatnak), Wágner Anita (Kom­ló), Czirkelbach Ágnes (Sásd), Földi-Deutsch Eszter (Sásd), Nagy Noémi (Sásd). Egyéb: Mózes Sándor - panto­mim (Komló), Wache Jánosné - szájharmonika (Komló). ______■ NO SZTALGIA. Czigler János szederkényi festőművész képei láthatók május 5-ig a pécsi Bánkuti Galériában. fotó. tóth László Éneklő ifjúság A pécsi Kodály Gimnázium, a Mátyás Király Utcai Általános Is­kola és a mohácsi Park Utcai Ál­talános Iskola rendezésében és a Pécs-baranyai Kórus- és Zene­kari Szövetség védnökségével „Éneklő Ifjúság 2000” címmel tartanak hangversenyt Mo­hácson és Pécsett. A nyitókoncert április 26-án 14 órakor lesz a mohácsi Kos­suth Filmszínházban iskolai kó­rusok és a Mecsek Kórus fellé­pésével. Pécsett a Kodály Gim­náziumban ugyanezen a napon 17 órától a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának férfi vokálja nyitja a műsort, az összkart Ivasivka Mátyás ve­zényli 45 éves karnagyi jubileu­mát ünnepelve. Az esemény áp­rilis 28-án 14 óra a Kodály Gim­náziumban zárul, ahol fellép a Sásdi Általános Iskola nagykó­rusa is. 4 > 4 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents