Új Dunántúli Napló, 2000. április (11. évfolyam, 90-118. szám)

2000-04-22 / 111. szám

12. oldal - Új Dunántúli Napló KULTÚRA UVELODES 2000. Április 22., szombat Oldalszerkesztö: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna ÜNNEPI NYITVATARTÁSI REND. A Janus Pannonius Mú­zeum pécsi kiállítóhelyei közül a Csontváry Múzeum, a Zsolnay Kerámiakiállítás, a Vasarely Mú­zeum, a Modem Magyar Képtár, a Múzeum Galéria és a Ókeresz­tény Mauzóleum április 22-én, szombaton bezár, majd vasár­nap, hétfőn és kedden a szoká­sos időben lesz nyitva. A Város­történeti, a Néprajzi és a Régé­szeti kiállítás szombaton és va­sárnap zár be, hétfőn és kedden pedig ismét nyitva lesz. (br) LÁTOGATÁS WATTRELOS­BAN. Mohács küldöttsége a napokban a franciaországi Wattrelos-ban a közös testvér- város, Siemianowice küldöttei­vel is egyeztette az idei progra­mot. A lengyel település kül­döttsége részt vesz a Mohácson májusban rendezendő Európa- napokon, dalkörük pedig a pünkösdi kórustalálkozón. Szeptemberben a lengyelek fo­gadják a mohácsi gimnázium tanulóit. (bb) PÉCSI FESTŐ BUDAPES­TEN. Molnár Tamás pécsi festő munkáiból nyílik tárlat április 27-én 17 órakor Budapesten a Madách Trade Centerben, a Ma­dách Imre utca 13-14. alatt. A művészt Pandúr József művé­szettörténész mutatja be. [br) KÜLÖNÖS CÍMLAPOK. Váltó zatokban gazdag címlapjait mu­tatja be a pécsi Művészetek Há­zában a 20. évét ünneplő HVG szerkesztősége május 4-én 16 órakor. Köszöntőt mond dr. Toller László, Pécs polgármes­tere, a kiállítást Pauska Zsolt, a Dunántúli Napló főszerkesztője nyitja meg. (br) TÁRLAT KOMLÓN. A Városi Helytörténeti Múzeumban Blumschein Dezső és Gűth Já­nos képzőművészek tárlata nyí­lik május 2-án, Páll Lajos beve­zető gondolataival. (br) AMERICO MAKK SIKLÓ­SON. Csütörtökön a Siklósi Várban nyílt meg Americo Makknak és családja festőmű­vész tagjainak tárlata. A műve­ken Magyarország nagy törté­nelmi eseményeit dolgozzák fel. A képek egy hónapig látha­tók Siklóson, majd Szigetvár, Pécsvárad és Székesfehérvár következik. Az 1952-ben az Egyesült Államokba emigráló neves festőművész a millenni­um alkalmával tért haza. <br) Rózsafától Gül Baba rózsájáig Géczi Jánossal az iskola és a közművelődés kapcsolatáról Mostanság egyre több kisiskola vállal szere­pet abban, hogy a faluban közösségszerve­ző, kultúrahordozó szerepet töltsön be. A je­lenségről Géczi Jánost, az öt éve a Pécsi Tu­dományegyetem által kiadott Iskolakultúra főszerkesztőjét, a PTE Tanárképző Karának docensét kérdeztük. A negyven-ötven évesek irodalommal „fertőzött” generációja a végzettsége szerint biológus Géczi Jánost költőként, íróként, főként az akkori hata­lomnak nem tetsző Vadnarancsok címen elhíre- sült élettörténet-rekonstrukció és számos más mű szerzőjeként is ismeri. Sokáig Veszprémben, az Unesco támogatásával létrehozott Országos Oktatástechnikai Központban, később Budapes­ten az Országos Közoktatási Intézetben dolgo­zott. Évek óta tanít művelődéstörténetet a főváro­si Képzőművészeti Egyetemen és Pécsett is.- Ahol az iskolák felismerik, hogy csak ak­kor van esélyük a fennmaradásra, ha bizonyos közösségi szolgáltatásokat végeznek, ünnepe­ket szerveznek, akkor ezt a saját érdekükben megteszik. Ez attól is függ, hogy alkalmazot­taknak tekintik-e a pedagógusok magukat, vagy ennél többnek. Ezért ez az utóbbi már nem­csak az oktatás ügye, hanem a kultúrpolitikáé is. Az iskola valóban koncentrált értelmiségi helyet jelent, de én úgy hiszem, nem az iskolá­nak kell elvinnie a balhét, amikor át szeretnénk húzni a döglött lovat az út másik oldalára... Az oktatás számára a népművelői attitűd nem in­tézményesíthető. Nem iskolai funkció. Nem za­var, hogy a falvakban ilyen igény támad, és az iskola igyekszik megfelelni ennek - az Iskola- kultúra is nyomon követi az általános művelő­dési központok körüli vitát, amely funkciójá­ban vegyes, művelődési feladatokat, könyvtárat és az iskolát is magában foglaló intézmény -, de a probléma az, hogy ez a kultúrpolitikának az ügye, azon áll vagy bukik. Mert azt is tuda­tosítani kellene, hogy az oktatás a kultúra szer­ves része, a kultúra átörökítésének a techniká­ja! Ugyanakkor azt is meg kellene határozni, hogy mit is értsünk a kultúrán, hogy az védhe­tő legyen! Védhető az értéktelennel, a silánnyal szemben. Ehelyett azonban most is feláldozha­tó a nagypolitika oltárán. Kézfogás falu és iskola között- Azért az említett kisiskolák pedagógusai - Rózsafa, Nagykozár, Mágocs és sorolhatnánk - éppen önerőből tesznek nagyon sokat az érték­mentésért, őrzik ünnepeink ethoszát ott is, ahol nincs olyan szakember, aki a közművelődési fel­adatokat ellátná, a közösséget szervezné.- Én úgy hiszem, ezek eseti kezdeményezé­sek, amit a kényszer alakít ki, és nem az iskola életéből következik. A saját hallgatóim egyirá­nyú felkészítését látva, és tapasztalva, hogy a pedagógiának mint szakmának milyen ala­csony a presztízse nálunk, nem vagyok opti­mista! Hallgatóim jó részéből hiányzik a belső késztetés, vannak köztük funkcionális analfa­béták - például a nyelvi képzettségük jó, de a matematikának az alapjaival sincsenek tisztá­ban és fordítva: a szöveges írásbeli dolgozatuk helyesírási hibáktól hemzseg. Ugyanis tanári alkalmassági vizsgák nem léteznek, és a tudás felhalmozásának képességét - legyen az egyéni vagy közös tudás - a társadalom egyszerűen nem tekinti értéknek! Az is nagy gond, hogy az egyetemi képzésben specializálódott szakem­berek képeznek szakembereket, akik a saját szakterületükön kívül laikusok maradnak. A ta­nárság, a pedagógusság önmaguk számára sem szakma - holott megbecsült tudásként kellene megjelennie a szülők és gyerekek számára is! Ebből következik, hogy nem érdekeltek a kul­túra élvezésében sem. Ézek után nem várható Az író-költő-szerkesztő fotós tóth l. el a katedra elé álló tanároktól, hogy személyi­ségükben „kidolgozottak” legyenek, olyanok, akik falusi pedagógusként közösséget is képe­sek teremteni. És ezekért a hiányokért nem maga az iskola a felelős, hanem a társadalom. Márpedig azt, hogy miként kell az értékeket a falu, a közösség javára ismét intézményesíteni, jó volna újra meghatározni! A pedagógusok pe­dig csak annyit vállaljanak a közművelői ter­hekből - túl a tanító-nevelő munkájukon -, amennyit a személyiségük, a belső motivációik megengednek számukra.- Biológusként művelődéstörténetet ta­nít, de az elmondottak is interdiszciphná- ris gondolkodásmódot tükröznek.- A biológia érdekelt, de nem akartam orvos lenni. Viszont természettudományt magas szinten csak egyetemen lehet elsa­játítani. A Szegedi József Attila Tudo­mányegyetemen végeztem, kitűnő pro­fesszorok tanítottak, és nagyon sok min­dent később tanultam meg. Ez egy lassú folyamat. Művelődéstörténetet már az OKI-ban dolgozva is oktattam, és Szege­den is a Bölcsészettudományi Karon. Most januárban Budapest után Pécsett alakult meg az országban másodikként a művelődéstörténeti intézet. És ez nagy szó, ráadásul a Tanárképző Kar sikere, hogy nagy harcok árán lett csak a mi karunk intézete és nem a BTK-é, holott ezt a történészek tartot­ták a sajátjuknak! Itt lettem docens is. Az egyik kutatási témám egyébként a rózsa, amely konkrétan a biológiában és szimbolikus jelen­tésköreinél, mitológiájánál fogva is szerteága­zó, hatalmas terület. Valamikor megmosolyog­tak, hogy ilyesmit kutatok, jelentőségét mégis mutatja, hogy az áprilisban megjelent, a rózsa történetét a barokk korszakig feldolgozó szak­könyvemet öt európai nyelvre - spanyolra, olaszra, angolra, németre és franciára is lefordí­tották. __ B. R. A bezárt művelődési házak szerepét az iskolák ve­szik át, kiállításokat, ünnepi műsorokat, kórustalál­kozókat szerveznek. Egyre több példa van erre Ba­ranyában, amit a pedagógusoknak csak megkö­szönhetünk. A művelődési házak funkciója mára megváltozott: a klasszikus népművelői feladatokkal járó kiadáso­kat bevétellel egyensúlyban tartani csak a ház „pia­cosításával” - lakodalmak, vállalkozói rendezvé­nyek, pénzes tanfolyamok - lehet. Fölnevelő anyanyelvűnk A nyelvművelő szomorú ember. Olyan világban biz­tosan az, ahol a hétközna­pok nyelvezete az egyszerű­södés, az elszíntelenedés fe­lé tart, ahol éppen a televí­ziók helyesen hangsúlyoz­ni, ragozni képtelen, be­szédhibás bemondói adják a színvonaltalan nyelvhasz­nálat leghátborzongatóbb példáit, s ahol egy egyszerű utcai reklám is helyesírási hibáktól hemzseg. A nyelvművelő mégis boldog em­ber, hiszen szereti, ápolja és érti ezt a nyelvet, felmérhetetlen gaz­dagságokat sejt benne, és meg akarja osztani mindenkivel válto­zásának, játékosságának csodáit; új jelenségeit, ha jók, örömmel üdvözli, a félresikerülteket tapin­tatosan javítja. Ezeken az oldalakon a Dunán­túli Napló olvasói hetente szomba­tonként éppen egy olyan nyelvész- professzor sorait olvashatják, aki komolyan hisz abban, hogy a nyelvünk minden magyar kincse, és - mint egy anyáról - feladatunk is a róla való személyes, holtig tar­tó gondoskodás. Rónai Béla (képünkön), lapunk Magyarul magyarán rovatának gazdája most csokorba kötötte írásait, s „Fölne­velő édesanyám” címmel, a PTE BTK Dialóg Campus Kiadó jóvoltá­ból megjelent az a munka, amely a szerző Kis magyar nyelvművelő sorozatának immár harmadik kö­tete. Én, szívem szerint ajánlanám mindenkinek, mint valami kalen­dáriumot, minden napra egy me­sét, hiszen a rövid kis írások kö­zérthetők, pontosak, egyszerre ta­nítanak, de oldják is a nyelvi lec­két humorral. A több, mint másfél száz cikk között találunk olyat, amely a nyelvi illemtanról szól, vagy éppen a kiejtésről, a hangsú­lyozásról, vagy arról, hogyan küz­dött megszállottan Kodály a nyílt és a zárt e hang megkülönbözteté­séért, s miként lehet a mentek szó­nak négy, kü­lönböző jelen­tést eredmé­nyező ejtésvál­tozata. Talán volna, akit jobban ér­dekelnének a különírás és az egybeírás sok­szor eltévesz­tett szabályai, ám én azt a gyöngyszemet imádom, amit Ró­nai Béla a zavaros képek közt említ: „Egyes megyei bizottságok olyanok, mint a hímes tojás, ha csak hozzájuk ér az ember, már a fogukat vicsorítják és harapnak.” A nyelvművelés szokásos té­maköreit is átfogni igyekvő kötet­ben számos olyan példára bukka­nunk, amelyek segítségével a szerző napjaink furcsa, vagy ép­pen nevetséges nyelvi szokásait leplezi le. A nem igazán kifejezés például a nyelvi sznobizmus kö­rébe soroltatik, mint elkenő, fi­nomkodó fogalmazás, míg a szük­ségtelenül alkalmazott, más nyel­vekből átvett szavak használatá­nak témaköre az Idegenmajmo- lás címszó alá került. Rónai Béla több fejezetet is szentel könyvében a szöveg kü­lönböző egységeinek. Aki tudja, mi a különbség aközött, hogy va­lakinek valami van a füle mögött, i és hogy vaj van a fején, az bizton san kedvtelve olvas majd a vonzani tokról írott jegyzetben arról, hogyc „A terhek megosztásakor bíztunk abban, hogy a békát nemcsak a szakszervezeteknek kell lenyelni­ük, legalább egy combot a mun­káltatók is kapnak.” ' Zárszó nincs Rónai Béla köny­vének végén, nem is lehet, hi­szen a téma végtelen, a görbe tü­körben pedig ki-ki saját hibáira is ráismerhet. h. i. ov. Nemzetközi könyvfesztivál A felnőtt népesség 17 száza­léka veszi igénybe a könyv­tárak szolgáltatásait - hangzott el a VII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál Könyvtáros Klubjának szakmai tanácskozásán pénteken a fővárosban. A könyvtár mindenkié címmel tartott összejövetelen Nagy Attila olvasásszociológus rámutatott arra, hogy a felsőoktatási könyv­tárak nem tudtak lépést tartani az elmúlt években bekövetkezett hallgatói létszámnövekedéssel. Tapasztalatokra utalva felhívta a figyelmet arra, hogy csökken a könyvtárosok száma, és ezzel párhuzamosan a kötetek beszer­zésére szánt keret is. A gyors és azonnali információra vágyók tömege miatt háttérbe szorulnak azok, akik összetettebb, személy- közelibb szolgáltatást szeretné­nek a könyvtárakban. A szakem­ber utalt arra, hogy Magyarorszá­gon ma a jövedelmi viszonyok között már nyolc-tízszeres kü­lönbségek tapasztalhatók. Bőd Péter Ákos egyetemi tanár arról beszélt, hogy a felgyorsult információáramlás újfajta kap­csolat kialakulását igényli a könyvtárosok és a felhasználók között. Ramháb Mária könyvtár- igazgató arra hívta fel a figyel­met, hogy európai összehasonlí­tásban a magyarországi könyvtá­rak látogatottsága viszonylag ala­csony. Meglátása szerint az ér­deklődés felkeltésében kiemelten fontos a megfelelő légkör kialakí­tása, a személyre szóló odafigye­lés és a szolgáltatások sokszínű- ségének megteremtése. _______■ Fut nak a képek Párna vagy vánkos? A magyar film jövője szempont­jából - mert legjobb törekvései mindig is szoros kapcsolatban voltak az irodalommal - fontos fejlemény, hogy mozgókép ké­szült az utóbbi évek egyik leg­jobb és legsikeresebb magyar re­gényéből, Závada Pál Jadviga párnája című könyvéből. Talán nem véletlen, hogy az a Deák Krisztina vállalkozott erre a fel­adatra, aki a kilencvenes évek­ben már készített egy figyelemre méltó irodalmi adaptációt: akkor Gozsdu Elek művét, a Köd-öt vit­te vászonra. Nem tudom megítélni, hogyan hat a Jadviga párnája a moziban azokra, akik nem olvasták még a regényt - azt hiszem, a rendező főként ezekre a nézőkre gondolt forgatás közben -, mert jómagam Závada Pál könyvének maradan­dó élménye birtokában (és talán fogságában) vagyok csak képes közeledni e filmhez. Mentségem­re azonban megjegyzem, hogy nem a szolgai átültetés teljesíthe­tetlen elvárásával ültem be a vetí­tésre, hanem azt igényelve, hogy a film a maga saját nyelvén való­sítsa meg vagy próbálja megkö­zelíteni a századvég vívmányait tükröző epikai teljesítményt. Sajnos Deák Krisztina a realis­ta képi elbeszélés módszerét vá­lasztotta, mintha Reymontot vagy egy Móricz-regényt kellett volna vászonra vinnie, s ezáltal éppen azt a minőséget korlátoz­ta, ami Závada művének legfőbb értéke: az-ábrázolás nyelvi-szer­kezeti polifóniáját. A könyv há­rom fő nézőpontja helyére egy hagyományos, személytelen el­beszélő tárgyias narrációját állí­totta, s ezzel - a nyelvi vesztesé­gekről most nem is beszélve - a regény összetett kompozícióját egyszerű lineáris folyamattá ala­kította, mintha egy plasztikus térbeli formát síkba vetített vol­na. Én feltétlenül szükségesnek tartottam volna, egyebek mellett, egy keretjátékot, a szülők napló­ját olvasó fiú szereplésével, vagy ha erről, számomra szinte felfog­hatatlanul, lemondtak, miért nem a film utolsó jelenetéből in­dultak ki, amikor a hősnő fella­pozza halott férje feljegyzéseit. A színészi alakítások a realista koncepción belül értékelhetők, ebből a szempontból főként a címszereplő, Tóth Ildikó játéka emelhető ki. Az Ondrist alakító Bodó Viktor kiválasztása ellenben nem volt szerencsés. Tehetséges, de tapasztalatlan színész, aki mindig jóval harsányabb és nyer­sebb, mint kellene, túlzásai he­lyenként már-már bosszantó mé­reteket öltenek, főként a fűm első felében, később akad néhány job­ban megoldott jelenete, mikor hi­telesebben festi a tépelődő, meg- hasonlott Ondrist. Ekkor kitűnik, hogy korábban bizonyára nem hi­bázott volna annyit, ha a rendező helyesen instruálja. Ezzel megint a koncepció kérdéséhez jutot­tunk. Ami igazán jó, kívül van ezen a felfogáson: Csomós Mari súlyos Mamovka-alakítása vagy Djoko Rosié méltóságteljes Gregor-fi- gurája. És az utolsó jelenet, ami­kor Jadviga megtalálja a naplót. NAGY IMRE FILMJEGYZETE A kézben ölelés, a tekintetben szomorúság Elhangzik öt gyönyörű mondat feltör Jadviga zokogása. A kame- Závada szövegéből (Úristen, mit ra lassan távolodik. Ez a kép vesztettünk, hasít belénk), majd megmarad a szemünkben. * > < I 4

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents