Új Dunántúli Napló, 2000. április (11. évfolyam, 90-118. szám)

2000-04-08 / 97. szám

12. oldal - Uj Dunántúli Napló KULTURA-MŰV E L Ő D É S 2000. ÁPRIUS 8., SZOMBAT Oldalszerkesztő: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna VIRRASZTÓ OLTALOM. A Költészet napja alkalmából áp­rilis 11-én 18 órakor a pécsi Várkonyi Nándor Könyvtárban Galambos László költő „Virrasz­tó oltalom” című posztumusz kötetét mutatja be dr. Tóth Ká­roly, verseit Darida Gyula és Kalász Gyula tolmácsolják, (br) PAKSON A PÉCSI MŰHELY. Tegnap Pakson a „Pécsi Műhely a Paksi Képtárban” címmel nyűt kiállítás a Szent István téri váro­si galéria nagytermében, (br) JUBILÁLÓ SZÍNHÁZ. A pécsi Ifjúsági Házban április 13-án 19 órakor lép fel a most tízéves Holló Színház. (br) KONCERTEK A CSONTVÁRYBAN. Április 9 én 10 óra 30-kor a Csontváry Múzeumban hangszeres és kó­ruskoncert lesz a PTE Művésze­ti Kar és a Bárdos Lajos Zeneis­kolai Tanárképző Intézet szer­vezésében. Április 12-én 18 órá­tól Regős Róbert zongoramű­vész, a müncheni zeneakadé­mia professzora Beethoven és Schumann műveit adja elő. (br) BARANYA NÉPMŰVÉSZETE. A Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága április 13-án 14 óra 30-kor könyvbemutatót tart a pécsi Néprajzi Múzeumban, ahol L. Imre Mária, Begovácz Rózsa és Burján István Baranya népművészete című könyvét mutatják be. (br) VERSBLATTOLÁS. Több ren dezvénnyel emlékezik a Művé­szetek Háza a Költészet napjára a napokban. Április 11-én 13 óra­kor versblattolás címen kerül sor költészetünk értékeinek játékos bemutatására, 18 óra 30-tól Kán­tor Péter és Vörös István költők­kel Ágoston Zoltán, a Jelenkor főszerkesztője beszélget. (br) PÉCSI SZERZŐ ŐSBEMUTA­TÓJA. Weber Kristóf zeneszer­ző Vasárnapi énekek című mű­vének ősbemutatója lesz április 9-én 18 órakor Budapesten a Műcsarnokban. (br) IRODALMI EST. Millenniumi irodalmi estet rendez a Költé­szet napja alkalmából április 11-én 17 óra 30-tól a Szakszer­vezetek Baranya Megyei Könyv­tára. Az esten Lázár Balázs, Unger Pálma és N. Szabó Sán­dor, a Pécsi Nemzeti Színház művészei mondanak verseket. _______________________________________(BR) Él edő vidéki televíziók A megélhetéshez nekik is szükségük van reklámra Tegnap a Helyi Televíziók Országos Találkozója zárónap­ján Pécsett a hetven városi televíziót képviselő vendégek az ORTT vezetőivel a pályáztatásról vitáztak, holott a gazda­sági reklám lett volna a konferencia témája. Az előző napi filmek és a díjki­osztás a helyi tévék egyre nívó- sabb műhelymunkáját példázta, a Helyi Televíziók Országos Egyesülete új tagokkal gyarapo­dott, új etikai kódexet fogadtak el. Azonban a konferencia sze­rint nincs minden rendben a szerződéskötések körül. A tévék műsoraikkal az Országos Rádió és Televízió Testület Műsorszol­gáltatási Alapjánál pályáznak a támogatás elnyerésére, de az élet diktálta szerződésmódosításokat rendkívül nehezen kezeli az ORRT adminisztrációja, az akta­hegyek nőnek, a kis tévéknek a pénz hiányában lemondott mű­sorok miatt is procedúrát kell járniuk. Zavart okoz a jó szán­dék is: ugyanis a legutóbbi cik­lusban 1,3 milliárd szétosztandó forintra pályázhattak a stúdiók, de ennek kétszeresét ítélték oda. Mint Keresnyei János, a Pécs TV vezetője, a helyi televíziók most megválasztott elnöke említette, olyan elintézetlen kérelmük is van, amelyre fél éve hiába vár­nak választ. Az is tény, hogy szá­mos műsorkészítő késlekedik a szolgáltatási díj, óvadék befize­tésével. Sajnos, szakmai alapon sem gyakorolhat az eddigieknél több méltányosságot az ORTT, mondta Körmendy Ékes Judit, a testület elnöke, mert az adóható­ság az ő kezüket is megköti. Wéber János, az ORTT de­mokrata fórumos elnökségi tagja elmondta, három-négyéves lezá­ratlan ügyeik vannak, ugyanis a joggyakorlatot alakítani visszafe­lé nem lehet. Elkezdték a helyi televíziók reklámműsorainak fi­gyelését is. Noha tudják, hogy egy-egy kis tévé a létfenntartása érdekében lépi át az engedélye­zett reklámidőt vagy él vitatható eszközökkel, szomorúak a ta­pasztalataik. A szankcionálással azonban óvatosan - általában csak a sértett kérésére - élnek. Lapunk kérdésre válaszolva Wéber elmondta, egyenetlen ugyan a szakmai színvonal, de sok az új, fiatal arc, akikbe már nem épültek be régi, rossz min­ták, sok a vidéki műhelyekben felhalmozott érték, amelyekre egyre több figyelmet kell fordíta­ni. Bizonyos törvénysértőnek minősülő hibák leggyakrabban tudatlanságból, felkészületlen­ségből fakadnak. De bízni lehet abban, hogy a piac jó irányban rostál, és az 1996-os törvény életképességét éppen a műsor- szolgáltatók megnövekedett szá­ma igazolja. Palicsi kabinhal A vajdasági irodalomnak olyan jelentős képviselője volt a napokban a Művészetek Háza vendége, mint Tolnai Ottó költő, aki a Jelenkor tavalyi legjobb publikációjáért já­ró Szinnyei Júlia-díjat is átvette Pécsett. A mackós alkatú, szelíd tekintetű magyarkani­zsai születésű poétával, kinek az arcát kis ősz szakáll színezi, Thomka Beáta, az Újvidékről Pécsre települt irodalomtörténész beszélgetett. Nagy szükség volt erre bevezetésképpen is, hisz valljuk meg, a Vajdaság irodalmát - azon belül a számos díjjal kitüntetett költő munkásságát, aki az újvidéki Új Symposionnak 1969-től 1974-ig volt a főszerkesztője - kevéssé ismerjük. Arról talán többen hallhattunk, hogy a folyóirat az ő irányításával élte fénykorát, s mind a lap, mind Tolnai bátor, belülről formált avantgárd költé­szete, körútjai a költőként és előadóművészként is ismert, szép Ladik Katalinnal eseményszám­ba mentek nálunk. A szabadság tabukat döntö­gető, hatalmat fricskázó alkotói megtestesülését jelentették. A Palicson élő Tolnai Ottó hatvanéves korára is hamisítatlan „enfant terrible” maradt tehetsé­ge tőkesúlyánál, megújulni kész alkatánál fogva. Első novellahőseinek egyike a határsávon csa­tangol, s egy kavicsot vesz a szájába, hogy ne vacogjon - s ebben az egzisztenciális magány­ban mintha Beckett köszönne vissza, bár, mint mondja, a drámaírót akkor még nem is ismer­hette. „Azóta is ezt a határsávot írom” - mondta közönségének - fájdalmas iróniával említve azt a szinte már erotikussá,fajuló viszonyt, amely a határsáv-helyzetűeket óhatatlanul az anyaország szerelmesévé teszi. Ugyanakkor pedig egész ed­digi művészete válasz arra, hogy miért ódzkodik a „kisebbségi költő” titulusától az, aki arra van ítélve, hogy képes legyen a költészet, a magyar nyelv mágiájával is belakni-becsavarogni a vilá­got, hű társul választva a legváratlanabb pillana­tokban felbukkanó, az érzelmeinkben rendet ra­kó iróniát. De megmarad és műveiben ott bujkál - mint megvallja - a gyerekkori élmény, a fogait kocogtató vacogás: „Sokszor fáztam. Ültem a Tisza-parton, rám szálltak a tiszavirágok - és fáztam.” Talán ez a vacogással meg-megakadó ének is a versek belső formájává vált, mondja lí­rájáról. Mint Parti Nagy Lajos, és a költőről könyvet író Thomka Beáta is felhívja erre a fi­gyelmet, különös, színes, viliódzó költészet Tol­naié, akinek a munkásságában egy-egy új kötet mindig módosítja azt a képet, amit korábban összegzésképpen mondtak el róla. A végtelenségig írható „Tolnai lexikon” növe­kedését szívesen hasonlítja a csipkéhez - ahogy erről az 1973-as kötet címe, az „Agyonvert csip­ke” is tanúskodik - vagy a molyette gobelinhez, amely a rovar szorgos munkája révén eleven, lüktető organizmussá válik. Egyfajta énekléssé, amelyhez - mint már leírtuk - hozzátartozik a vacogás. S azért a gobelinekbe szép kerek törté­netek is bele vannak szőve! Ezt egy friss, ott fel­olvasott profán és ártatlanul éteri mivoltunkat egybejátszató, nagyszerű novellája is igazolta. Tolnai Ottó és az ugyancsak újvidéki Thomka Beáta párbeszéde egyébként a láthatat­lan tintákkal kezdődött. Azzal, hogyan tűnt el egy dedikáció az elpárolgó tinta miatt. Hogyan egy könyvből, hogyan egy Kós Károly és Weöres Sándor - „kőszáli sas és egy manó” - kézfogását megörökítő fotóról. Miként járt pórul egy romá­niai hotel huzatos, világvégi kávézójában Tolnai,' miután egy ott vásárolt tintával vetette papírra gondolatait, s hogy tűntek el a jegyek az inde­xekből Jugoszláviában is... S mintha ez a tinta­élmény köszönne vissza abban is, hogy új köny­vének címe „A vég tónusa” lesz. Hiszen az idő­vel minden kifakul, kifehéredik, mint egy-egy nagy művész - például Tóth Menyhért - festé­szete is. Majd folytatódott a felolvasás egy miti­kus télikabátról, amely alatt Elemér sapkája és Oravecz Imre Szajlája is elfér, sőt Erdély és Bácska, végül a „fáj” szavunk kutatása követke­zett kettőzött erővel, melyet úgy kellene leírni, mint mondjuk azt a szót, hogy szánkó. Egy ilyen községünk van. De erre szolgálhatna pél­dául a kisgyermek nagyságú hal, amit otthon, a szétbombázott palicsi strand egyik kabinjába' dobott a robbanás. Mándy Iván leleménye - mondja Tolnai. Mándy a jelenséget kabinhalnak keresztelte, de az sem kizárt, hogy kabinhalált mondott. BÓKAR. Magyarul - magyarán Téves kapcsolások A telefon használatával együttjáró kifejezés. Elő­fordulása esetén változato­san reagálunk rá - pilla­natnyi lelkiállapotunktól függően. Hirtelen nem találok jobb ha­sonlatot arra a nyelvi jelenségre, amely akkor következik be, ami­kor az ún. közkeletű állandó nyelvi szerkezetek tagjait fölcse­rélgetik. A közismertekkel (fő­ként a szólásokkal és közmon­dásokkal) ritkán fordul elő, de megesik. Pl. nagy derültséget keltett egy szakmabeli közis­mert személy következő elszólá­sa imigyen: „Még mindig egy helyben tapogatózunk.” Részle­tező kifejtése nélkül szinte min­denki észreveszi a keveredést. Az elejét változatlanul hagyva a topogunk kívánkoznék ide. Vagy ha a végéhez ragaszkodunk, ak­kor a sötétben szó kerül a mon­dat élére. A kevésbé ismertek haszná­latában naponta megfigyelhe­tők a botlások. Kezdjük egy ha­sonlattal, amely így került bele az újságba: „Ánnyit ér, mint holt lón a patkó.” - Első tekin­tetre még hajlamos lenne az ember a nyelvi humor eszköze­ként felfogni. De erre a célra minden finomkodása ellenére se elég hatásos. A holt a halott helyett alaki szempontból he­lyesebb ugyan, de a legtöbb magyar nyelvkészletében a durvább, ám az állatok elpusz­tulására vonatkozóan mégis a döglött szerepel. A lón alakot pedig inkább nem magyar anyanyelvűek beszédében fi­gyelhetjük meg. Az ő magyar nyelvű próbatételük egyike az ún. v-s tövű névszók és igék helyes használata. Aki a szúnyogból elefántot csi­nál, tartalmi és főként stílusha­tás tekintetében jó úton jár. A közmondás-gyűjteményekben a bolha szerepel ugyan. Legfel­jebb azon gondolkodhatunk el, hogy a túlzás mértéke mikor na­gyobb, a szúnyog vagy a bolha esetében. A letette mellette a garast szó­lás szokatlan voltát se mindenki veszi észre. A szövegből követ­keztetve a beszélő azt kívánta kifejezni, hogy véleménye meg­egyezik a szóban forgó szemé­lyével, s ezt ki is nyilvánítja fél­reérthetetlenül. A garasnak vi­szont ehhez semmi köze sincs, hacsak az nem, hogy a beszélő szólni kíván, nem vár a sorára, s ezért így szól: Most én tettem le á garast. A szólás jogát ugyanis valamikor a garas nevű pénz asztalra helyezésével kellett biz­tosítani. Az ilyeneket, mint adja a fejét valaminek, a nyelvérzékünk alapján kijavítjuk valamire. Sok szó esik mostanában az állam szerepéről. Sokan vannak, akik így fejezik ki véleményü­ket: „Vegye ki a szerepét a szoci­ális gondoskodásból.” Minden­képpen szerepet kell vállalnia, szerepelnie kell, mégpedig úgy, hogy kiveszi a részét a tenniva­lókból. Helyesbítsük végül az egyik legjobb publicista mondatát: „Volt-e sajtóorgánum Magyaror­szágon, amely annyi leleplező, kritikus ... adatot tárt volna nyil­vánosságra?” Magyarán: hozott volna nyilvánosságra vagy tárt volna a nyilvánosság elé. RÓNAI BÉLA A Jelenkor áprilisi számából A Pécsett szerkesztett Jelenkor áp­rilisi száma Podmaniczky Szilárd versével kezdődik, majd Kukorelly Endre A Szovjetunió története prózasorozatából közöl részlete­ket. Mamo János verseit a fiatal szegedi irodalomtudós, Midlner András figye­lemreméltó szépprózai kísérlete követi: két feje­zet a Körösi Csorna Sán­dor című novellaciklusá­ból. Lövétei Lázár László versei után Körösi Zol­tán Orrocskák című regényéből olvasható részlet, Beney Zsuzsa és Jász Attila költeményeit Gazdag Jó­zsef prózája és Mecseki Rita Eszter szerepversei követik, a szépirodalmi összeállítást Or­bán János Dénes nagyszabású, borgesi indíttatású elbeszélése zárja. George Steiner Bábel című kötetéből hosszabb nyelvfilo­zófiai esszéjének fordítását ad­ja közre Medve A. Zoltán Gnó­zis és szemantika címmel a ta­nulmányrovatban. Az áprilisi szám kriti­karovatában Máthé Andrea Kukorelly End­re Három 100 darab cí­mű prózagyűjtemé­nyét, Keresztesi József Orbán János Dénes Hi­vatalnok-líra című ver­seskötetét méltatja. Bo­dor Ádám Az érsek lá­togatása című kisregé­nyéről Mészáros Sándor írt bírá­latot, Krommer Balázs pedig Krasznahorkai László Háború és háború című regényét elemezte. A rovatot Bogi Zsolt írása zárja Bacsó Béla „Mert nem mi tu­dunk” című tanulmánykötetéről. Futnak a képek NAGY IMRE FILMJEGYZETE Száll a galamb... Ha két olyan hírneves színésznő, mint Vanessa Redgrave és Whoopi Goldberg elvállal egy-egy epizód- szerepet valamely filmben, akkor elsősorban nem a szerepet tartják fontosnak, hanem magát a filmet, amelynek odakölcsönzik személyi­ségüket, művészi formátumukat. Az Észtvesztő (Girl, Interrupted) cí­mű alkotás, a fiatal, még pályakez­dőnek számító James Mangold műve kétségkívül megérdemelte ezt a kitüntető gesztust. Megtörtént események alapján készült, hőseit élő személyekről mintázták. A cselekmény a hatva­nas évek végén játszódik. Egy lányról szól, Susanna Kaysenről, akit öngyilkossági kísérlete után szülei pszichiátriai kezelés céljá­ból egy előkelő magánklinikán helyeznek el. Két évet tölt el itt, hogy azután a szanatórium „le­hetséges világából” visszatérjen a realitások közé. A film ennek a két évnek a krónikája. Annak a betegségnek a megjele­nítése, amelyet „borderline szind- rómá”-nak neveznek, különösen nehéz színészi feladat. Az ilyen személyiséget ugyanis, mint Otto F. Kembergnek a témáról szóló ta­nulmányában olvasom, egyaránt jellemzik szorongások és kény­szerképzetek, továbbá szexuális deviancia és paranoid hajlamok. Egy efféle figura orvosi és esztéti­kai szempontból is hiteles megte­remtése a színésztől nemcsak ala­pos előtanulmányokat és széles körű lélektani ismereteket igényel, hanem különlegesen érzékeny be­leélő képességet is feltételez. Mint­hogy Kemberg könyvének átlapo- zása mellett Sylvia Plath Üveg- burá-ját is újraolvastam a vetítés előtt (már csak azért is, mert az írónőt szintén a film cselekményé­nek helyszínéül szolgáló McLean intézetben kezelték), tanúsítha­tom talán, hogy a Susannát alakító Winona Ryder játéka értékes telje­sítmény. Egyszerre tud gyermekes és nárcisztikus lenni, és azt is elhi­teti a nézővel, hogy van a lelkében egy - a későbbi, mondjuk így: nor­mális élet szempontjából nélkü­lözhetetlen - szilárd pont, erkölcsi fogódzó, amit a barátnője halála után érzett bűntudata tesz érzékel­hetővé. Ez a karaktervonás vagy képesség hiányzik viszont a film másik fontos figurájának, Lisának a jelleméből, akit Angelina Jolié szintén igen erőteljesen és szána­lomba mártott kritikával fonnál meg. Azt hiszem, Winona Rydert ha­tározottan inspirálta Whoopi Goldberg (Valerie nővér) és fő­ként Vanessa Redgrave (Dr. Wick) jelenléte, mert ez a rendkívül te­hetséges fiatal lány igazán akkor tud nagyot alakítani, ha van mel­lette valaki, akire felnéz, s akihez fel tud nőni. Játékának mégis meglévő korlátái nem is vele, ha­nem inkább a forgatókönyvvel kapcsolatosak, s bizonyos mérté­kig Susanna Kaysennek a film alapjául szolgáló regényére vezet­hető vissza. A jelzett problémák számomra kivált a vetítés máso­dik felében voltak érzékelhetők, amikor az epikus szerkezetből fo­kozatosan elmaradtak a korábban oly tanulságos és kifejező vissza­pillantások, és a történet egyre Susanna Valerie nővérrel (Winona Ryder és Whoopi Goldberg) erősebben ráhangolódott a nép­szerű filmek elbeszélésmódjára. Ám ami elveszik a révnél, meg­térülhet a vámon: ha ily módon többen nézik meg a filmet, s töb­ben gondolkodnak el a látottakon (s önmagukon), megbocsátható a szakmai-művészi önkorlátozás. S A Á

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents