Új Dunántúli Napló, 1999. december (10. évfolyam, 329-357. szám)
1999-12-24 / 352. szám
16 Dtinántúli Napló Karácsony 1999. december 24., péntek sekkel és a jótékonykodó adományozók - cégek, magánszemélyek gondos felsorolásával. A paraszti kultúrában a kenyérszállító fát feldíszíthetik ugyan zölddel, de a hangsúly mindig a terített asztalon volt, tudom meg Burján Istvántól, a múzeum néprajzosától. A fenyőfa a falvakban is csak a múlt század közepén jelenik meg, de annál érdekesebb Jézus várásának lassan nálunk is meghonosodó szokása. Erdélyben még él az ősibb forma, a bábtáncoltató betle- hemezés, hiszen a Megváltó története körüli bonyodalmakat, az isteni üzeneteket nem merik a szájukra venni a szereplők, ezért mondatják el a bábokkal. A szokás hazai elterjedésénél itt is a reformációt kell említeni, amely a XVI. század második felétől, a Gergely- naptár bevezetésétől kezdődően elvált ugyan a „pogány” óévbúcsúztatótól, de össze is keveredett azzal, és a németek betelepítésével új színekkel is gazdagodott. A német pásztorjárás neve a „kriszlindli”, amikor három pásztor és legalább két angyal járja a házakat, és a télapó krampusza helyett van itt egy fehérbe öltözött „supri- káló” is, aki mindenkit meg- vesszőz - nemcsak a lányokat -, hogy termékeny legyen. De maradjunk a szenteste terített asztalánál. A horvátok a szentestét „bandjaknak” hívják. A bandjak az a tölgytuskó, amit ilyenkor kivágnak és elégetnek, hogy fénnyel és meleggel várják a kis Jézus érkezését, és a „bandjavecse” alkalmával „bakalárt” - szárított halat - esznek. Ezen az éjszakán nyitva hagyják az ajtót is, hogy a kis Jézus betérhessen. Mindenütt, így a magyaroknál is, böjti ételekkel van telve az abrosszal leteritett asztal - egyebek közt fonott kaláccsal -, az asztal lábaihoz és alá friss szalmát - jelképes jászolt - és paraszti szerszámokat helyeznek, hogy az ilyenkor „leszakadó ég” áldásában részesüljön minden. A gabonát is majd az ünnepi abroszból vetik. Ez az újévi termékenységet is óhajtó, pogány imádságokkal keveredő szokás természetesen már megszűnt, a betlehe- mezés szokása viszont a zártabb falvakban - nálunk főként az Ormánságban - szinte érintetlenül él tovább. Említeni kell a Luca-napi búzacsiráz- tatást is, amely nem nyugatról, hanem mediterrán területekről érkezett szokás és főként hazánk déli megyéiben, így Baranyában is ismerik. B. R. Még ma is él a régi népszokás, a betlehemezés FOTÓ: MÜLLER ANDREA ményezője volt Brunszvik Teréz is, az Európában is úttörő intézménytípus, a kisdedóvó hazai megalapítója. Akkoriban itt-ott már leheletvékony üvegdíszeket képesek gyártani - különösen Nürnberg jeleskedik ebben, Természetesen a szokás azért sem lehet gyökértelen, mert a téli napfordulót, majd az újévig tartó időszakot és az óév búcsúztatását többféleképpen megünnepelték már az ókorban is, köszöntötték egymást, örökzöldeket állítottak - teszi hozzá Gál Éva. A télen is élő örökzöld egyébként is varázslatnak számított. Nagy szerepe volt az újra megnövekedő fénynek, a meggyújtott gyertyáknak, amely a megváltó érkezésével is összekapcsolódik. A karácsonyfában az életfa és a Bibliából is ismert tudás fájának a jelképes elemei is ötvöződnek - gazdag díszítése is erre utal. Az alma a paradicsomi tudás fájához kötődik, a színes láncok a kígyóra, míg a dió, az aranyozott díszek Krisztusra utalnak. A karácsony szavunk pedig szláv korcsun - azaz „lépő, átlépő” - szó származéka. Az Úr eljövetelét váró advent - a karácsonyt előző négy hét - már az ötödik századtól meghonosodik Európában azokon A Polter kereskedőcsalád karácsonya 1840-ben a területeken, ahol a kereszténység tért hódít. A karácsony mai szokása csak a múlt században jut el Magyarországra német közvetítéssel, a bécsi udvari arisztokrácián keresztül. Az 1820-as évek elején báró Podmaniczky Frigyes palotája lesz nevezetes erről, ahol mind az öt testvérnek egy-egy karácsonyfája volt, de később is előfordult, hogy néha két vagy több fát is állítottak a családban és ajándékokat raktak az ágak alá. Kezdemegjelenik a diós kifli, mákos kifli, sőt 1912-ben egy korabeli szerző már azt írja, hogy a gyerekek egykoron még mennyire örültek az apró ajándékoknak - mézesbábok, falovacskák, kistrombiták - amit ilyenkor kaptak. A „Horgony” kőépítőszekrény igazi slágernek számított a játékok között, nagyszerűen összeilleszthető apró kőelemekből állt. A karácsonyi nyüzsgést megragadóan tükrözi a Pécsi Napló 1904. december 25-i száma, hirdetéAzt hihetnénk, a fenyőfaállítás - díszítés, ajándékozás - valamiféle ősi rituálé. Valójában az első írásos feljegyzés, amely európai megjelenéséről tudósít, 1605-ből és Elszáz-Lotharingából való - tudtuk meg Gál Éva muzeológustól, a Janus Pannonius Múzeum munkatársától, aki a karácsony kultuszának újkori és legújabb kori történetét vizsgálja. Kollégáját, Burján Istvánt viszont a Jézust köszöntő népi hagyomány baranyai továbbéléséről kérdeztük. Egy strassbourgi polgár jegyzi le először, hogy körükben fenyőfát állítottak - elterjedésében a reformációnak is szerepe lehetett. Ismeretes, hogy a história szerint Luther Márton volt az első karácsonyfa-állító, amihez persze legenda is kapcsolódott, ami szerint Jézus is egy fenyőfa alá menekült üldözői elől. A fenyőfa régi-új illatáról Eck Imre (balról) és Tóth Sándor archív felvétel Megkarcolta a földgolyót Rendhagyó búcsú Eck Imrétől A nevét még az is ismerte, aki a balett művészetéről csak épphogy hallott harangozni. Fogalom lett, stílust, iskolát jelző. Eck Imre neve örökre összeforrt a Pécsi Balettel, amelyet formált, alakított, a csúcsra vitt. Teljes erővel és hihetetlen elszántsággal akarta tágítani a műfaj korlátáit, teljessé tenni a táncművészet eszköztárát. Néhány korosztály, egykori nézőként még ma is emlékszik rá, hogy szinte divat volt a fővárosból Pécsre zarándokolni egy- egy bemutatóra, s még az is megesett, hogy egyetlen este kétszer volt premier, mert nem fért be az izgatott közönség. Eck Imre most, éppen hetvenedik évébe lépve, hosszú betegség után elhunyt. Neki, aki annyira a térben dolgozott, elkeserítő lehetett egyre kevesebbet látni a világból, de talán mégis megbékélt ezzel, hiszen amikor a fénykorszakáról kérdezték egyszer, ő maga mondta: „A hőskorszakok nem konzerválhatok”. így hát az emlékek maradnak, a méltatások, a sokat idézett előadások, a Pókháló, A csodálatos mandarin, a Requiem, a Tavaszünnep. És az életrajz száraz adatai: 1930. december 2-án született, már 15 évesen az Operaház táncosa volt, s 30 éves, amikor Pécsre jött egy teljes végzős főiskolai osztállyal, hogy létrehozza az ország első modem táncszínházát. Tóth Sándor, aki táncosként, majd később, 1970-től balettigazgatóként dolgozott vele, visszaemlékszik arra, hogy Eck Imre még 1958-ban a Várban sétálgatva beszélt neki arról, kellene egy teljesen más, formabontó társulat vidéken, egy olyan városban, ahol nincsenek előzmények. „Ott az lesz a balett, amit mi csinálunk”, ígérte. És így is történt. Tóth Sándor szerint a pécsi, nagyjából 30 év az ő szobra. „Imre megkarcolta a földgolyót a tehetségével és ezzel a kis csapattal” mondta, de arra is figyelmeztet, hogy ez a nagyszerű színházteremtő egyéniség, aki egyszerre volt táncos, koreográfus, rendező, a pécsi Művészeti Szakközépiskola tánctagozatát is életre hívta, s a Nyári Színház emlékezetes estéinek jó részét is neki köszönhetjük. Rendkívül termékeny alkotó volt, több, mint kétszáz munka fűződik a nevéhez, köztük magyar kortárs szerzők kompozícióira készített koreográfiák. Munkásságát díjakkal ismerték el, megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét, a Liszt Ferenc-, a Kos- suth-dijat, Érdemes és Kiváló Művész volt, szűkebb hazája pedig Janus Pannonius-díjjal, Martyn Ferenc-díjjal tüntette ki, pécsi díszpolgárrá választotta. A Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja lett. A szakma, mely kezdetben megütközve figyelte klasszikus hagyományokból induló, de egyéni táncnyelvet kialakító, drámai eszközöket is felmutató munkáit, később a Magyar Táncművészek Szövetségének elnökévé tette. A hivatalos köszöneteket gyakran porral fedi be az idő, a szívekben élő nyomok azonban tovább hordozzák az emlékeket. Hajzer Gábor a közös horgászatokra is visszaréved (ezeken a napokon csak a lányoknak volt kiírva próba), vagy azokra a reggelekre, amikor Imre, ha nem is volt dolga, bejött az öltözőbe beszélgetni, történeteket mesélni. Uhrik Dóra a bizalmat, a szeretetet, a kérlelhetetlen szakmai maximaliz- must, a táncművészet fontosságát, a hitet és a munkában való fanatizmust örökölte tőle. Ezt használja fel, vallja, a napi pedagógiai munkájában, előadó- művészi és alkotói tevékenységében is. Eck Imre, ha mindezt hallaná, biztosan örülne. De talán hallja is, ha igaz, hogy a lélek örökké él. Hát még ha olyan lobogó, mint az övé volt. H. I. Gy. Futnak A Képek Eltékozolt misztériumjáték „Remélem, filmünk jól megijeszti majd a közönséget, ugyanakkor néhány kérdés végiggondolására is ráveszi. A legfontosabb mégis az, hogy mindenki jól szórakozzon.” Ilyeténképpen nyilatkozott az ítéletnap (End of Days) című alkotás producere. Nos, ezúton jelzem, hogy a film engem a legkevésbé sem ijesztett meg, ugyanakkor egyetlen kérdés végiggondolására sem késztetett, hacsak azt nem számítjuk ide vonatkozó kérdésnek, bár a producer nyilván nem effélére gondolt, hogy vajon miért nem játszanak karácsonykor olyan filmeket, amelyek illenek az ünnep hangulatához, ám ennek végiggondolása nem az én feladatom. A produkció még csak nem is szórakoztatott. Amiből végképp levontam azt a következtetést, hogy az idézett úr bizonyára nem rám gondolt, amikor várakozásait megfogalmazta. No, de sebaj. Az ítéletnap-mk azért megvan a maga aktualitása, ugyanis a cselekmény 1999 decemberének utolsó napjaiban játszódik, vagyis a vetítéssel' egy időben, és tárgyát az ezredvéggel kapcsolatos félelmekből és szorongásokból meríti, amit a film alkotói megpróbálnak üzleti szempontból kiaknázni. Arról Van szó, hogy New Yorkba érkezik a Gonosz egy sötétruhás férfi képében, hogy egyesüljön a csillagjósok által kijelölt lánnyal, Christine-nel, aminek célja az Antikrisztus világra hozatala. A harc tehát Christine- ért folyik, s ez itt egyet jelent az emberiség jövőjével. Szerencsénkre azonban a filmbeli Gonosz szellemi kapacitása nem terjed túl az akciófilmek horizontján, azaz nem kell nagyon megijednünk tőle, annál kevésbé, mert Christine védelmében Jericho Cane vagyis Arnold Schwarzenegger lép fel, s az akciófilmek nyelvét ő kétségkívül jobban beszéli, mint pokoli ellenfele, még akkor is, ha nyilvánvalóan gyengébb szinész, mint Gabriel Byrne, akit néhány valóban színvonalas mozgóképben is láthattunk már. Gabriel Byrne játéka jelzi, hogy ebben a témában azért sokkal több volt, mint ami ezúttal NAGY IMRE FILMJEGYZETE lett belőle. A lehetőségeket csillantotta fel időnként Peter Hyam is, a produkció operatőrje (és rendezője, de ezt azért teszem zárójelbe, mert szerintem sokkal jobban fényképez, mint ahogy rendez), aki érdekes megoldást választott az időnként láthatatlan Gonosz jelenlétének érzékeltetésére azzal, hogy ilyenkor elmosta a kontúrokat, mintha esővíz fröccsent volna az objektívre. Sokat sejtető az az elgondolás is, hogy a befejező jelenet helyszíne egy katolikus templom, ahol a Gonosz által üldözött Jericho Cane megáll az oltár előtt, eldobja fegyverét, mert tudja, az most már nem elég, s azt mondja: Istenem, segíts meg, adj erőt... Igen, ez a történet akár egy mai, profán misztériumjáték is lehetett volna. Ha nem akartak volna mindenáron akciófilmet csinálni belőle. Arnold Schwarzenegger és Gabriel Byrne
