Új Dunántúli Napló, 1999. december (10. évfolyam, 329-357. szám)
1999-12-24 / 352. szám
1999. december 24., péntek Karácsony Dlmántúli Napló 17 „Városok, ahol többet köhögnek” Az V. Pécsi Országos Gitárnapoknak vendége volt és koncertet is adott Schiff András, a Firenzében élő világhírű zongoraművész, aki a szombati zárónapon a Művészeti Szakközépiskolába látogatott. A színpad hátterében feketén csillogó zongora. Schiff András azonban ezúttal nem a zongoránál ült, hanem egy hatalmas fotelben, ahogy beszélgetőtársa, Vass Bence gitárművész is. Tizenéves zenésznövendékek tekintete szegeződött rájuk. Ha kissé elfogódottan is, de megeredtek a kérdések, hogy a paposán nyugodt tempójú, de korántsem fennkölt válaszok fonják körül. A beszélgetőtárs indító gondolataiban is némi magamentség: a gitárművész - aki olyan sokat tett azért, hogy a december 21-én 46 éves művész és az édesanyja is itt lehessen -, bevallotta, hogy „élőben” soha nem hallotta Schiffet. Az is tény, a Londonban s most Firenzében élő művész húsz éve járt utoljára Pécsett, amely - benyomása szerint - ma is szereti, őrzi kultúráját. Aki az előző este a POTE-aulában is élvezhette a játékát, talán azonmód értette azt is, hogy Vass először miért a tapsra kérdez rá. Miért a befogadás élményének lezárulására, a mű második - vagy tulajdonképpeni? - születésére. Nem tudni, létezik-e más a tetszés- nyilvánítás kifejezésére, latolgatta Schiff, de megragadó emléke, amikor valahol Németországban Bach Passióinak előadása után a közönség - némán, széksoraiból felállva - ünnepelt. És persze sokféle taps van. Egyébként ahogy belép a terembe, érzi, komoly-e a figyelem - sokkal flegmatikusabb, közönyösebb a világunk annál, hogy ebben az előadónak mindig része legyen. A pécsiekről, nem pusztán udvariasságból mondott jót. Van ugyanis a köhögésnek egy neme, amely - szóval vannak városok, ahol többet köhögnek. Függetlenül attól, hogy van-e influenzajárvány. A pécsi közönségnél az ellenkezőjét - a hallgatók odaadó figyelmét tapasztalhatta. Annál is inkább, mert őt a jó közönség feldobja, s ezért is hisz a koncert műfajában, mert az élőzene teremt valóságos kapcsolatot az előadó és közönsége közt. Idegenkedik mindattól, ami művi, gépies. Ezért nem azonos a fotó a „csinálásában” is közvetlenül érzéki festménnyel, ezért hamis a tv-képernyőn megjelenő Mona Lisa, ahogy a legjobb CD-felvétel is meghamisíthatja az élő hangszeren játszott műalkotást. Nem vezet autót, soha nem lesz mobiltelefonja, s bár a zongora is gép, mégsem ligy gép, mint a szintetizátor. A zongora még képes arra az elhitető illúzióra, hogy legato játszik. Csodálatos, polifon eszköz, de igazából tán szétszedni sem tudná. Amikor zenél, akkor sem hangszerekben, hanem hangzásban, ritmusban, költői képekben gondolkozik - a képzelet aligha pótolható termékeiben. Schiff nevezetes arról, hogy valamikor lemezre játszotta Mozart összes zongoraszonátáját. Bach, Mozart vagy Schubert minden bizonnyal végigkísérik majd az életét. Mint mondja, „Beethoven most alakul. Volt egy Bartók-periódus. Nem végtelen az ember kapacitása, nem végtelen az élete.” Beethovent mindenestül elfogadja, de már Lisztet, Rahmanyinovot - általában pianisztikus szerzőket - játszani nem az ő asztala, noha a soroltak zsenialitásához nem férhet kétség. Beszélt az ifjúságnak a provinciaizmusról is, amelynek pélSorsokat, lelkeket megformálni Volt anyagbeszerző, külker-bonyolító, diszpécser, zongorahangoló. Évekig játszott színpadokon, de sokáig alig merte elhinni, hogy valóban színész. Nemrég a Pécsi Nemzeti Színház társulatától Szendrő József-díjat kapott. Krum Ádám ráadásul éppen most ötvenéves. Krum Adóm a chioggiai csetepatéban, a pécsi színpadon fotó: m. a. Nem mondanánk csigás fürtű Rómeónak, karakteres arca, mély hangja inkább meglett férfiszerepekre teszi -alkalmassá. Nem is véletlen, hogy Krum Ádám aránylag fiatalon már apaszerepeket kapott, de, ahogyan visszaemlékszik, volt ő már rendőr, ávéhás, sőt hóhér is. Mosolyogva mondja, hogy néha még az új kollégák is félnek tőle egy kicsit, de aztán megszeretik egyéniségéért, humoráért. A kaposvári kertes házban harmonikus környezetben nevelkedő fiú tízévesen került fel Budapestre, ahol majd félszáz osztálytársa lett hirtelen. „Ka- posvárias” beszédéért gúnyolták, szinte naponta meg kellett küzdenie, verekednie még a 14 éves srácokkal is. Úgyhogy nemigen voltak barátai. A hangszerekkel azonban jóban volt mindig, kiskorában hegedülni tanították, s ahogyan meséli, a taps, amit egy fellépésen gyermekként hallott, beleivódott a „mélytudatba”. Nagy jövőt jósoltak neki a klarinétművészet terén is, ezt a mai napig műveli, ám a konzervatóriumba nem került be.- Közgazdasági technikumba jártam, de nem voltam nyugodt, robbanékonyán viselkedtem, bevagdaltam az ajtókat, rengeteget lógtam - vallotta be. — Elektroműszerésznek tanultam, de mert nem engedtek el amatőrszínházat csinálni, felháborodva otthagytam az egészet. Budán többek között Mészáros Tamással, Újvári Zoltánnal, Éri Kovács Andrással dolgozott együtt, s a '60-as, '70-es években Mrozeket adtak elő, meg olyan darabokat, mint a Gyilkosság a székesegyházban, amit szerencsére túl bonyolultnak talált a kultúrpolitikai pártfunkci, el is aludt rajta, így maradhatott műsoron. Később jöttek a kaposvári színházi évek. 13 esztendőt töltött el ott.- Ott tanultam meg igazán a szakmát, de nagyon sokáig nem mertem elhinni, hogy valóban színész vagyok - emlékezik visz- sza. - Az íratlan szabályokat is átvettük az idősebbektől, hogy például nem megyünk be kalapban a színpadra, nem hangoskodunk, s nem az utolsó pillanatban esünk be az előadás kezdetére. Közben Pécsre is jártam, tíz éven át dolgoztam a Nyári Színház produkcióiban. Máig elszomorítónak találom, és merényletnek érzem, hogy egy ilyen városban, mint Pécs, a föld színéről is sikerült eltörölni azokat a színházi estéket. A Pécsi Nemzeti Színház társulatába először bábszínészként került, s azt meséli, nem is hinné senki, milyen nehéz munka az. A gyerekközönség is más, bár hogy időnként a felnőttek is elképesztően gyerekesen viselkednek, arra újabban több elkeserítő példát is lát a színházban. Van, aki vörösboros kólát nyalogat, de szipus nejlonzacskót is találtak már, a bekiabálókról pedig ne is beszéljünk. Krum Ádám a maga részéről ma is ünnepnapnak érzi, ha a színházba teszi a lábát. Szerinte, ha valaki nyitott lélekkel, s nem eleve fintorogva, kritizálgatva ül be a nézőtérre, nagyon sok mindent kaphat itt. S hogy miként készül egy-egy szerepre? A kisebbeket a próbán tanulja meg, de állítja, hogy például a favágás közben is remekül lehet memorizálni. Embereket akar megmutatni, olyan jellemeket, mint nemsokára a Villa Negra Tamburását, egy mély érzésű, szabad lelket, bár tudja, Páger Antal alakításával nagy kihívás versenyezni. Addig is láthatjuk a York napsütésében, a Jézus Krisztus Szupersztárban, a Pécsi Harmadik Színházban pedig a Szappanoperában. A színházi sors most kegyes hozzá. Két, korábbi házasságából való lánya is büszke rá, ha pedig megfárad, tanárnő felesége, 6 éves lánya, és 4 éves kisfia várja haza, a családi ház megnyugtató és boldog menedékébe. Hodnik I. Gy. A közönség is ösztönzi fotó: tóth László dául nálunk az a netovábbja, hogy minden jelentős esemény csak Budapesten történhet, csak ott ér valamit. Beszélt a hivatásról is: arról, hogy a művészetével rábeszélésre se kapaszkodott a reklám uszályába, s azt reméli (tegyük hozzá: megbocsátható naivitással), hogy Magyarországon még nem tartják a komolyzenét elitista fényűzésnek, hogy azután erre hivatkozva minden klasszikus értéket a nevetségességig fölhígítsanak... Négy éve él Firenzében. Olyan környezetben, amely szépségével naponta elvarázsolja, s ahol a baráti kapcsolatokra a zsúfolt programjai mellett is jut hely. Ahol ragyog a nap, ám ha Scarlattit játszik, Scarlatti zenéjére is kiderül az ég. B. R. Ady Endre Menekülés az Úrhoz Be szép a régi kép, a tiszta, Be szép volt a világon élni, ■ Be szép volt az a lázadó, Mégis uras, szent Össze-Vissza. Imádkozni is tudtunk néha, De mindenképp Istené voltunk, Nem-akartan és nem-tudón Legbőszebb óránk se volt léha. Be szépeket elhittünk akkor És a Poklot hogy elfeledtük És most a Pokol muzsikál: Fülünkben száz és szörnyű akkord. Megszakadt szép imádkozásunk, Pedig valahogyan: van Isten, Nem nagyon törődik velünk, De betakar, ha nagyon fázunk. Imádkozzunk, hogy higyve higyjünk: Van Isten, de vigyáz Magára, Van Isten s tán éppen olyas, Kilyenekben valaha hittünk. Adjuk Neki hittel magunkat, Ő mégiscsak legjobb Kisértet, Nincs már semmi hinnivaló, Higyjünk hát a van-vagy-nincs Úrnak. Mert ő mégis a legjobb Kisértet, S mert szörnyűséges, lehetetlen, Hogy senkié vagy emberé Az Élet, az Élet, az Élet. Ardere et lucere! „Lángolj és világíts!” A Ciszterci Rend egyik alapítójának, Szent Bemátnak jeligéje a szép kiállítású új CD címlapján, az immár 312 éves pécsi Nagy Lajos Gimnázium hét zenei együttese énekel, muzsikál a most megjelent lemezen. Rendhagyó ez a válogatás: nem stúdiókban többször megismételt, gondosan összevágott zenét tartalmaz, hanem zömmel koncerteken fölvett élő muzsikát! Különböző helyszínekről és korokból, három és fél évtized távolából sok-sok diáknemzedék hangja szól hozzánk, emlékek százait idézi az igényes zenét mindig hathatósan pártfogoló középiskola régi és mai diákjai számára. A legelső felvétel még 1965- ből való, a vegyeskar Békefi Antal Fohászát énekli az akkor még csak 17 éves Kováts Kolos basszus-szólójával (első felvétele!), s a jeles pécsi orgonaművész, Vönöczky Endre kíséretével. De más kuriózumokat is hallunk. Sinkovits Imre egy 1988-ban született Keresztury Dezső-verset mond Ivasivka Mátyás cserkész-kánonjában. A száz éve született Bárdos Lajost - szerzői estjén - pohárral a kézben dallal köszönti a férfi vokálegyüttes a Liszt Teremben, s a mester elismerő és tréfás szavait is őrzi az 1979-es felvétel. Az új CT) dirigense, Ivasivka Mátyás - bizonyára egykori tanár iránti tiszteletből - egy Agócsy László által vezényelt művet is műsorba vett: Kodály Zoltánnak, a pécsi „Éneklő Ifjúsághoz” (Vargha Károly versére) írt kórusművét. Egy bravúros Asmussen-gospelt dirigál a dán testvéregyüttes kamagynő- je, K. M. Jensen is. Sokszínűség és gazdagság! Sehol egy elcsépelt darab, mint - sajnos - annyi más kóruslemezen. A változatos, diákoknak való számokból nem egy ősvagy hazai bemutató volt egykoron. A megszólaló 14 magyar műből négy pécsi, kettő pedig erdélyi szerzőtől való. Seregnyi a diákközreműködő: fuvola, klarinét, brácsa, gordonka, gitár, zongora, ének... Emeljük ki a ma már orvos Ottó Iringó zongorajátékát a vonószenekarral előadott remek Sugár Rezső Rondóban. Vagy az Orff-zenekar nagyszerű produkcióját (hazánkban egyedülálló képviselői!) Orff „Katalán karácsonyi táncában” és a pécsi Papp Zoltán „Japán szvitjében”. Liszt Ferenc Mecsek- nádasdon írt „Patakcsáját” a férfi vokálegyüttes kedves-lelkes előadásában, vagy az egykor női karuknak küldött Britten-misé- ből a Glóriát Kopjár Gábor orgonakíséretével. Szép a borító és tartalmas a kísérőfüzet az együttesek fotóival, Stravinsky, Orff és Britten leveleivel. Ardere et lucere! Ivasivka Mátyás 1957 óta megszakítás nélkül karnagy és tanár a Nagy Lajos Gimnáziumban. Az ő életművének részbeni összefoglalása ez a CD. Ma is töretlen hittel, fantasztikus aktivitással vezeti együtteseit, lelkesítve „lángol és világol”. Tillai Aurél ARDERE ET LUCERE! LÁNGOLJ ÉS VILÁGÍTS! 4 ^«-iss A pécsi Nagy Lajos Gimnázium zenei együttesei The musical companies of Nagy Lajos Secondary School Vezényel / Conducted by Ivasivka Mátyás