Új Dunántúli Napló, 1999. június (10. évfolyam, 148-177. szám)
1999-06-26 / 173. szám
8 Dilnántúli Napló Kultúra - Művelődés 1999. június 26., szombat Oldalszerkesztő: Gárdonyi Tamás Hírcsatorna Macbeth szabadtéren. Rendhagyó előadás készül a pécsi Horvát Színházban, ahol Bagossy László rendező állította színpadra legújabb Macbeth-jét. Ezúttal a természet adta festői környezet is besegít a látványos vendégjátékba, hiszen a produkciót júliusban az Adriai-tengeren, Skarda szigetén mutatják be a közönségnek horvát nyelven. (ly) Gross Arnold Pécsett. Különleges, egyszerre groteszk és költői, fantasztikus és reális, idő és tér fölötti világ tárul fel a neves festő- és grafikusművész, Gross Arnold rajzain. Az egyedülálló alkotásokból a Műtár Galéria rendez kiállítást, melynek nyitónapján magával a művésszel is találkozhatnak az érdeklődők, június 29-én a pécsi Café Zaccban, ahol 17 és 19 óra között beszélgethetnek a kétszeres Mun- kácsy-díjas és Kossuth-díj- jal is kitüntetett alkotóval. (ly) Felvételi szaktanácsadás. A felsőoktatási intézményekbe felvételizők számára térítésmentes szolgáltatással segít a tájékozódásban az ELTE-n működő DFT-Budapest Felvételi Információs- és Segélyszolgálata. A magyar nyelvből és irodalomból, illetve történelemből felvételiző diákoknak a munkatársak hétköznap 10 és 20 óra között válaszolnak a 06/30 99-66- 309-es, vagy a 06/20 9618- 364-es számon. A fiatalok és a szülők olyan kérdésekre is választ kaphatnak, mint például: milyen ponthatár várható az egyes intézményekben, hogyan kell felülvizsgálati kérelemmel élni, mi lehet a fellebbezés jogalapja. (ly) Művészeti nevelés. Nem lehet elég korán kezdeni a vizuális és zenei képesség fejlesztését. A művészeti nevelés módszereivel és technikáival több pécsi óvodában ismerkedett meg, illetve adta át tapasztalatait három vendég az Egyesült Államokból. A szakemberek 21-én érkeztek a baranyai megyeszékhelyre, (ly) Gondoskodás és védelem a helyi kincselmek Tájház, falumúzeum, kis helyi gyűjtemény, műhely és jelentősebb anyagot őrző kiállítóhely félszáznál is több van Baranyában. A legtöbb helyen áldoz is a fenntartásra az önkormányzat, a gyakran igen értékes, ritka vagy egyedülálló állományt azonban múzeumi szakemberek ellenőrzik, akik öt év után most újra revíziót tartanak a településeken. A magyarlukafai tájházba szervezett programok még mindig népszerűek fotó: laufer László A közismert nyelvtörő mondóka révén annyit mindenki tud az országban, hogy az ibafai papnak bizony fapipája van, de azt már kevesebben sejtik, hogy Ibafa baranyai település, s hogy Hantai Nándor után, aki az 1860-as években teremtette meg a gyűjtemény alapjait, már több, mint kétszáz társult az első pipához. Ibafa azonban csak egy a 38 hely közül, ahol a Janus Pannonius Múzeum (JPM) szakemberei óvják a kiállított anyagot. Itt egyébként már az is fölmerült, hogy beszállítják Pécsre a gyűjteményt, melyet sorozatos beázások fenyegettek. Az önkormányzat tetőt javíttatott, s így maradt a helyén a sok látogatót vonzó pipamúzeum. Néhány éve viszont lebontották az átai, boszniai bosnyákok- ról készült kiállítást, mivel ide többször is betörtek. Sarosácz György, a mohácsi Kanizsai Dorottya Múzeum igazgatója elmondta, hogy több saját tárgyukkal egészítették ki a helyi anyagot, ezek is veszélybe kerültek. A legújabb hír szerint az átaiak most mégis pályázatot írtak egy néprajzi gyűjtemény érdekében, melyet legkésőbb a jövő tavasszal szeretnének megnyitni. A mohácsi szakemberek sokat dolgoznak Kásád sokac tájháza érdekében is, kifutót építenek, hombárt tartósítanak, természetesen lenolajjal, mert így nem rohad el a fa, s tervezik a kútkáva helyreállítását is. Verbánácz Pál gondnok any- nyit tett hozzá, hogy éppen mostanában viszik fel a tájház adatait az internetre. A mohácsiak a sombereki falumúzeumot is támogatták, szőlőpréssel, öltözettel, miközben Sarosácz György saját gyűjteményüket is megteremtette. Gyakorlatilag a nevéhez fűződik 12 ezer darab beszerzése, s ezzel a mostani 16 ezres állomány létrehozása. Égető gond azonban, hogy meg kellene menteni, CD-n őrizve tovább azt a több, mint 30 ezer órányi hanganyagot, amellyel a népi szájhagyomány különböző emlékeit rögzítették. A régi szokások és tárgyak ismerete elsősorban a legkisebbek számára fontos, ez kiderült például Ófalun, ahol nemcsak németek, hollandok, svájciak, amerikaiak látogatják a német nemzetiségi tájházat, hanem iskolások, sőt óvodások is. Csibi Istvánná gondnok legkedvesebb emléke az, amikor az egyik kisgyermek afelől érdeklődött, ventilátorként műkö- dött-e valaha a motolla, s hogy a kemence fölötti kályharács esetleg nem mikrohullámú sütő-e. Ófalun egyébként rend van, épület és gyűjtemény is jól védett, Mecseknádasdon azonban éppen a múlt héten törtek be a német nemzetiségi táj- házba, s loptak el faliórákat. Miilei Ilona, a JPM műtárgyvédelemmel foglalkozó szakmai igazgatóhelyettese elmondta, most dolgoznak a tájházak, a gyűjtemények állapotának felmérésén, a legtöbb helyen karbantartási, takarítási feladatok várnak. így van ez Bakócán is, ahol Sáfrány Géza fazekas népművész kiállítását kell rendbe tenni. Jártak többek között Szigetváron és Pécsvá- radon is, utóbbi helyen örömhír, hogy a múzeum megkapta a restaurálási engedélyt, szomorúság viszont, hogy a kőtárban leszakadtak a polcok, ezeket most csináltatják. Sellyén jó állapotban vannak a ormánsági anyagok, és Vajszlón is tökéletes a Kodolányi Emlékmúzeum állapota. Csak örülni lehet annak is, hogy működik az orfűi malommúzeumban a mekényesi szárazmalom, mert ha állna, állítja az igazgatóhelyettes, elszuvasodna az egész. A működés szempontjából igazából Magyarlukafa a mintapélda. Kékes Tóbiás polgár- mester szerint tavasztól őszig nemcsak az vonzza, ide az embereket, hogy megőrizzék a néprajzi hagyományokat, vagy hogy hódoljanak az új természetesség ezredvégi szempontjainak, hanem az is, hogy az emberek még ma is szeretnek a két kezükkel teremteni valamit az anyagból. És hát akárhogy vesszük, a világot az alkotás viszi előre. Hodnik Ildikó Gy. Pinocchio kalandjai Pécsett nagy hagyományai vannak a felnőtt színjátszásnak és a bábszínháznak. Ez utóbbi az esetek többségében az óvodás korosztálynak szolgáltat programokat. A kettő között azonban űr tátong, az iskoláskorú gyerekek csak módjával részesülhetnek a színház örömeiből. Kós Lajos, aki a Bóbita megteremtőiéként ismert, az utóbbi időben ezt az űrt próbálja kitölteni a Pécsi Harmadik Színház segítségével. A gyáva kistigris című darab egy évadban ötven előadást élt meg. Ez a szám igen tekintélyes és tiszteletre méltó, főleg ha figyelembe vesszük, hogy gyerekdarabról van szó, s azt, hogy az ország számos pontján bemutatták. A következő évadban is megy a darab, mondja Kós Lajos rendező, aki az új, ősszel bemutatandó mű, a Pinocchio első próbáit kezdte a Pécsi Harmadik Színházban. Olyan gyerekeket keresett most is, akik valamilyen színházi gyakorlattal rendelkeznek már, szerepeltek a Tosca-ban vagy a Hegedűs a háztetőnben, nem idegen tehát számukra ez a különös közeg.- Szeretem, ha különböző dimenziók jelennek meg a színpadon - magyarázza Kós Lajos -, felnőttekkel ugyanis nem lehet eljátszatni bizonyos szerepeket. Nehéz visszaadni például a Micimackóban a kis állatok báját abban az esetben, ha minden szerepet felnőttek játszanak, vagy bármilyen jó volt Pogány Judit, amikor Pi- nocchiót alakította Kaposváron, hiányzott valami belőle, ami csak egy gyerekből áradhat. Azt a hangot, mozgást felnőtt csak imitálni tudja. A mi Pinocchi- ónkban korban és méretekben megjelennek azok a különbségek, amelyek a mindennapi életben is léteznek, s amelyek a Gulliverrel induló dramaturgiai körben - amikortól felbukkantak a gyerekek - megtalálhatók. Mindez természetesen nem elégséges a jó színpadi megoldás megszületéséhez, ahhoz sok egyéb is szükségeltetik. A pécsi Pinocchio kétrészes, négy felnőtt és egy-egy gyerek felváltva játszik benne intim kamarai légkörben, s mindenki három szerepet alakít. Marék Veronika írta színpadra húszegynéhány nótával, melyeket Papp Zoltán zenésített meg, s Uhrik Dóra készítette a koreográfiát. Maga a díszlet is élő személy, mondja Kós Lajos, olyan szereppel, amely nem jelentkezik ugyan verbális szinten, de amely dramaturgiailag fontos. S bizonyára nagy sikere lesz a darab befejezésének, amikor egy ötméteres bálna bekapja a szereplőket. Ä gyerekelőadásokat nem lehet mintegy mellékesen letudni, pedig az a gyakorlat Magyarországon, hogy fiatal, kezdő színészekkel játszatják, vagy olyanokkal, akik a Hamlet mellett, félgőzzel, hakniban intézik el, pedig óriási az igény a jó minőségű előadásokra. S akik gyerekkorukban ifjúsági koncertekre járnak vagy nekik szóló színházi produkciókra, azokban nagyobb valószínűséggel alakulhat ki a felnőtté válás után az igény az élő koncertekre és az élő színházi előadásokra, ők talán nem elégednek meg a konzervvel. Cs. L. Futnak a képek FILMJEGYZET Szavak, képek, gesztusok Mivel egykor olasz és francia filmeken nőttem fel, számomra a mozgókép anyanyelve, ha nem magyar, akkor az olasz vagy a francia. Elfogult vagyok, mint valamilyen módon mindenki, csak én most bevallom. Ha egy film ezeken a nyelveken beszél, akkor úgy érzem, otthon vagyok. Ennek következtében egy francia mozidarab nálam eleve „előnnyel indul”. Tudom, hogy az Élet, amiről az angyalok álmodnak (La vie révéé des anges) nem hibátlan mű. Olyan, mint egy kissé aszimmetrikus, szeplős arc. A haj is fésületlen, de a vonások mégis kedvesek, a tekintet csillogó. A történet két lányról szól, akik egy vidéki kisvárosban élnek. Marie felügyel egy autóbalesetben meghalt asszony lakására, ahová befogadja a magányos Isát, aki így szemlélője lesz annak a fanyar szerelmi drámának, amit Marie é. '* Ez beleszeret egy jómódú senkibe, aki megragadja, mint a vadász az értelmetlenül megsebzett sólymot, aztán faképnél hagyja, félrelöki. Isa próbál segítem neki, de nem lehet. Mert ebben a filmben Isán kívül mindenki végzetesen önző, csak magával foglalkozik, s nem hallja meg a hozzá intézett szavakat - ez egyébként a rendező, Erick Zonca látlelete korunkról -, Marie is ilyen, aki azonban egy váratlan fellobbanás hevében mégiscsak lemond önmagáról, így már semmije sem marad, csak az erkély alatti mélység. Marie áldozattá válik, Isa viszont vállalja az áldozatot. Nagy különbség, amit Erick Zonca árnyaltan elemez. Isában van valami a középkori zarándokok aszkéziséből. Egyetlen hátizsákkal kóborolva tűnik fel, s aztán így is távozik. Mintha valami nagy-nagy terhet cipelne. A szép Elodie Bouchez játssza, ezúttal tüskésre nyírt fejjel, nyűtt pulóverben. Bejár a kórházba a halott asszony kómában fekvő lányához, üldögél az ágya szélén. Szeretné életben tartani, ezért tovább vezeti a leány naplóját, ezzel a gesztussal mintegy odakölcsönzi, átadja a személyiségét, életerejét a másiknak. Fel is olvassa neki a bejegyzéseket, még akkor is, ha az semmit sem hall ezekből a szavakból, mint ahogy a Marie-hoz írt levél sem jut el a címzetthez. A szó meghallatlan marad, az írás olvasatlan. Az üzenet nem ér célba. Mintha mindenki eszméletlenül heverne egy hatalmas elfekvőben. Azt hiszem, valójában erről szól ez a kissé nyersen megfogalmazott, néha szinte csak úgy a vászonra lökött, darabosan szőtt, mégis a szemünkben maradó film, amely olyan, mint egy kuszán papírra vetett, de - és talán éppen ezért - lélekből fakadó írás. írás az írásról. A szavakról. A részvét gesztusairól. Amelyek várják a megértést. Éz a film tehát itt van. És itt van ez a két színésznő is, Elodie Bouchez és a Marie-t alakító Natacha Régnier, akik Cannes-ban megosztott díjat kaptak. Igazolva, hogy egy szakmai zsűri azért nem mindig téved. Nagy Imre „A gyáva kistigris” az elmúlt évadban nagy sikert aratott Isa szerepében Elodie Bouchez
