Új Dunántúli Napló, 1999. június (10. évfolyam, 148-177. szám)
1999-06-26 / 173. szám
1999. június 26., szombat Kultúra - Művelődés Dunántúli Napló 9 Angyal és vámpír egy személyben „Nem értem, miért nem táncos- komikus. Nagyon aranyos fiatalember, tehetséges színész és úgy táncol, mint egy isten!” - mondta Kéri Nagy Béláról, a Pécsi Balett magántáncosáról egyik színész kolléganője. Ezek után azt is megbocsájtanárik neki, ha fellegekben járó, bohém művészlélek lenne. De nem az. Szerény, a mások sikereire nem irigy táncos, aki bevallása szerint kitartó és következetes, és bár nagy ritkán a lustaság is erőt vesz rajta, a színpadi feladatok mindig lázba hozzák.-Fárasztó, de nagyon szép évadot zártam - meséli. - Különleges feladat volt a Nosfe- ratu címszerepe. Nagyon tetszenek az efféle negatív figurák, mint ez a vámpír is. Színé- szileg sokkal több és szélsőségesebb lehetőséget rejt, mint egy pozitív hős. Sok improvizációra volt benne módom, de természetesen sosem a koreográfia rovására. Kizárólag a színészi játékban kaptam szabad kezet Herczog Istvántól. A nézők nem szoktak hozzá, hogy balettelőadáson nevetni is szabad. Engem hihetetlenül inspirált, amikor hallottam a kacagásukat. A Carmina Buranában az Angyal is szélsőséges figura volt, hiszen egyik pillanatban nagyon viccesnek kellett lennem, a másikban igyekeztem megríkatni a többi szereplőt és a közönséget. Jó, hogy ennyire ellentétes jellemeket kelthettem életre, s nem unok bele abba, hogy éveken át ugyanazt a karaktert kell megformálnom.-Sőt: a próza műfajába is kirándulhatott.- Évad elején kaptam egy kis szerepet a Lovakat lelövik, ugye? című előadásban, aztán Soós Péter felkért a Pál utcai fiúkban Leszik szerepére. Sajnos, ezt nem tudtam elvállalni, mert vele egy időben zajlottak a Nosferatu próbái. így lettem én az orvos, aki csak a darab végén jelenik meg. Érdekes feladat volt, s nagyon várom, hogy többmondatos prózai szerepben is kipróbálhassam magam.-Mindkét balettben jókora jelmezt hord: angyalként szárnyakat, vámpírként hatalmas köpenyt. Mennyire nehezíti ez a mozgását?- Ruhapróbák során alakul ki a végleges formája, anyaga, nagysága, szabása. Fontos, hogy ne akadályozzon a mozgásban, s mondjuk, a köpenyt akkor is egyetlen mozdulattal ki tudjam fordítani és fölvenni, amikor az már csuromvizes.-Hány kilót ad le egy előadáson?- Nem szoktam mérlegre állni, de ha az ingem nekidobnám az ablaknak, biztosan kitörne. Elképesztő súlya lesz az előadás végére. Nem beszélve a köpenyről, ami vörös-fekete dupla selyem és negyven fok van alatta. De ilyesmivel nem foglalkozom a színpadon. Ott megszűnnek az emberi gyengeségek. Színházi közhely, de a lelki bánatot, a testi fájdalmat otthon kell hagyni, mert a munka rovására megy, s ez megengedhetetlen.- Mit csinál a nyáron ?-Operettekben lépek föl a Balatonon. Ez szétszabdalja a nyaram, de legalább pénzt keresek. Évek óta nem utaztam sehova, pedig jó lenne, ha pihenten kezdeném az új évadot, amelyről még semmit nem tudok, de remélem, sok érdekes feladatot kínál. Csató Andrea A szabadkőműves história A magyar és a külföldi közélet neves személyiségei vallották magukat szabadkőművesnek a múlt századokban. A titkok övezte szellemi mozgalomról írt könyvet Kiszely Gábor, akinek munkáját a Művészetek Házában mutatták be a pécsi közönségnek. Hogy ma Magyarországon kik tartoznak a szabadkőművesek közé, nem tudni. Bár 1989 óta a közösség ismét szabadon végezheti munkáját nálunk, a rejtélyek csak lassan foszlanak le a XVIII. század elején Angliában létrejött áramlatról. Kiszely Gábor író és esszéista „A szabadkőművesség” című könyvében kritikai szemlélettel közelíti meg a témát, objektiven ábrázolva a katolikus egyház és a mozgalom küzdelmeit is. A munka beavatja az olvasót a páholy társadalom felépítésébe, szertartásaiba, s érdeme, hogy kitér az áramlat hazai vonatkozásaira, a Martinovics-összeesküvés hátterére is. Különlegesség a páholyok belsejét, a kegytárgyakat, a szimbólumokat, a beavatás mozzanatait ábrázoló ritka képanyag, s az a neves személyiségeket felsoroló névsor, mely egykori szabadkőműveseket mutat be. H. I. Gy. Jó lenne Pardubicében A 70. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Pécsett élő Melio- risz Béla második verseskötete a Jelenkor Kiadónál Utazzunk Pardubicébe címmel. Ugye, elő kellene venni a térképet, és megkeresni, hol az ördögben is van pontosan Pardubice? Sejteni, hogy egy csehországi városka, ahová amúgy nem szoktunk elutazni. Mint megtudtam, Meliorisz Béla sem járt ott soha. Ezért aztán úgy tűnik számomra, ez a Pardubice voltaképp egy mai, közép-európai Nakonxi- pán-féle, valami vágy és emlék egyszerre, nem olyan hatalmas és csillogó, kicsit sárga, kicsit savanyú - de a miénk (hogy klasszikusokat idézzünk). Meliorisz prózaversei egy nagyon finom, belátó és nagyvonalúan békés lélek híradásai. Hogy miről szólnak ezek a „hírek” abban a világban, ahol csak a lelőtte, megfojtotta, kútba esett, eltűnt számít valamit is? Természetesen mindarról, ami egy - már-már de- honesztálóan - alanyinak titulálható költőt foglalkoztat: hogy van ez a furcsa élet, aminek legfőbb ismérve, hogy eltelik. S vele együtt eltelik a szerelem is - vagy mégis megmarad mindkettő? Ennek az érdekes fizikai és pszichikai tüneménynek ékes bizonyítékai ezek a írások, melyek képesek jelenidejűen is hitelessé tenni a múltat - ha néha kicsit szindbádosan is, de éppen ezért oly jólesően. Meliorisz nem átkozódik, nem szaggatja meg ruháit a veszteségek felett érzett kínjában, épp ellenkezőleg, mintha valami gyanúsan boldog mosoly húzódna a szája szegletében, amivel - elénk is tárja azt mondja: tudom, mi történt anno, s ez a tudás elég muníció végigcsinálni az életet. Ahogy írja, „házat, szőlőt nem sikerült vennem, de nehogy aggódjatok, mert azért éltem, szokatlan helyzetbe kerültem ugyan, heverek hülyén, versektől részegükén” - lehet, hogy ezt egy tőzsdecápa nem bírja irigyelni, de szerintem nem rossz állapot. Kérdés, az emlékek gyűjtögetésével és felidézésével véget is ér-e az élet? Vagy jöjjön egy életveszélyes próbálkozás mégis Pardubicével? Méhes K. Ágota bordó cserepei A fazekaskorong mellől nagy üvegablakon át a kertbe lehet látni: hatalmas gyümölcsfák sora vezeti a szemet a távolba. Itt bent, a műhelyben az otthonosságra való törekvés látszik: a polcok, szerszámok, eszközök úgy vannak elhelyezve, hogy ne csak a célszerűséget szolgálják, hanem szépek is legyenek. A fő helyen egy cserépkályha: a kályhaszemeket a műhely gazdája, Horváth Ágota népi iparművész készítette.-Napi 6-8 órát ülök a korong mellett: nem mindegy, hogy milyen a környezet - mondja a művésznő. - Kell, hogy lássam az udvart: elgyönyörködtet, és megnyugtatja, pihenteti a szememet. Mezőtúrról vezetett ide, a pécsi postavölgyi műhelybe Horváth Ágota útja. A nyolcvanas évek elején Mezőtúron az úgynevezett fazekasházban öreg mesterek foglalkoztak az ország minden részéből összegyűlt fiatalokkal: szigorúan, szeretettel avatták be őket a szakma titkaiba.- Hálás vagyok a szigorért - mondja Ágota. - Ma is visszajárok, barátaim vannak ott, és az agyagot is onnan hozom. Tizennyolc éve kezdődött a postavölgyi kertben a műhely építése, bővítése, lassan, mindig egy-egy újabb helyiséggel. A terveket maga a művész készítette, és a kétkezi munkából is kivette a részét. Összkomfortos, hangulatos otthon alakult így ki, amelynek fő díszei a háziasszony maga készítette edényei. Az egyik polcon konyhai edények, a másikon gyerekjátékok cserépből, a harmadikon egy különleges, mélytűzű bordó étkészlet. Horváth Ágota edényei között a legtöbb ilyen színű.- Ősi máz ez, úgynevezett fazekas-bordó. Ma már senki sem használja, mert drága. Egyszer részt vettem egy pályázaton, amelynek a témája a régi formák átültetése volt a mai edényformákba. A zsűri nem díjazta a munkámat, „idegennek” minősítette a színt. De megtérítettek egy asztalt az edényeimmel, és elég nagy sikere lett. Andrásfalvy Bertalan „végre!” felkiáltással üdvözölte a már elfeledettnek hitt fazekas-bordó felhasználását. Egyébként Ruttkai Évának is készítettem 40 darabból álló ilyen bordó garnitúrát.- Milyen divatok vannak ma a cserépedényben? Mit vásárolnak az emberek?-Korábban inkább a lakberendezés, a díszítés szempontjai voltak uralkodók, ma inkább a sütés-főzés került előtérbe, de kisebb-nagyobb dísztárgyként még mindig népszerű a cserépedény. . - Hogy megy az üzlet manapság ?- Eladni: külön művészet. Választhatnám azt a megoldást is, hogy odaadom kereskedőnek a cserepeimet, ez kényelmesebb, de nem kifizetődő. Drága az anyag is, és a kereskedő árrésével megnövelt ár már túl magas. Ezért inkább magam árulok, kitelepülök a vásárokba. Sok helyütt vannak olyan régi vevőim, akik megkeresnek és rendelnek tőlem. És sokan eljönnek ide, a műhelybe is. Nemrég létrehoztunk egy egyesületet, amely a megye keleti részén élő kézműveseket fogja össze, ez is segít az értékesítésben.-És a pécsi cserépvásár?-Fontos fórum. A jövő hét végén már a huszonegyedik lesz: Pécsett már akkor volt cserépvásár, amikor még sehol másutt az országban. Ez mindig is színvonalat jelentett, ide érdemes volt utazni az ország minden részéből. Nem ártott neki a szőttesekkel való társulás, de nem használt, hogy az utóbbi időben egyéb kézművesek is megjelentek: a kézművesek vására egy más jellegű esemény. Jó lenne, ha jövőre ismét csak szőtteseket és cserepeket árulnának itt, s ha ismét a Sétatéren lehetne megrendezni, mint évekkel ezelőtt, amikor olyan nagy sikere volt.- Hogyan vesznek részt a megye művészeti közéletében ?- Sehogy - vagy alig- alig, ha elfogadjuk, hogy a művészeti közélet azonos a kiállítások, szakmai konferenciák, művész-közönség találkozók szervezésével. Nem hívnak bennünket ugyanis: mintha a művészetnek ez a területe másodrangú lenne a festészet, szobrászat mögött. Az igazság az, hogy ez fáj is egy kicsit.- Van-e utánpótlás a szakmában?- Van. Sok ügyes kezű fiatal próbálkozik a korong körül. Tanítok egy fazekasosztályban, három nap alatt 23 órát tartok. Ez megterhelő, de örömet ad. Valamit, amit tudok, de korábban még soha nem foglaltam szavakba, most úgy kell megfogalmaznom, hogy a gyerek elhiggye, ez az igazság. Nagy élmény, talán csak ahhoz hasonlítható, amikor az ország túlsó felén belépek egy idegen házba, és az asztalon, a polcon meglátok egy edényt, amit valamikor én csináltam. G. B. Az otthon fő díszei a háziasszony maga készítette edényei fotó: laufer l. Magyarul magyarán Beszédműveltségünk Sok mindent ellentmondóan ítél meg a mai magyar társadalom, közéjük tartozik a nyelvi műveltség, benne a beszédkultúra is. Az optimisták szerint nincs miért aggódnunk; az ellenkező véleményt képviselők közé tartozott haláláig Fischer Sándor, a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára, a rádió- és a tévébemondók alkalmasságát-al- kalmatlanságát eldöntő szakember. A beszéd művészete címmel jelent meg egy kitűnő könyve, amelyet a hivatásos beszélőknek nemcsak ismerni, hanem használni is kell(ene). Két évtizeden keresztül együtt dolgoztam vele az Akadémia Beszédművelő Bizottságában. Nem sokkal halála előtt tett néhány olyan megjegyzést, amely arra utal, hogy erőfeszítéseit nem koronázta maradandó siker. Keserű szájízzel vette tudomásul, amit nyugdíjazása után suttogtak: „Hála Istennek, vége a Fischer-korszaknak.” Ezt azért mondhatták, mert minden esetben, minden felvételizőről egyedül döntött, ami azt jelentette, hogy egyedül vállalta a felelősséget. Ő utána jött a „bizottság”. Ezzel kapcsolatban idézte Cleman- ceau-t: „Ha valaki el akar intézni valamit, akkor elintézi; ha nem, akkor bizottságot hív össze.” - A bizottságban megoszlik a felelősség, de úgy is lehet mondani, hogy nincs. Én viszont azt mondtam - folytatja -, hogy X. Y. tehetségtelen, tudatlan, műveletlen a bemondói munkára. Persze, hogy nem voltam az ilyenek számára népszerű, de a többség szeretett. A tehetséges emberek tudták - mondta tovább -, hogy tanulás nélkül nem megy. Még Latinovits Zoltán is járt hozzám. A kedves Ruttkai Éva hozta föl. Kemény, nehéz munka volt, hiszen köztudott, hogy Latinovits nem végzett főiskolát. Az a mendemonda járta, hogy politikusokat is tanított beszélni, köztük Kádár Jánost. Ezt cáfolta, mondván: Ha tanítottam volna, akkor nem beszélt volna így: útján, tudjuk. - De volt olyan kiváló miniszter, aki meghívott, és a miniszteri szobájában tanítottam hetente kétszer - egy hónapig. A hónap végén azt mondtam; most álljon oda az asztalhoz, és mondja el a beszédét. Már az első mondatnál leállítottam. Énekelt. Felhúzta a mondat végét. Az ötödik félbeszakításnál kijelentette: Tanár úr! föladom. 55 éves korban ezt már nem lehet megtanulni. Attól, aki hibásan beszélt, a főszerkesztő elvette a mikrofont. Kötelezték a tanulásra. Aki viszont tehetségtelen volt, az elküldték. Ma nem küldik el! Ez a különbség - fejezte be a beszélgetést a beszédművelő. Megerősítik ezt az értékelést egy hetilapunk terjedelmes elemző riportjában megszólaló nyelvészek, színészek, a rádió és a tv vezető munkatársai. Véleményük így összegezhető: Legnagyobb kincsünk, a magyar nyelv forog veszélyben. Kovács P. József, az MTV 1 főbemondója szerint az elektronikus médiumokban megszólalóknak vállalniuk kell, hogy a több millió embernek közvetített adásokban szépen és a magyar nyelv szabályai szerint beszéljenek. Hogy mégsem ezt teszik, annak oka többek között az is, hogy hiányoznak az oly csodálatos tanárok, mint Fischer Sándor és Montágh Imre. Rónai Béla „Angyal voltam a Carmina Buránában” fotó: Müller andrea
