Új Dunántúli Napló, 1998. november (9. évfolyam, 299-328. szám)
1998-11-21 / 319. szám
10 Dünántúli Napló Kultúra - Művelődés 1998. november 21., szombat Hírcsatorna A Művészetek Háza ajánlatából. A XVIII. századi és a reformkori színjátszás a témája annak a könyvnek, melyet „Thália papjai Pécsett” címmel írt Márti Attila. A kötetet november 24- én 19 órakor a pécsi Művészetek Házában mutatják be a közönségnek. A beszélgetést Szirtes Gábor, a Pannónia Kiadó igazgatója vezeti. A Házban november 26-án 18 órakor egy másik munkát is megismerhet a közönség. Kálmán C. György iroda- lomtörénész „Te rongyos (elm)élet” című könyvéről Takács József kritikus beszélget a szerzővel. (ly) Jótékony aukció. Neves művészek ajánlották fel alkotásaikat a fogyatékos gyermekek foglalkoztatójának megsegítésére. A pécsi Parti Galériában november 21-én, 22-én és 23-án 10 és 18 óra között megtekinthető művekből 23-án 17.30-kor jótékonysági művészeti aukció kezdődik. Láthatók dr. Bachmann Zoltán, Bóka János, Deák Zsuzsa, Gél lér B. István, H. Barakonyi Klára, Pandur József, Molnár Tamás és Szatyor Győző munkái. (ly) Bach-szonáták. Újra fellép Drahos Béla fuvolaművész. a pécsi Liszt Ferenc Hangversenyteremben, ahol november 23-án 19.30-kor tart koncertet. Csembalón Horváth Anikó játszik. A műsorban Bach-szonáták hangzanak el. (ly) Könyvbemutató. „Ábrahám és Izsák” címmel írt regényt Bitó László, a New York-i Columbia Egyetem élettanprofesszora. Kötetét november 25-én 17 órakor mutatják be Pécsett, a Csontváry Múzeum nagytermében, ahol a szerző 16.30-tól dedikál is. (ly) Ikonok, virágok. Ezzel a címmel nyílt új tárlat a pécsi Bánkuti Galériában, ahol december 6-áig több, mint 25 kézzel festett, illetve hű másolatban megjelenített ikon látható. Mellettük félszáz virágcsendélet is helyet kapott, köztük naiv festők munkái. (ly) Simon Andrea és Balikó Tamás a próbán FOTÓ: MÜLLER ANDREA A mór szerint a világ A féltékenység nevetséges. A szenvedő emberi lélek küzdelme azonban, hogy visszanyerje hitét és a másikba vetett bizalmat, megrázó. Eljátszani pedig mindezt olykor éppen annyi, mint fájdalmasan végigélni. Ez a színház nagy lehetősége. Aki tizenöt éve, amikor utoljára kiadták, megszerezte Shakespeare Othellóját, de azóta elővigyázatlanul kölcsönadta, vagy az a tanulni vágyó ifjú, aki még egyszer sem látta életében, most örömmel veheti, hogy a Pécsi Nemzeti Színházban bemutatják ezt a szenvedélyekkel teli, izgalmas értelmezési lehetőségeket kínáló darabot. Az első eldöntendő kérdés Csiszár Imre rendező (kis képünkön) számára is az volt, ki legyen az előadás főszereplője, hiszen láttuk már ezen a poszton a (nyilván nem véletlenül címszereplő) Othellót, de Jagót is, a nagy manipulátort, sőt nőies változatban a modem asz- szonyként maga választó Des- demonát. A rendező azzal vágta el a gordiuszi csomót, hogy valódi háromszöget teremtett.- Nagyon nehéz, bonyolult darabról van szó - mondta el. - Nem egyszerű családi félté- kenységi dráma ez, inkább arról szól, amit Vidor Hugo úgy fogalmazott meg: a sötétség beleszeret a fénybe. Ezzel már kozmikus erejű kitekintésig jutunk, Desdemona a fény, a tisztaság, a fehérség, míg Othello ellenpontja mindennek, de nem rossz értelemben, hanem ahogyan az éjszaka is kiegészíti a nappalt. A premier előtt másfél héttel, még a próbán, újabb értelmezési lehetőséget is eszembe juttat Jago és Othello kettőse. Fil- lár István és Balikó Tamás, még civilben, félkész díszletek között küzdenek, Othello földre zuhan epilepsziás rohamában, elveszti tehát az annyira vágyott kontrollt a valóság felett (viszont olykor jobb kimenekülni egy helyzetből, semmint szembesülni vele), Jago meg olyan, mintha élő tükör lenne, Othello kivetített, sötét gondolatainak vászna. Úgyhogy Jungra gondolok, a svájci pszichiáterre, aki felkínálta a lélektannak az „árnyék” fogalmát. Ilyenformán miért ne lehetne Jago Othello személyiségének titkos oldala, a félelmek, vagy épp a szégyellnivaló részek fel nem fedett területe? A rendező nem gondolt erre, de örül az „árnyék-személyiség” ötletének, hiszen bele is illik ez a fény és sötétség viszonyáról szőtt koncepcióba. Csiszár Imre egyébként tudatos, nagyon határozott rendező. Mondják róla, hogy a próbafolyamat során majdnem kíméletlen. Ő maga is azt tartja, hogy a színésznek, ahhoz, hogy érlelt, hiteles alakítást nyújtson, a végletekig kell elmennie.- A színész védtelen ilyenkor. Mintha gyóntatószékben ülne, a legbizalmasabb titkai is kiderülhetnek. Önmagában kell megtalálnia azt az érzelmet, azt a végtelen kiszolgáltatottságot és félelmet, vagy éppen indulatot, amivel gyilkost vagy öngyilkost játszik. Hát annyi biztos, hogy egy próbán kemény szavak is elhangzanak. Nem csoda, hogy idegent nem látnak szívesen, hiszen éppen elég egymás előtt pőrére vetkőzni, a szó átvitt, és néha igazi értelmében. Tíz nappal a premier előtt már érezni a növekvő feszültséget. Minden számít, nemcsak az, ki tudja a szöveget, és ki nem, de még értelmezni is van mit, s irányítani a színészt, mert néha még egy kézmozdulat sem mindegy, meg az sem, odébb kerül-e egy kellék húsz centivel, vagy nem. A díszlet egyébként szintén Csiszár Imre munkája. Már nemcsak jelzésszerűen áll, szinte valódi teret is teremt. Itt sem véletlen, hogy az előtér antik, de már összetört oszlopai közé egy katonai erőd rideg világa költözik, s hogy a szárazföldi tér mellett a háttérben a tenger hullámzik. Férfi és női minőségek csapnak össze, de különböző világok is, hogy támogassák az előadás ellentétpárjait. Egyetlen próbából még nem lehet megítélni, milyen lesz majd az előadás. A rendező szerint az idő sok is meg kevés is addig, mert ugyan már jól előrehaladtak, de mire az előadás elkészül, egy érési folyamat is lezajlik, belső, lelki történések sora, mely nélkül előadás élő és ható nem lehet. Úgyhogy a szövegkönyvbe egyre több bejegyzést ír a asz- szisztens, fényről, hangsúlyról, járásról, statisztériáról, díszletről, minden változásról, és kulcsszavakat arról, mit akar a rendező egy-egy jelenetben. A közönség már csak a végeredményt látja (azt mondják, igazából úgyis ez az, ami rá tartozik, nem a kínlódások előtte). November 27-én 19 órakor minden kiderül a nagyszínpadon, ahol Othellót Balikó Tamás, Jagót Fillár István, Des- demonát Simon Andrea játssza. Cassio Rázga Miklós, Braban- tio Krum Adóm, Emilia Gráf Csilla lesz. H. I. Gy. Fődíj egy magyar filmnek A II. krakkói nemzetközi etnikai filmfesztivál két fődíjának egyikét a Néptanítók című televíziós alkotás nyerte, melyet Balázs Mihály, az MTV Pécsi Körzeti Stúdiójának szerkesztője készített. A film a Mohácson élő 78 éves Kovacsics Mátyás története, aki részese volt annak az 1946 nyarán kezdődött tanfolyamnak, amely a háború után beindított horvát iskolák részére képzett tanítókat. A Sztálin-Tito konfliktus következtében viszont valamennyi horvát tanító kémnek minősült, amiért is letartóztatták őket, s Kovacsics Mátyás 83 és fél hónapot töltött rabságban, embertelen körülmények között. A film főszereplőjét újra elvitték mindazon börtönökbe, amelyekben ezt az időszakot végigszenvedte, s ott újra felidézte „élményeit”, például azt, amikor a szegedi Csillagban 35-en nyomorogtak egy 4,5x5 méteres cellában. A világ minden részéből beérkező filmeket Krakkóban egy előzsűri rostálta meg, így került a Néptanítók a legjobb harminckettő közé. A Grand Prix-t egy macedón alkotás érdemelte ki, a két fődíj - a legjobb dokumentumfilm és a legjobb televíziós riportfilm - közül a magyar alkotás az utóbbit nyerte el. A filmet sajnos nem sokan láthatták itthon, mert bár a Magyar Televízió, tekintettel a nemzetközi sikerre, újra műsorára tűzte, de hasonlóan az első bemutatáshoz, most is délután kettőkor. Cs. L. Magyarul magyarán A szóismétlés A szóismétlés a stilisztikai alakzatok (figurák) egyike, amellyel a szépirodalmi szövegekben és a szónoki stílusban gyakran találkozunk. A nyelvtan is foglalkozik vele. Ezzel az elnevezéssel nemcsak a szépirodalomban sűrűn előforduló alakzatot illetjük, hanem a mindennapi nyelv- használatban előforduló hibát is, amelynek primitív vagy pongyola szóismétlés a neve. Szakszóval tautológiának nevezzük. Ez az idegen szó ún. hangutánzó-hangulatfestő szóként a fogalom lényegét fejezi ki, azt a monotóniát, a fül számára kellemetlen rossz hangzást, amelyet ugyanazon szónak vagy alakváltozatának az egy mondatban való kétszeri vagy többszöri előfordulása okoz. A primitív szóismétlés példái a régi stilisztikákban: „A néni azt izeni a néninek, hogy a néni menjen át a nénihez. Mert ha a néni nem megy át a nénihez, a néni jön át a nénihez”. - „Táncmulatság lészen, ha eső nem lészen, ha lészen, nem lészen, ha nem lészen, lészen.” - Az üzenet, ill. a hirdetés tartalma viszonylag könnyen megfejthető, nyelvi formája azonban ellene mond a helyes és szép stílus alapkövetelményeinek éppúgy, mint a szövegalkotás szabályainak. A primitív szóismétlés eseteiként tartjuk számon a fogalmazásban járatlan tanulók dolgozatait, amelyekben egy- egy szó túlságosan sűrűn fordul elő. A mi tantermünk c. leírás így szól: A mi tantermünk az iskola földszintjén van. Két ajtaja van. A keleti oldalon három ablak van stb. - Vagy az Egy napom c. dolgozat minden mondata én-nel kezdődik. A pongyola szóismétlés az igényesebb nyelvi megnyilatkozásokban fordul elő. Ezt példázzák a következő idézetek: „Az örökhagyok milyen hagyatékot hagytak maguk után?” - tette fel a kérdést egy képviselő. A hagy ige három alakváltozatban szerepel benne. „A tantestület milyen célkitűzést tűzött ki?" - hangzott el egy értekezleten. Ha csak célt mondott volna, máris elkerüli a hibát. - „Lesz, aki megkérdezi ezt a kérdést” - Ha a kérdésről azt mondja, hogy fölteszi, (mert általában ezt szoktuk tenni vele), máris megszüntettük a tautológiát. - „Az ellenó'rök az ellenó'rzés során javaslatokat tesznek a megfelelő intézkedések elintézésére.” - Ez a mondat már súrolja a primitív szóismétlés határát. Szövegalkotás közben gyakran előfordul, hogy több mondatban ugyanaz az alany. Ilyenkor elegendő egyszer névvel megjelölni, utána pedig egy teljes értékű szinonimával (rokon értelmű szóval) vagy névmással utalni rá. Pl. X. Y. - utána elég a szerző, a költő stb. szóval való utalás. írásban nem okoz félreértést, de elhangzó szövegben igen. Elsősorban azok számára, akik később kapcsolódtak be a szöveg hallgatásába. Rónai Béla Futnak a képek FILMJEGYZET Az andalúziai eb Nem az a bajom Pedro Almo- dóvarral, hogy nyilvánvalóan hóbortos ember. Milyen legyen, ha egyszer spanyol. Ezért nem is csodálkozom azon, hogy Eleven hús (Came trémula) című filmjének egyik jelenetében például a féltékeny férj és vetélytársa éppen tettlegességig fajuló vitát folytatnak, miközben a tévé futballmeccset közvetít, a spanyol csapat gólt rúg, mire hőseink két pofon közt megállnak, megnézik szépen az ismétlést, megvitatják a látottakat, majd folytatják a dulakodást. Hosszan lehetne sorolni az ehhez hasonló hóbortos ötleteket. Az sem lep meg különösebben, hogy a figurák „elrajzoltak”, a helyzeteket pedig szertelen túlzások jellemzik. Olyanok ezek a felvételek, mint a kubista vásznak: nem értelmezhetők egyetlen nézőpontból. Olykor több nézőpontból sem. De az már komoly hiba, hogy Pedro Almodovar feltételezte Ruth Rendeli bűnügyi regényéről: elegendő teherbírású porond egy ilyen kubista dramaturgiai tánchoz. Csakhogy a „Ki sütötte el a pisztolyt?” kérdése végső soron nagyon egyszerű, még ha történetesen két ember ujja is rajta van a ravaszon. Több ujj ott már nem fér el. Almodóvar szemléletmódja ehhez viszont túl komplikált. Ha tehát Rendeli felől nézem a filmet, akkor feleslegesen stilizáltnak, olykor csináltnak, ki- módoltnak látom. Ha ellenben Almodóvar helyzetébe képzelem magam, akkor meg bosz- szankodom, hogy mennyire törékeny az anyag, s milyen szimplák a figurák, akkor is, ha egy jelképes temetőjelenet reflektorfénye vetül rájuk. Még talán az a legrokonszenvesebb ebben a filmben, hogy a rendező egyszerűen nem veszi a fáradságot, hogy eltüntesse a fentebb jelzett ellentmondásokat. Épp ellenkezőleg, még meg is tetézi azokat. Hibákat hagy a leforgatott anyagban, indokolatlan közelképekkel lepi meg a nézőt, és szándékosan rosszul vágja meg a jeleneteket: belerak feleslegesnek tűnő képeket, nemegyszer viszont bosszantó kihagyásokkal szerkeszt. Aztán az időkezelés! Hogy „húsz év múlva” meg „négy évvel később”, közlik a feliratok, mintha a némafilm idejében élnénk. Egyszer felpörgeti az időt, máskor meg másod- percnyi történéseket hosszú percekre szétlapít. S mindezt megtetézi egy naiv-mesei kerettel. A nyitány és a finálé: egy- egy gyermek születése. Az a múlt, ez a jelen.. Egy szer volt, hol nem volt. Egyszer van, hol nem van. De ez mind hagyj án ahhoz képest, hogy ilyen csúf vaddisznó-színeket régen láttam a moziban. Szemaforpiros, tulisárga, hupikék! Mintha egy színvak favágónak ecsetet adtak volna a kezébe, hogy itt van ez a vászon, tessék telepingálni, nem kell spórolni a festéket. Egy pisztoly és egy arc (Francesca Neri) Lám csak, mennyire bosz- szankodom. Ez már gyanús. Úgy látszik, nagyon is foglalkoztat engem ez a film. Lehet, hogy titokban megkedveltem Almodóvart? Csak nem? Nagy Imre
